2017. június 24. szombatIván
29°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hatéves korunk előtt eldől, hogyan fogunk élni és meghalni?

Gyöngyi Annamária 2004. szeptember 24. 12:02, utolsó frissítés: 11:34

#b#[recenzió]#/b# A Piroska és a Farkas mesében tulajdonképpen #b#a farkas az áldozat#/b#, és különben is micsoda szívtelen kislány az, aki köveket gyűjt, hogy a farkas hasába tegye – akit foglalkoztattak már hasonló gondolatok, most ráébredhet, ő talán egy "marslakó".






A Piroska és a Farkas egy újfajta értelmezését nyújtja a tranzakcióanalízis. Ahhoz, hogy a történetet ilyen szemmel láthassuk, "marslakóvá" kell válnunk, ami azt jelenti, hogy megpróbáljuk külső szemlélőként, tárgyilagosan megfigyelni az emberek közötti interakciókat. (Bizonyos értelemben még minden gyerek marslakó, aki szó szerint értelmezi a neki mondottakat, így a meséket is.)

Lássuk, milyen kérdéseket vet fel ilyen látószögből a klasszikus mese, amit valószínűleg minden kisgyerek ismer. A marslakó számára érthetetlen lehet, hogy egy anya miért küldi kislányát egyedül az erdőbe, ahol hemzsegnek a farkasok. Miért nem megy vele, vagy legalábbis miért nem figyelmeztetni, hogy ne álljon szóba a csúnya-rossz farkasokkal? Az is sántít, hogy Piroska annyira hülye, hogy részletesen elmagyarázza a farkasnak, hol lakik a nagymamája, ráadásul nem tud megkülönböztetni egy szőrös állatot a nagyitól. És vajon miért él egy beteg idős hölgy egyedül az erdő közepén?

A történet ennek alapján úgy néz ki, hogy az anyja szándékosan küldi a veszélybe a lányát, a nagyi pontosan a kalandkeresés céljából él egyedül, és tulajdonképpen a farkas az, akit tőrbe csaltak: ő végzi kövekkel a hasában. A mese tanulsága pedig nem az, hogy a kislányoknak óvakodniuk kell az idegenektől, hanem hogy a farkasoknak nem tanácsos egyedül az erdőben sétálniuk.



Hercegek és békák

Eric Berne Sorskönyvek című munkája szellemes olvasmány, de csak erős idegzetűeknek ajánlott, mert szinte csak olyan állításokat tartalmaz, amelyek természetszerűleg ellenérzést váltanak ki mindenkiből. Ki tudná elfogadni a tényt, hogy az elhatározást, hogy ki-ki hogyan fog élni és meghalni, 3 és 6 éves kora között meghozza. Sorskönyvünket pedig – hacsak valami "csoda" nem segít – az utolsó percig követjük.

Sorskönyvünkben meg van írva, hogy az életben nyertesek vagy vesztesek leszünk, azaz "hercegek" és "hercegnők", vagy "békák". Azt, hogy ki milyen sorskönyvet választott magának a jó megfigyelőnek beszédmódja és cselekedetei azonnal elárulják. Egy nagyon hétköznapi példával élve: szinte csak kizárólag vesztesek hozzák magukat olyan helyzetbe, hogy benzin nélkül maradnak az országút közepén, holott a tartály kiürülésének már napokkal korábban megvannak az egyértelmű jelei.

Hogyan alakul ki a sorskönyv?

Legfontosabb eleme a szülői "nevelés", azok a tudatos és tudattalan parancsok és tiltások, amelyeket a szüleink vernek a fejünkbe csecsemőkorunktól kezdődően. A szándék végül is jó: tanítani igyekeznek bennünket mindarra, amit ők tudnak. De ennek köszönhető, hogy a vesztes szülők legtöbbször vesztes élettervet adnak tovább, a nyertesek pedig hercegeket "programoznak".

Ráadásul a sorsunk már akkor alakulni kezd, amikor még sem születtünk: az a tény, hogy szüleink terveztek-e minket, vagy véletlenül fogantunk, sokat kellett-e várniuk ránk, milyen nemű gyermeket akartak, már eleve agy adott sorskönyv felé taszít minket. Erre aztán még rátesz egy lapáttal például az, hogy milyen nevet, illetve becenevet választanak a számunkra. Az, akit még 18 éves korán túl is Öcsikének, vagy Monicikámnak szólítanak, nem számíthat jóra.

A sorskönyv legfontosabb inspirációs forrásai a gyermek számára a legendák, a mesék és a mítoszok (itt kacsolódik Freud Ödipusz-komplexus elméletéhez), és ezek révén gyakorlatilag ugyanaz a pár alapsztori ismétlődik az emberi sorsokban.

Aki például Piroska-sorskönyvet választ magnak, az – bár soha nem ment meg senkit – mindig tudja hol találhatók a megmentők (vadászok). És mivel a kislánykorában elszenvedett erdei farkas-kaland élete legérdekesebb eseménye (a Farkas az idősebb szexuális csábító) arra ítéltetik, hogy állandóan az erdőben csavarogjon az újabb farkassal való találkozás reményében. Ez a tény végleg meghatározza a férfiakhoz fűződő viszonyát.

Egy másik tündérmese, amit követhetünk, Csipkerózsika története, amit a tranzakciónalítikusok szemléletesen "Hullamerevségre várva"-sorskönyvnek neveznek. Ennek alapja az a hiedelem, hogy a Királyfi eljövetelekor, 100 évnyi alvás után Rózsika még mindig 15 éves, és nem negyvenöt, a királyfi pedig soha nem válik unalmas, pocakos Királlyá. Ők azok, akik egy életen át várnak a Mikulásra, a csalódás pedig elkerülhetetlen.

Berne természetesen elismeri, hogy a sorskönyv megvalósulását a genetikai adottságok és az életkörülmények is jelentősen befolyásolják, a józan eszünk a legkevésbé. Hangsúlyozza: fontos dolgokban soha nem racionálisan döntünk, hanem rendszerint a sorskönyvünkben szereplő szülői utasításokat követjük.



A szülői programozás

már a szoptatás időszakában indul, a következő fontos állomás a bilire való szoktatás. Annak alapján, hogy a szülők ebben az időszakban mit szajkóznak a gyereknek (vagy annak jelenlétében), megjósolható, kikből lesznek békák és kikből a nyertesek. Akik ilyen pozitív mondatokat használnak: Hát nem tündéri?, Klassz kis srác!, Csak üldögélj, amíg kész nem leszel! más fajta pozíciót erősítenek meg a gyerekben, mintha azt kellene hallania: Már megint miért vacakolsz annyit?, Kapod a hashajtót!, Csak amíg anyuci rágyújt..., Siess már!

A gyerek ebben a korban sajátítja el azokat az alappozíciókat, melyek aztán egész életén át meghatározzák döntéseit: én oké (+) vagyok, én nem vagyok oké (-), illetve te oké vagy, vagy te nem vagy oké. Ezek kombináció végül is négy lehetőséget nyújtanak a számára. Az ideális eset az én +, te +, ez az egészséges személy álláspontja, de például az én -, te + depresszív életpozíció. Ennek konkrét megnyilvánulásai családonként változnak, beillesztve a megfelelő mellékneveket: ahol a pénz a központi kérdés az „én gazdag vagyok, vagyis oké”, „te szegény vagy, vagyis nem oké” képlet alakul ki és lesz meghatározó.

A hibás szülői programozásra egy nagyon szemléletes példa az óraidő-célidő összezavarása. Az óraidő a konkrét, percekben és órákban mérhető időt jelenti, a célidő pedig egy adott feladat elvégzéséhez szükséges időt. Nem nehéz belátni, hogy a kettő nem mindig fedi egymást, így aki "Este kilencre be kell fejezned a házid, hogy idejében lefekhess!" szerű parancsokkal látja el gyermekét, gondoskodik róla, hogy az a későbbiekben képtelen legyen beosztani idejét.


Helyettesítő érzések

Gyerekként mindannyian megtanuljuk, hogy melyik a leghasznosabb érzés számunkra: amivel a szüleink figyelmét bármikor magunkra vonhatjuk. Ez lesz a helyettesítő érzésünk. Annak alapján választunk, hogy mik a családon belüli szokások: például ha ebben a családban rosszul mennek a dolgok, akkor begurulunk (megsértődünk, bűntudatod érzünk, megijedünk, kisebbrendűségi érzésünk támad stb.). Nyertes változatban: megnézzük, mi a teendő. Ez lesz a kedvenc érzésünk, és onnantól kezdve azt hisszük, ez a természetes reakció az adott helyzetben.

A játszmáknak éppen az a célja, hogy minden áron eljussunk ehhez a helyettesítő érzéshez, ami kielégülést okoz számunkra: harag-zsetonokat, sértődés-zsetonokat gyűjtünk. A haraggyűjtő alig várja, vagy egyenesen kiprovokálja, hogy valaki csináljon már végre valami olyat, hogy a benne felgyülemlett dühöt "jogosan" kitölthesse rajta.

Sorskönyvünk és a zsetonok milyensége szorosan összefügg, mindenki ragaszkodik a saját kedvenceihez. A rossz érzéseket gyűjtők például hajlamosak nem szívesen fogadni a dicséreteket, bókokat. Ha valaki arra a felvetésre, hogy: "Milyen jó színben vagy ma!" azzal válaszol "Hogy ezzel biztos azt akarod mondani, hogy tegnap milyen pocsékul néztem ki", biztos lehet benne, a tökéletes besavanyodás állapotában van.

A sorskönyvtől meg lehet szabadulni: ennek egyik módja az, hogy elolvassuk Eric Berne könyvét, amelyik akár kötelező olvasmány is lehetne minden szülő számára.

A cikket (ki tudja, miért) Tim Walker fotóival illusztráltuk.



ÉletmódRSS