Gábor Lajos: ez a díj nem jelenti, hogy én jobb fotós vagyok, mint más
kérdezett: Gál László 2017. november 16. 16:54, utolsó frissítés: 22:01A Székelyudvarhelyen élő fotóssal beszélgettünk.
A múlt héten járt körbe az a hír az erdélyi interneten, hogy a Székelyudvarhelyen élő Gábor Lajos első díjat nyert a budapesti Közép-Európai Esküvő Kiállítás keretében megszervezett fotós pályázaton. És ezzel megfelelőnek éreztük az alkalmat, hogy leüljünk egy kicsit beszélgetni vele arról, hogyan is lett Erdély egyik legismertebb esküvői fotósa.
Lajost még egyetemista koromból ismerem, lakótársak voltunk a kollégiumban. Ez a díj is kellett ahhoz, hogy ne úgy nézzek rá, mint egy régi lakótársra, hanem egy fotósra. De azért a beszélgetést a kollégiumi évek felidézésével kezdtük, amikor még csak elkezdte a fotózást, de már akkor is pályázott különböző versenyeken.
Gábor Lajos: – Elég lelkes pályázó voltam, de azt kell mondjam, hogy mostanában már ez lankad. Kevés pályázatra küldök be munkát, szerencsére többnyire sikerrel. Ez annak tudható be, hogy régen sokkal többet fotóztam úgymond saját magamnak, többet éltem a hobbimnak. Olyankor születnek inkább pályázatos munkák.
A mostani egy szakmai pályázat volt, egy esküvői fotós pályázat. Szerettem volna megmérettetni magamat szakmai berkekben is. Ez a díj nem jelenti azt, hogy én most jobb fotós vagyok, mint más, mert egy fotóból nem lehet megállapítani, hogy ki mennyire jó. A díjnyertes képem elég sok embernek tetszett. Hiszem, hogy mindig szükség van pozitív visszajelzésre. Ha az ember eljut oda, hogy neki nincsen már szüksége rá, akkor megállt a fejlődésben. Azt jelenti, hogy nem érdekli annyira a foglalkozása, hogy számítson mások véleménye. Nekem szükségem van pozitív visszajelzésekre. Az esküvői fotók ráadásul másoknak készülnek, ők kell elégedettek legyenek vele.
Te elégedett voltál a nyertes képeddel?
– Igen. Emlékszem a pillanatra, amikor elkészült. Már a környezet is mesebeli volt. Mentünk a Szent Anna tó felé, hajnal volt. Előtte nagyon esős volt az időjárás, akkor sem számítottunk szép időre, de felkelő nappal a pára is kezdett felszállni. Elborította az egész helyet. Előzetesen nem ott akartunk megállni, csak hirtelen elénk tárult ez a csoda. Így gyorsan megálltunk, és készítsünk néhány fotót. Már ott láttam, hogy nagyon vagány az egész helyzet. Úgy ujjongtam, mint egy gyermek, amikor elkészültek a képek.
Szóval már akkor tudtad, hogy ezek különleges fotók lesznek, amikor megnyomtad a gombot?
– Hiszem, hogy a fotó nem akkor készül, amikor az ember megnyomja a gombot, hanem az előtte, amikor meglátja azt a valamit, azt a témát fejben már elkészíti. A megörökítés már csak technikai kérdés. Az a fotó akkor készült el, amikor megláttam azt az egészet.
Ez azt is jelenti, hogy bármerre jársz, mindig azt keresed, hol lehetne fotózni? Képekben látod a világot?
– Ez egy szakmai ártalom. Le kellett például szokjak arról, hogy fényképezőgépet viszek magammal, ha a barátnőmmel megyek sétálni. Mert egyszerűen le kellett fotózzak mindent, amit megláttam. Most már személyes időtöltésre – akár barátokkal, akár a párommal – nem viszek magammal gépet. Most már el tudom engedni a témát.
És akkor megjegyzed a helyszíneket?
– Arra ott van a telefon. Én nagyon sokat fotózok telefonnal csak magamnak. Azért is izgalmas, mert amatőr dolognak tartjuk, viszont telefonnal fotózni sokkal nagyobb kihívás, mint egy profi géppel, ahol szinte csak a keretet kell megtalálni, abban kell elhelyezni a fotót.
Emlékeim szerint nem esküvői fotós szerettél volna lenni, de most, hogy az interjúra készültem több honlapot, interjút is megnéztem, és a legtöbb helyen úgy jellemeztek, mint esküvői fotóst. Mikor lettél fotós? Hogyan lettél te esküvői fotós?
– Nem tartom esküvői fotósnak magam, viszont a köztudatban, aki hallott rólam, inkább úgy ismer, mint esküvői fotóst. Hobbi szinten kezdtem fényképezni, de munkában az esküvők voltak az elsők. Így erre építettem úgymond a brandem, de emellett én még nagyon sok mindent fotózok. Azokra viszont már sokkal kevesebb idő és reklám jut, így nem ér el az emberekhez. Céges portfóliófotózásaim is szoktak lenni. Például a fotózásnak köszönhetően jutottam Luxemburgba, Münchenbe, Párizsba. Volt egy olyan fotózás, amikor körbe kellett utazni ezeket a városokat egy nemzetközi cégnek. De volt szállodai fotózásom, ahol Romániát kellett körbeutazzam. Van termékfotózásom, mostanában egy karóráról készítek rendszeresen képeket. Az esküvői fotók a legfelkapottabbak, ezért tartanak esküvői fotósnak az emberek. Hobbi szinten például most is nagyon szeretek éjszaki tájképeket fotózni.
Soha nem tanultam semmi fényképészetet, én turizmus-földrajz szakra jártam Kolozsváron, és elég sokat utaztunk terepgyakorlat címen. És meg kellett otthon mutatni a szülőknek, hogy mire adják a pénzt. Ezért vettem egy kompakt fényképezőgépet. Egy idő után pedig azon vettem észre magam, hogy azt a kicsi kompakt gépet abszolút mindenhová magammal hordom: az egyetemre, a kocsmába, sétálni, abszolút mindenhová. Ez lett a veszte is, mert így lopták el. Ekkor került a kezembe a te Nikon D40 fényképezőgéped, és emlékszem, hogy még néztem, milyen fapados, hogy még élőképe sincs. Még annyira sem értettem hozzá, hogy az tükörreflexes gépnek számít, aminek cserélhető objektíve, és aminek akkor még nem is volt élőképe. De nemsokára már én is vettem egy tükörreflexes gépet a család és a barátok támogatásával. És akkor kezdtem bulifotózással foglalkozni.
Az úgy jött, hogy egyetemistaként találkoztam egy KMDSZ-es álláshirdetéssel, amiben bulifotós keresnek egy helyi, újonnan indult buliba. Ez volt a Huli Buli. Jelentkeztem, hogy engem érdekelne a dolog, és megpróbáltam. Mondták, hogy a fotók nem rosszak, csak kellene egy komolyabb fényképezőgép, amivel lehet bulikat fotózni, és térjek vissza akkor, ha már vettem egy jobb gépet. Ez volt tavasszal, nyáron vettem meg az első tükörreflexes gépem, és ősszel már írtam is neki, hogy vettem új gépet, és mennék fotózni. Semmi válasz nem jött. Egy hét múlva megint írtam nekik, de arra sem jött semmi válasz. És egy hét múlva megint írtam. Erre kaptam válaszként azt, hogy akkor próbáljam meg. Két évig voltam a buli fotósa. Ezt ugyan már munkának lehet tekinteni, de inkább szórakozás volt egy egyetemistának. Úgy mehettem bulizni, hogy még fizettek is érte.
Az esküvői fotózás pedig úgy indult, hogy egy ismerősöm felkért, fotózzam le az esküvőjét. Ragaszkodott hozzá, hogy én fotózzak. Aztán az egyik ismerőse is hozzám jött, majd egyik embertől a másikig haladt a dolog. Pár év alatt pedig már nagyon kinőtte magát. A legelső esküvőmön 2011-ben fotóztam. Rákövetkező évben 3-4 munkám volt már, és körülbelül 3 év kellett ahhoz, hogy szinte minden hétvégére legyen fotózásom.
Most már ott tartok, hogy próbálom visszaszorítani a mennyiséget, hagyok szabad hétvégéket. Nem azért, mert nem szeretem csinálni, hanem azért, mert mindig akarom szeretni. Ha mindent bevállalok, akkor félek, hogy az már a munka rovására megy.
Unod már az esküvőket?
– Nem mondanám. Persze előfordul, hogy a szezon végén sok kezd lenni. De épp azzal, hogy idén már tudatosabban vállaltam munkát még a szeptemberi és októberi esküvőre is pont úgy mentem el, mint a tavaszira.
Éreztél amiatt valaha hátrányt, hogy nem végeztél fotót, nincsen szakirányú képzettséged?
– Nem hiszem. Én úgy vagyok ezzel, hogyha valamit szeret az ember, és foglalkoztatja a dolog, akkor meg tudja tanulni egyetemi végzettség nélkül is. Úgy tanultam fotózni a kompakt gépemmel, hogy vettem a használati utasítását, és elolvastam benne, hogy mit jelent a blende vagy ISO fogalma. Ha láttam, hogy egy fotón el van mosódva a háttér, akkor én is megpróbáltam utánozni. Láttam, másnak hosszú objektíve van, és vettem egy én is olyat, mert gondoltam, hogy azzal lesz olyan a háttér. Mindig kísérletezgettem, így tanultam meg fotózni. Ezt azért tartom hasznosnak, mert maradandó tapasztalatot nyújtott. Nem csak azt tanultam meg, hogy mi mire jó, hanem azt is, hogy miért jó arra, amire jó.
Pont a napokban gondolkodtam el ezen, amikor a kezembe került néhány régi fotóm, amit még csak magamnak készítettem. Eltelt azóta néhány év, jobb felszerelésem van és több tapasztalatom is, de nem hiszem, hogy jobban megtudnám lőni azt a fotót. Ez a látásmód része a dolognak. Ugyan azt a fotót valószínűleg most is pont úgy lőném meg. Rutinosabb lettem, ami csak az esküvői fotókat nézve azt jelenti, lehet, hogy most is két pont ugyan olyan kiemelkedően jó fotóm lenne, de a maradék 800 kép összességében sokkal jobb minőségű lett az évek során. Átlagban a fotók jobbak, de a kiemelkedő fotók nem tudnak jobbak lenni.
Milyen irányba látod a fejlődési lehetőségedet? Ezt meddig lehet csinálni? Próbálkozol más irányokkal?
– Jókor tetted fel a kérdést. Említettem, hogy nem akarom túlvállalni magam, mert félek, hogy a munka rovására megy. Én mindig szeretnénk esküvőt fotózni, mert szeretem csinálni, viszont szeretnék olyan szintre jutni, amikor már nem kényszer. Ezt úgy értem, hogy ez a megélhetésem, így muszáj fotóznom. Szeretnék olyan szintre jutni, amikor lesz egy olyan anyagi forrásom, amiből van annyi jövedelmem, hogy nem kell esküvőt fotóznom azért, mert meg kell éljek. Szerintem esküvőt mindig fogok fényképezni, ameddig hivatást érzek iránta, viszont szeretnék mellette egy olyan megélhetési formát, ami biztosítja nekem a szabadságot. És pont az idén tettünk lépéseket ebbe az irányba a párommal.
Ez a Retrobooth?
– Igen. Közel van a fényképészethez, viszont annak egy teljesen más formája. És meglepően jól sikerült elindítani. Egy hónapja debütált a dolog, voltunk pár rendezvényen, és tárgyaltunk már önkormányzatokkal is arról, hogy karácsonyi vásáron is részt vegyünk. És még van néhány nagyobb esemény, ahol kilátás van.
A Retroboothot viszont már nem én hordozom magammal. Mindenki úgy szeretne sok pénzt keresni, hogy ne kelljen dolgozzon vele. Olyan vállalkozás elindításán gondolkodtunk, ahol nem mi kell a fizikai időnket beleöljük a bevétel növelése érdekében, tehát a bevétel ne a befektetett fizikai idővel arányosan növekedjen. A Retroboothban olyan potenciált látunk, ahol már fizetett asszinteseket tudunk fogadni, és mi csak koordináljuk, menedzseljük ezt az egészet. Persze több gépben gondolkodunk.
Még van szabad hétvégéd jövőre?
– Még van néhány szabad hétvégém, de az év nagy része már foglalt. Azért is fontos egy ilyen verseny, mert benne marad az ember a köztudatban, beszélnek róla. Én nem tartom magam jobb fotósnak a kollégáimnál, viszont rólam többet beszélnek. Én figyelek erre, némiképp tudatosan is csinálom.
Néha még külföldről is érkeznek felkérések. Csak mivel hamar betelik a naptáram, ezek általában elúsznak. Azt vettem észre, hogy csak nálunk divat 1-2 évre előre esküvőt szervezni. Máshol fél évvel az esküvő előtt kezdnek szervezkedni. Volt olaszországi, franciaországi és angliai felkérésem is, amit vissza kellett mondjak, mert csak fél évvel az esküvő előtt jött. Már rég be volt telve a naptáram.
Címoldali fotó: Fehér Zsombor