2018. október 16. keddGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Már az is sikeres tudósítás lett volna, ha csak annyit mondok: nyertünk!”

Kertész Melinda Kertész Melinda 2018. március 24. 12:12, utolsó frissítés: 2018. április 19. 11:42

A Marosvásárhelyi Rádió hallgatói Kádár Zoltán és Szép Zoltán sportrovat-szerkesztőkkel együtt izgulhatták végig az idei téli olimpiát. Dél-koreai élményeikről kérdeztük őket.


A Kispad című sportműsor tudósítói Pjongcsángból számoltak be Magyarország első aranyérméről. Az újságírók extrém sportot űztek a tudósításból: mozgó buszról, taxiból, menet közben, élőben tájékoztatták a hallgatókat.

Nem az első világszintű eseményről tudósítotok ebben a felállásban. Hogy lettetek egy csapat?

Kádár Zoltán: - Nagy variációt és lehetőségeket nem találok itt a rádióban, mert a magyar sportszerkesztőséget ketten alkotjuk. Amikor Zozó még nem dolgozott itt, egyedül alkottam a sportszerkesztőséget.

Több mint 20 éve dolgozom a Marosvásárhelyi Rádiónál, ez már a harminc-egynéhányadik világszintű sporteseményem. Nem számoltam, hányadik, de otthon megvan az összes akkreditációm. A budapesti versenyekkel kezdtem, mert ezek voltak eleinte azok az események, ahova könnyebben eljuthattam, hiszen sokszor azzal szembesülünk, hogy hiányzik a támogatottság. Amikor egy Bukaresthez tartozó cégnél jelentkezel ilyesmivel, akkor te vagy az utolsó a sorban, akit kiküldenek.


Az első romániai újságírók közé tartoztam, akik paralimpián részt vettek. 2012-ben Londonban rajtam kívül csak egy televíziós csapat jött ki, egy operatőr és egy riporter, akiknek viszont semmiféle engedélyük nem volt interjúzni a sporteseményeken. Csak a sportlétesítményeken kívül vagy a paralimpiai faluban interjúzhattak. Éppen ezért számomra pozitív visszajelzés volt, hogy a bukaresti közszolgálati rádió lehetőséget nyújtott nekem kijutni a paralimpiára.

A rádiónak is jól jött, hogy volt, aki egy paralimpiát lefedjen számukra. Innentől kezdve a második paralimpiára már sokkal könnyebben elengedtek. Nem mondom azt, hogy szinte elvárás volt az, hogy kimenjek tudósítani, de amikor bejelentettem, hogy nekem akkreditációm lesz erre az eseményre, és megkérdeztem, hogy tudnak-e finanszírozni, akkor rábólintottak.

Az idei téli olimpián való részvételemet Zozónak köszönhetem, ő rágta a fülemet, hogy küldjem el én is az akkreditációs kérelmet.

Kádár Zoltán és Szép Zoltán. Fotó: Kőmíves IstvánKádár Zoltán és Szép Zoltán. Fotó: Kőmíves István


Mennyire nehéz megszerezni az akkreditációt egy olimpiára?

Szép Zoltán: - Eléggé hosszadalmas az akkreditációs folyamat. A dél-koreai téli olimpia esetében másfél éves akkreditációs folyamatról beszélhetünk.

Azzal kezdődik, hogy leadod a jelentkezési lapodat, majd jön a bürokrácia: rengeteg papírt, nyomtatványt kell kitölteni, lepecsételni, elküldeni, igazolni a munkádat, azt, hogy hol dolgozol.

Valamivel azt is bizonyítani kell, hogy már eddig is végeztél hasonló munkát. Közben ők is leellenőrzik a nyilatkozatokat, megjelentek-e általad készített sajtóanyagok. Ezt követően jön az egyik utolsó lépés, amikor megrostálják a mezőnyt.

Azt veszik figyelembe, hogy egy országból hány sportoló van jelen, mert ezzel a számmal arányos számú újságírót fogadnak. Most, a dél-koreai téli olimpián Romániából összesen öt újságíró volt jelen, rajtunk kívül hárman.

A román televíziótól volt egy riporter, aki operatőr nélkül volt jelen, ő operatőri munkát is végzett. Ott volt az Agerpresnek a fotósa, aki egyébként a Romániai Olimpiai Bizottság hivatalos fotósa is.

Ugyanígy a Prosportnak a sportújságírója volt kint, szintén a Román Olimpiai Bizottság hivatalos sajtósaként. Ha azt vesszük, rajtunk kívül, egy sajtóorgánumot képviselve csak a tévé riportere volt kint Romániából.

Kádár Zoltán: A nagyok ezt úgy csinálják, hogy nem csak konkrétan arra a két hétre mennek ki az olimpiára, amíg az események zajlanak. Ők már hónapokkal előtte kint vannak, felmérik a terepet, egy hónappal azelőtt megnézik azt, hogy A pontból B-be mennyi idő alatt lehet eljutni. Így elejét veszik annak, hogy a stáb, azok, akik forgatnak, dolgoznak, kommentálnak, élőben, helyszíni riportokat készítenek, elkéssenek a rendezvényekről.

Mi ketten beleestünk a rendezvénybe, és menet közben kellett kitalálni hogyan oldjuk meg az utazásokat. Míg egyikünk dolgozott, a másikunk azzal volt elfoglalva, hogy kitalálja, melyik busszal tudunk eljutni a helyszínre, vagy míg egyikünk interjúzott, vagy a buszon hangot vágott, másikunk a tudósítást mondta fel. Ez a munka két embernek is megterhelő, nemhogy egynek. Például a Kossuth Rádiótól egy riporter volt ott, pedig nekik reális éremesélyük volt, annak ellenére, hogy kevés sportágban vettek részt.

Hogyan sikerül feltalálnotok magatokat terepszemle nélkül?

Kádár Zoltán: Aludtunk egy éjszakát a Szöuli repülőtéren, mert valamit összekavartak, és amikor landoltunk, nem volt, mivel az olimpia helyszínére utaznunk, és az önkéntesek sem tudták ezt a problémát megoldani. Miután repültünk 21-néhány órát, még alhattunk hetet.

A szöuli reptérenA szöuli reptéren


Szép Zoltán: 21-néhány órát? Jelzem neked, hogy 50 óra után kerültünk ágyba. Te is elmondtad, hogy életed leghosszabb napján vagy túl, azt mondtad, annyit voltál talpon, mint addig még soha.

Rengeteget veszítettünk ezzel a szöuli éjszakázással. Gyakorlatilag nem tudtunk az általunk elképzelt terv szerint haladni. Szöulban ki kellett nézni szó szerint két fapadot és eldönteni, hogy melyik kié lesz. Ezeken a padokon töltöttük az első éjszakát, mert nem volt összeköttetés és az olimpia egyik helyszíne, Gangneung között.

Kádár Zoltán: Megérkeztünk reggel, lepakoltunk, és már mentünk is az akkreditációt kiváltani, fóliáztatni, és tovább, az első sporteseményre. Az egyik médiasátorban sikerült elaludnom. Zozó meg...

Szép Zoltán: ...én meg dokumentáltam ezt.

Kádár Zoltán (nevet): Ez az egyik legnépszerűbb fotóm a közösségi oldalon.

Hogyan zajlott a tudósítói munka?

Kádár Zoltán: Mindenhonnan tudósítottunk, ahonnan csak el lehet képzelni: járó autóbuszból, két helyszín között volt élő műsorunk. Az utolsó hangfelvételeket az Otopeni repülőtérről küldtük haza. Vártuk a csomagokat, és szaladtunk is a vonathoz, mert ha nem értük volna el, akkor még 3 órát Bukarestben kellett volna várnunk.

Szép Zoltán: Volt olyan is, hogy taxiból jelentkezett be valamelyikünk a román adásba. Egy épületbe való belépéskor átvilágítottak, mint a repülőtéren. Egyik alkalommal a műsort meg kellett szakítanunk, kértünk egy kis zenét, hogy egy épületbe bejussunk. Mire az átvilágítás végére értünk, visszakapcsoltak adásba. Gyakorlatilag mentünk és közben zajlott a műsor.

Kádár Zoltán: Én úgy gondolom, hogy ez adja a munkánk varázsát. Nagyon sok improvizációs lehetőség van a rádiós munkában, úgy, hogy még az eredmény is jó.

Kaptatok visszajelzést a hallgatók részéről?

Kádár Zoltán: Rengeteget. Ha csak a közösségi oldalt nézzük, ez alatt a két hét alatt megsokszorozódott a látogatók száma, a kommentek mennyisége. Hazajövetelünk után mindenki szerette volna hallani a történetet. Mert ugye, egy olyan távol-keleti vidéken, egy olyan országban jártunk, amelyet más szemmel nézünk.

Kínát valamennyire ismerik az emberek, ugyanúgy Japánt is. De Dél-Korea egy más világnak tűnik. Ugyanolyan normális emberek vannak, mint itt, sőt, lehet, még normálisabbak is. Az ragadott meg, hogy hihetetlenül biztonságban éreztem ott magam... Riótól eltérően. Ott minden alkalommal megnéztem, hol a telefonom, hol a pénztárcám, a hátizsákomat előretettem.

Szép Zoltán: Koreában az utcán is otthagyhattad volna a hátizsákodat, senki el nem vette volna.

Kádár Zoltán: A repülőtéren, érkezésünk után Zozó elaludt, én még időnként járkáltam, néztem buszokat, abban reménykedve, hogy hátha valamelyik elvinne. Találtam egy telefont a földön, és arra tippeltem, hogy azé az emberé lehet, akinél érdeklődtem a buszokról azelőtt. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy az övé-e a telefon. Annyit mondott, hogy „jaj, igen, az enyém”. Nem csodálkozott nagy kerek szemekkel, úgy tűnt, hogy számára természetes az, hogy az elveszített telefonját visszaadom neki. Egyáltalán nem járt örömtáncot amiatt, hogy megtaláltam a telefonját és visszaadtam neki.

Mi volt a legszebb sportélmény, ami Dél-Koreában ért titeket?

Kádár Zoltán: Egyszerre mondjuk?

Szép Zoltán: Szerintem mondjál te egyet, és én is mondok egyet.

Kádár Zoltán: Az aranyérem volt a legcsúcsabb élmény. Egyedi és megismételhetetlen pillanata volt az olimpiának, és az én életemnek is. Az első magyar téli olimpiai aranyéremnél jelen lenni egy pici magyar társasággal – ennél nagyobb megkoronázása ennek az egész olimpiának nem lehetett volna. Rengeteg pozitív élményben volt részünk, de ha egyet kell kiragadni, az nekem az, hogy mekkorát üvöltöttünk, amikor a fiuk átmentek a célon, és hogy mekkorát üvöltöttünk, amikor hivatalosan is bejelentették az eredményt.

Szép Zoltán: Igen, elment a hangom, amikor nyertek a magyarok. Nekem is az aranyérem a legszebb pillanat. De ha már Zoli elmondta, én mondok egy másikat, amely szintén nagy élmény volt. Volt kint egy csíkszeredai snowboardos, aki előfutárként csúszott a snowboard crossban. Kinda Gézát Csíkszeredából ismerem, mert én is odavalósi vagyok.

Géza felvitt minket a rajtba. Olyan helyen találtuk magunkat, ahol újságíró szerintem semmilyen esetben sem mehet. Azt mondta, hogy ha valaki megszólít, ne foglalkozzunk vele, csak menjünk, addig fenntartja az illetőt szóval. Nem stresszelt, nem is csinált ebből problémát. Mi azért egy kicsit aggódtunk...

Kitehettek volna?

Szép Zoltán: Elvehették volna az akkreditációt.

Kádár Zoltán: Az akkreditációt meghagyták volna emlékbe. Csak épp a sarkát vágták volna le, és egy ilyen akkreditációval már semmilyen sporteseményre sem lehetett volna bemenni. Ekkor megkérdőjeleződik az ottléted, mert nem tudsz tudósítani, interjúkat készíteni.

Szép Zoltán: Volt egy rizikófaktora ennek az egésznek, viszont mi belevágtunk ebbe a kalandba. Ott találtuk magunkat a waxolók, az edzők, a sportolók kellős közepén. Géza elkezdett melegíteni, ideadta a dzsekijét, és mondta, hogy „lent találkozunk, letaláltok, ugye, valahogy”. És elindult a rajthoz. Hatalmas, fantasztikus élmény volt számomra az, hogy ott lehettem, ahol elrajtolnak a sportolók.

Melyik tudósításra vagytok a legbüszkébbek, melyik sikerült a legjobban?

Kádár Zoltán: Egy vadonatúj szálloda 16. emeletén volt sportműsorunk, ahol a román olimpiai bizottság egy állófogadást szervezett és mi velük párhuzamosan voltunk élőben, a Kispad című sportműsorunkban. Én azt gondolom, hogy jól sikerült az a műsor, mert tele volt interjúalanyokkal, beszélgetésekkel.

Szép Zoltán: Én arra vagyok a legbüszkébb, hogy beszámolhattam az első magyar aranyéremről. Az itthoni három órás híradóba jelentkeztem be, és az, hogy elmondhattam, hogy Magyarország aranyérmet nyert, az szerintem a „leg”-kategóriás tudósításom volt. Azóta sem hallgattam vissza, de biztos vagyok abban, hogy jól sikerült. Nem tudott nem jól sikerülni. Ha csak annyit mondtam volna, hogy nyertek a magyarok, az máris egy jól sikerült tudósítás. Dél-Koreából szólok, hogy nyertünk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS