2018. május 26. szombatFülöp, Evelin
27°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hipergyors kapitalizmus és megdermedt kultúra

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2018. március 02. 09:53, utolsó frissítés: 11:14

A felgyorsult kapitalizmus számos mentális zavarral, etikai problémával és munkahelyi nehézséggel vértezte fel a kortárs emberiséget. Kádár Magor és Mark Fisher segítségével próbáltuk feltárni ezeket.


Thomas Curran és Andrew Hill egy pszichológiai tanulmányt jelentettek meg, amelyben azt vetik fel, hogy a jelenlegi (poszt)modern társadalmakban a perfekcionizmus egyre inkább elterjedt és mindenki egyre inkább többet követel meg nem csak önmagától, hanem embertársaitól is. Curran és Hill egyértelműen a fennálló neoliberális kapitalizmust határozzák meg kiváltó okként. Meglátásuk szerint ez az ideológia egy versenyalapú társadalmat hoz létre, amely támogatja az ambíciót és gátolja az együttműködést, illetve a személy értékét kizárólag a karrierbéli sikerétől és az anyagi helyzetétől teszi függővé. Mint mondják, egy ilyen társadalomban az emberek sokkal könnyebben ítélkeznek egymás felett, azonban sokkal kevésbé viselik el a róluk mondott ítéletet.

Kádár Magor kommunikációs szakember, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tanára némileg másképp látja ezt. Mint telefonon elmondta: „Nem vagyok benne biztos, hogy ez kizárólag a neoliberális kapitalizmushoz köthető. Illetve abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán létezik perfekcionizmus ilyen értelemben. Az azonban tény, hogy a személy értéke a karrierjéhez van kötve és hogy most már lassan pénzben fejezik ki egy személy értékét.

Elmondta, hogy Amerikában egyébként a brainvalue fogalommal dolgoznak, ami azt hivatott mérni, hogy körülbelül mennyit ér valakinek az agya végzettségtől, képességektől, munkahelyi tapasztalattól és egyéb paraméterektől függően. Hozzátette azonban, hogy „létezik egy túlteljesítési kényszer, amit igazából ez a rendszer állít fel és létezik egy overworking, ami azt jelenti, hogy nem csak sokat dolgozik valaki, hanem általában többet dolgozik, mint amennyit az egészsége megbírna, vagy amennyit annak idején a kapitalizmusnak a rózsaszín leírása, a nyolc órás munka elképzelt.

Kádár hangsúlyozta azonban, hogy ez a Ceaușescu-rendszerben sem volt másképp. Hozzáfűzte még, hogy “Japánban ez most már egy kórtünet. Az utcán, metróban alszanak emberek és több esetben overwork-ba halnak bele. A családok esnek szét, mert egyik fél, általában a férfi, nem jár haza: ott alszik valahol a munkahelyéhez közel. Ez sajnos most már társadalmi jelenség.”




A halál oka nem mindig egyértelmű, az viszont igen, hogy többet dolgoznak, mint amennyit bírnak és olyan betegségek jelennek meg, a modernkori betegségek, amelyek mondjuk ötven évvel ezelőtt még nem voltak ismertek, vagy legalábbis nem voltak ennyire elterjedtek: szorongás, depresszió, étkezési zavarok, öngyilkos gondolatok és bipoláris zavarok.

Curran és Hill leírásában a perfekcionizmus nem egy egydimenziós jelenség, hanem mindjárt három megjelenési formával is rendelkezik. Az első az énközpontú perfekcionizmus, amikor valakinek önmagával szemben vannak irreálisan magas elvárásai. A második a más-központú perfekcionizmus, amikor valakinek az embertársaival, különösen munkatársaival szemben vannak irreálisan magas elvárásai. Végül létezik egy társadalmi szintű perfekcionizmus, amely a rendszer által szajkózott totális individualizmus következtében egy paranoid szorongást vált ki az emberekből, amelytől úgy érzik, hogy mindenki csak arra vár, hogy egyszer tévedjen, és akkor azonnal végleg leírják.

Különösen a munkahelyi környezetben okoz ez problémát szerintük, ugyanis az okot egyértelműen a neoliberális rendszerben és a meritokráciában jelölik meg. Az előbbi piaci módszerekkel mindent, amit csak tud és képes, áruként kezel. Ennek az egyik következménye az a szerzőpáros szerint, hogy a deregularizáció és a privatizáció következtében az egyént a csoport fölé helyezik és totális individualizmust támogató helyzetet hoznak létre. Az utóbbi az olyan kapitalista mítoszokat szolgáltatja legitimációs alapként, amelyek az önerőt hangsúlyozzák mindenek felett: egyéni intelligencia, erény és kemény munka. Ez azonban méginkább meggyőzi a társadalmilag eleve elszigetelt egyént, hogy a kudarcáért csakis kizárólag ő felel.

Arra a kérdésre, hogy miként értelmezhető ennek tekintetében az olyan alakokat övező társadalmi ajnározás, mint Elon Musk, Kádár tömören válaszol: „Ez nagyon röviden egy kapitalista bullshit.” Mint magyarázza: nem tud mindenki önerőből felemelkedni. Illetve az is kérdés Kádár szerint, hogy ki hová jut el, mert nem lesz mindenki Musk. Mint mondja: „Lehet hogy valaki a saját környezetében, családi helyzetében vagy az előző generációkhoz képest kiugrott, jobb eredményei vannak és ez önmagában már egy eredmény. Azonban az egész önerő és egyéni érvényesülés igazából atomizálja a társadalmakat.

Kádár szerint ezek a mítoszok többoldalú problémákat is okoznak: „Ennek következtében nincsenek szoros közösségek vagy különösen erős szakmai közösségek, mert az online működik ugyan, de nagyon manipulálható, felületes szakmai tér.” Az első probléma az lesz, hogy önerőből, közösség nélkül ez csak egy limitált szintig mehet. Ez így jó is lehet, mert ki tud szolgálni rendszereket és probléma nélkül át tudnak menni egyik projektről a másikra, de akár egyik városból vagy kontintensről a másikra, azonban erősen korlátozott.

Részlet a Job Simulator nevű VR játékból.Részlet a Job Simulator nevű VR játékból.


Kádár meglátásában a helyzet az, hogy a vele egyidőben születő gyerekek közül valószínűleg egy sem lett volna Musk, de ez a nagy számok törvénye: „szükség van olyan pályákra vagy olyan személyekre, akikre hősként fel lehet nézni. Ha nem ő, akkor egy másik személy lett volna, akiből kipréseli a környezete azt, hogy emelkedjen. Léteznek felfele emelő áramlatok, hogy teljesítsék a társadalomnak az elvárásait: ezek a szerepek archetípussá válnak, és valakiknek be kell tölteniük azt.

Nyilván pont ez a hype segíti többek közt abban is, hogy ott legyen ahol van. „Nem hiszem, hogy önerőből történt. Ő az egyik szerencsés volt, miközben sokezer emberből lehetett választani. Ez egy társdalmi igény, hogy számos ilyen hős-archetípus létezzen, Musk-tól Jeff Bezos-on, Bill Gates-en és és a Szilícium-völgy szereplőin keresztül az Alibaba alapítótag Jack Ma-ig”- véli Kádár.

Curran és Hill szerint ez egy olyan romboló versenyt alakít ki, amelyben minden egyes egyén „saját szerencséjének kovácsaként” silányul termékké és áruvá. A társadalom és különösen a piac folyamatosan azt várja el az egyéntől, hogy bizonyítsa, hogy értékes – ebben a rendszerben pedig ez mindössze egyetlen egy dolgot jelent: piacképesnek lenni, ugyanis ez az érték egyetlen mércéje a jelenkori neoliberális kapitalizmusban.

Ez különösen nehézzé teszi a munkahelyi viszonyokat. Az, ahogy ezeket a túlteljesítési feszültségeket kollektíve feldolgozzák, Kádár szerint munkahelyről munkahelyre változik: „Láttam olyan közösségeket, ahol a hajtás általános szokás. A klasszikus példa a multik rendszere, ami Kelet-Európában is hasonlóan működik. A túlórázás következtében természetes, hogy valaki többet dologzik, mint amennyit egyébként megbírna, így van már kialakítva maga a munka mennyisége is. Ezért is nem látom a perfekcionizmust annyira egyértelműen, mert nagyon sok a munka, nagyon nagy a terheltség, így nem lehet mindent jól vagy nagyon jól, hanem csak elég jól elvégezni.

A lényeg, hogy a munka menjen tovább megállás nélkül és az eszkalációs folyamat viszi tovább az egész munkafolyamatot: „A következő személy kap egy használható inputot, amivel ő is tovább tud majd dolgozni, de igazából ezek a munkák vagy folyamatok nem lesznek perfekcionista szemléletben elkészítve.” Minden vállalkozásnál fennáll a jólismert helyzet Kádár szerint: „Van aki perfekcionista és mindenre rádolgozik, de vannak, akik más ütemben vagy más igényességgel fognak majd dolgozni. A végén pedig vannak a kullogók, akik miatt általában konfliktus jön létre, mert az egyik ugyanannyi fizetésért többet dolgozik, míg a másik ezt nem bírja, vagy nem vállalja és elutasítja.



Azonban lényeges kérdés, hogy a rendszer által folyamatosan emberekbe súlykolt individualizmus mennyire tartható, tekintve, hogy voltaképp nincs, vagy alig van olyan munka, amely nem egy munkacsoport részeként jelenik meg. Kádár szerint cégek, munkaközösségek már nem nagyon vannak: „Ha fellépek a LinkedIn-re, és megnézem, hogy ki mivel foglalkozik, nagyon sok embernél látom azt, hogy freelancer opció is létezik. Az tapasztalható, hogy most munkacsoportok vannak, amelyek freelancerekből állnak össze. A freelancer munkamód pedig éppen arról szól, hogy a személy saját magát fogja felértékelni, ő saját maga törekszik arra, hogy jól teljesítsen: self-made man-ek és woman-ek lesznek a képletben, amelyek részt vesznek egy-egy munka- vagy projektcsoportban.”

Kádár meglátásában sajnos a nagy projektkiírások esetében is, akár még EU-s szinten is, a cégek már nem úgy gondolkodnak, hogy kell nekem adott számú alkalmazott, hogy ellássanak egy adott munkaszükségletet, hanem projektek vannak és arra a projektre kell verbuválni ilyen szabadúszókból valahányat. „A gyakoribb képlet, amivel találkozom, hogy vannak céghez köthető alkalmazottak, akik kiegészülnek két-háromszor annyi külső bedolgozóval, akik elvégeznek a projektben egy specifikus munkát. A cég feladata mindössze annyi, hogy a megfelelő embereket keresse meg. Van egy kis cég mondjuk tíz fix alkalmazottal, és amikor futtatnak egy projektet, akkor összesen harminc embert fog mozgatni összesen, a plusz húsz freelencert pedig a piacról veszi fel.

Ez egy nagyon erős versenyhelyzetet hoz létre és itt lesz szerepe a perfekcionizmusnak, hogy akiket kooptálnak, ez a másik cégen kívüli húsz ember, milyen portfolóival, milyen mércével rendelkezik és jön a projektbe. Ez pedig létrehoz egy nagyon erős közéleti cinizmust mindenkivel szemben, amit Curran és Hill társadalmi perfekcionizmusként nevezett meg. Kádár vélekedésében ez az atomizálás, ez az individualizmus pont azt eredményezi, hogy nem érzek felelősséget a másik iránt és inkább löknek rajta egyet, mint hogy azt mondanák, mint egy erős közösségben, hogy jó jó, de azért meg kellene tartani ezt az embert.

Kádár szerint egyértelműen van egy ilyen cinizmus, ám ami ennél is rosszabb az az, amit online lehet tapasztalni: „Online az látható, hogy ha valakire rászállnak például Facebook-on, ami jellemzően egy negatív aggregáló platform, ahol a pozitív vélemények alulreprezentáltak, nagyon könnyű karaktergyilkosságot elkövetni.” Kádár véleménye szerint ez volt a Kevin Spacey-ügy: „mint kiderült, az egész MeToo botrány többek közt karaktergyilkosság miatt indult. Később például Spacey is bekerült ebbe a sodrásba, nála volt látható az, hogy egyik oldalon támadják molesztálás miatt és megpróbálják szakmailag tönkretenni, miközben másik oldalon elhangzik, hogy a vádaktól és történésektől függetlenül ő kiváló színész, aki szakmai értéket jelent.

Kádár nincs meggyőződve, hogy le lehet írni valakit teljesen és végleg, azonban mindezek a viszonylatok nagyon jól láttatják azt, amit az egy éve elhunyt filozófus Mark Fisher írt tűpontosan le a Capitalist Realism című könyvében. Meglátásában a berlini fal leomlása utáni kilencvenes évektől kezdődően az általános társadalmi unalmat a rohamos léptekkel kiteljesedő neoliberális kapitlaizmus következtében egy nagyon erős szorongás váltotta fel. A folyamatos tökéletességre való törekvés és eme feladat valós lehetetlensége iszonyúan megnövelte a mentális betegségek előfordulási arányait általában a társadalom egészét tekintve.



Az ezen rendszer által kitermelt közélet gyanakvó, elutasító, taszító és rosszindulatú, hacsak nem egy piacképes meritokratikus legitimációs mítosz kétlábon járó megtestesülése az illető és ennek hatása a megterhelő mentális állapotok mellett éppen az, hogy megnehezíti a társadalmi szolidaritás létrejöttét. Fisher szerint egészséges öntudat nélkül nem nagyon létezik egészséges kapcsolatrendszer sem, és enélkül kifejezetten nehéz tömeges ellenállást szervezni a rendszerrel szemben. Így pedig egyértelmű, hogy nehézzé válik a más politikai és gazdasági rendszerekért való mindennemű tevékenység. Ahogy ő fogalmazza meg: a társadalom a végletekig felgyorsult, miközben a kultúra nem csak a végletekig lelassult, hanem az örökös ostoba nosztalgikus múltidézés ördögi köreibe gabalyodott bele.

Fisher meglátásában az egyetlen lehetséges válasz erre a totális individualizmusra a kritikai pszichológia – ez a tudomány a társadalom beágyazottságát hangsúlyozza és a mitológikus egyéni önerő, emberi természet és más alaptalan dolgok helyett a strukturális problémára strukturális válaszokat kíván adni. A Capitalist Realism lapjain Fisher kifejezetten negatív képet fest a jövőről és úgy véli, hogy társadalmi szinten szükséges elutasítani a rendszer által szajkózott totális individualizmust a társadalomba ismét bevezetendő kollektív értékek javára. Ellenkező esetben, ahogy könyvében fogalmaz: „Könnyebben képzelhető el a világvége, mint a kapitalizmus vége.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS