2017. december 15. péntekValér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Miért van ekkora igény az összeesküvés-elméletekre és a kamuhírekre?

Kérdezett: Ivácson András Áron 2017. szeptember 29. 12:32, utolsó frissítés: 12:33

Hubbes László Attila apokalipszis-kutató szerint az egész civilizációnkat átható problémával állunk szemben, amelynek a bizalom elvesztése az alapja. Interjú.


A szekértő szerint az irracionális összeesküvés-elméletek, úgynevezett alternatív tények és kamuhírek terjedése mögötti indokok akár még racionálisnak és következetesnek is mondhatók, ami azonban nem ad okot örömre: az egész civilizációnkat átható problémával állunk szemben.

Miként lehetne meghatározni az összeesküvés-elmélet fogalmát: mi egy összeesküvés elmélet és mi nem az?

- Az összeesküvés-elmélet meghatározására sok megközelítés született, és nehéznek tűnik egy általános érvényességűt találnom. Annál is inkább, mert nemcsak egyes tudományterületek szemléletmódja mentén különböznek egymástól, hanem abban is, hogy a meghatározók épp miként viszonyulnak a fogalom által jelölt jelenséghez. Ha csupán a kifejezést összetevő szavak elsődleges jelentését vesszük – mindenféle mellékzönge nélkül, akkor az „összeesküvés elmélet” egyszerűen egy még bizonyításra váró feltételezés különböző személyek vagy szervezetek titkos megegyezéséről valamilyen közös cselekvés érdekében.

Jellemző a mai közgondolkodásra, hogy ilyen egyszerű és semleges értelemben talán senki nem használja. A különböző embertudományokban és társadalomtudományokban, ha nem is föltétlenül pejoratív, de elmarasztaló többletjelentéssel ruházódott fel, míg az ilyen gondolkodás meggyőződéses hívei az „elmélet” szót sértőnek és lekezelőnek értik-érzik; és azzal utasítják el, hogy nem összeesküvés elméletről kell beszélni, hanem összeesküvés-gyakorlatról.


Hubbes László AttilaHubbes László Attila


Egy elterjedt ilyen nézet szerint már maga az „összeesküvés-elmélet” kifejezés eleve egy összeesküvés hozadéka (jóllehet a jogi nyelvben már nagyon régóta létezik), egy szándékosan kifundált hiteltelenítő címke, amit a CIA hozott létre 1967-ben a Kennedy-gyilkosság ürügyén, a hatalom hivatalos diskurzusai ellen szólók, azaz a rejtett-tiltott igazságot kimondók lejáratására. Ez viszont egy olyan dupla csavart eredményez, ami szinte lehetetlenné teszi a szó értéksemleges használatát, legalábbis azok szemében, akik érintve érzik magukat. Következésképpen, e szemlélet szerint: beleértve a jelenség értéksemleges vizsgálatát is: már a kifejezés használata arra enged következtetni, hogy használója összejátszik valamely (háttér-) hatalommal. (Hiszen mi más lehetne a célja a szó használatával, mint hogy lejárassa azokat, akik másként gondolkodnak, akik mernek kételkedni?) Patthelyzet.

Mégis, bízva abban, hogy lehetséges a jelenség el nem kötelezett (le nem kenyerezett) társadalomtudományos vizsgálata, kiindulópontként Lakatos László meghatározását és egy értelmezését idézem: „az összeesküvés egy szervezett csoport titkos tevékenysége valamely bűnös cél megvalósítása érdekében” kiegészítve azzal, hogy minden erre vonatkozó elmélet arra keresi a választ, hogy „miért mennek rosszul a dolgok, miért van baj a világban. És a válasz mindig ugyanaz: azért mert a háttérben meghúzódó bajkeverőknek” – titkos, törvénytelen hatalommal rendelkező csoportoknak – „ez áll érdekükben; nekik így jó”.

Ez a meghatározás és a rá adott válasz természetesen jogos és hiteles, hiszen összeesküvések mindig voltak, mindig lesznek, és nem is mindig derül rájuk fény, vagy ha mégis, nem mindig találhatók meg vagy vonhatók felelősségre az elkövetők. Azonban ez a megközelítés éppen azt a jellemzőt hagyja figyelmen kívül, ami miatt az összeesküvés-elméletek problematikusak a tudományos szemléletmód számára.

Ugyanis, amennyire egyszerű az alapképlet, annyira nehéz és bonyolult a válaszadás módja, és éppen ez a leginkább problematikus – ez pedig egy változhatatlan állandó: soha nem lehet az, amit a hivatalos, tudományos, média álláspont képvisel. A kérdés végső soron nem az, hogy vannak-e összeesküvések, vagy, hogy mennyire valósak, esetlegesek vagy egyetemesek, hanem az, amit ezekről állítanak, és az, hogy ki állítja. Az összeesküvés-elméletek közös, állandó alaptétele: „az igazság máshol van”. Azaz, amit a hatalom, az egyház, a tudomány, a közmédia állít, az eleve megbízhatatlan, hiteltelen, hamis (és az már csak ráadás, de nem mellékes: természeténél fogva eleve rosszindulatú). És ez nem csupán események, jelenségek, történelmi folyamatok, esetleg valószerű összeesküvések magyarázatára – azaz a kijelentések igazságára – vonatkozik, hanem magukra a tényekre (tehát azok valós vagy valótlan voltára) is.

Hol húzódnak a különböző határok az olyan sokszor nagyon szorosan összefüggő jelenségek között, mint az összeesküvés-elmélet, az úgynevezett „alternatív tények”, a kamuhírek és kitudja meddig lehetne még sorolni?

- Hogy hol a határ? Mi számít tényleges, tudott, bizonyított, vagy csak gyanított, de leleplezhetetlen, bizonyíthatatlan, kideríthetetlen összeesküvésnek, és mi téves ismereteknek, tudáshiánynak, vagy koholmánynak, kamunak, városi legendának, babonának, képzelgésnek, mi pedig tudatos manipulációnak, ideologikus propagandának, azt sokszor szakszerű tudományos módszerekkel, alapos kutatómunkával és széles, körültekintő vizsgálódással is nehéz eldönteni.

Az összeesküvés és a nem-összeesküvés közötti különbséget inkább a hit teszi, semmint a jelenség valóságossága vagy a rá szolgáló magyarázat ésszerű megalapozottsága vagy spekulatív volta. Jó példa erre az ember okozta globális felmelegedés kérdése, ami a róla szóló diskurzusok fényében a felsorolt kategóriák közé mind besoroltatott már. A környezettudományi szakemberek többsége számára tényszerű, aggasztó geológiai jelenség, és a közmédia révén egyre inkább a széles közvélemény számára is az, mások számára viszont összeesküvés, vagy pedig összeesküvés-elmélet. A különbség a jelenség megítélésben áll: a ténylegesen tapasztalható, mérhető világméretű felmelegedést a politikai-gazdasági rendszer(ek) és/vagy a fogyasztói társadalom egészének felelőtlen tevékenységei által előidézett komplex, személytelen és ellenőrizhetetlen hatások gyorsítják, vagy tudatos és rosszindulatú, irányított civilizációpusztító összeesküvés áll mögötte, vagy pedig a klímaváltozás folyamatos mediatizálása eleve nem más, mint egy világméretű összeesküvés, esetleg csupán hisztériakeltő összeesküvés-elmélet, talán csak egyszerűen hisztéria. Attól félek, nem nagyon lehet találni olyan érveket, amelyek bármelyik álláspont elkötelezett képviselőit meg tudhatná győzni esetleges tévedéseikről. A tétet nem a tények jelentik.



A John Adams amerikai elnöknek tulajdonított axióma szerint „a tények makacs dolgok” – de ez nem mindenki számára ilyen egyértelmű, és hiába hivatkozik a ráció a kézzelfoghatóságukra vagy számszerű mérhetőségükre, az ellenvetés szerint a tényeket hamisítani is lehet, a méréseket pedig torzítani. (Winston Churchill szállóigévé vált állítólagos kijelentése: Csak annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítottam.) Ez a gondolkodásmód ésszerű érvekkel nem meggyőzhető – azért nem, mert a vitázó eleve nem az érvekre figyel, hanem az érvelő kilétére és annak feltételezett érdekeire. És inkább hisz az „alternatív tényekben”, semmint saját érveinek vagy meggyőződéseinek esetleges hibás voltában.

Az „alternatív tények” (alternative facts) egy egészen új keletű, Orwellhez méltó kifejezés a közönséges hazugságra - Donald Trump tanácsadója, Kellyanne Conway dobta be a politikai közbeszédbe egy nyilvánvaló ferdítés kimagyarázására. A villámgyorsan mémesedett szókapcsolat azt sugallja, hogy nemcsak a vélemények vagy a magyarázatok lehetnek különbözőek, de párhuzamos valóságok is léteznek. Nem olyan kidolgozott, mint egy összeesküvés-elmélet, de alternatív – meghamisított – tények szolgálhatnak összeesküvés-elméletek megingathatatlan alapjául. Az a gond az alternatív tények fogalmának felmerülésével, hogy a rá való hivatkozással gyakorlatilag a valóság válik eleve kérdésessé.

Hogyan jönnek létre összeesküvés-elméletek: tudatos kidolgozásról beszélhetünk vagy a kollektív tudattalan valamiféle ciklikus működéséről? Esetleg mindkettő?

- Hankiss Elemér társadalomfilozófus a Félelmek és szimbólumok könyvének bevezetőjében azt írja, hogy „történetük folyamán az emberek és emberi közösségek úgy viselkedtek, mintha állandó veszélyben, egy ’idegen világban’ éltek volna” ezért, ahhoz hogy egyáltalán életben maradhassanak, „nekik maguknak kellett megteremteniük a biztonság, a szabadság és az értelem világát egy olyan univerzumban, amelyben lehetséges, hogy ezen az ember teremtette világon kívül nincs szabadság, nincs biztonság, és nincs értelem” – teszik ezt pedig szimbólumok és mítoszok révén. Képletesen szólva a mítosz az érthető történet, az értelmes magyarázat, a szimbólum pedig az, hogy a dolgoknak jelentése és jelentősége van. Az emberi szellem nemcsak a racionális értelmet keresi a világ megismerhető működésében, de számára a világnak jelentéssel is kell bírnia – ezt pedig a szimbólumok hordozzák.

Pál apostol velős megfogalmazásában: „a zsidók jeleket kérnek és a görögök bölcsességet keresnek” (1Kor 1,22) általánosan az emberi gondolkodás e kétfajta kognitív modelljét ismerhetjük fel. E világ-megismerési – lélektani (kognitív-pszichológiai) folyamatok mindkét esetében bizonyítékokra van szükség: (csoda)jelekre – a hitnek, ésszerű érvekre – az észnek; a két megismerési mód viszont egyre inkább (mindig/újra) ütközik egymással.

A kollektív tudattalan ősképeiből sarjadó szimbólumokon keresztüli (inkább intuitív) megismerés szubjektív, és érzelmi viszonyulást tesz lehetővé az így jelentéstelített világhoz, míg a szigorú, absztraktabb logikára építő objektív megismerés fáradságosabb, tudatos egyéni erőfeszítést igényel, és jelentésektől megfosztott, semlegesített világértelmezést nyújt. Nem a szembeállítás kedvéért fejtettem ezt ki ilyen sarkító leegyszerűsítéssel, hanem azért, mert talán magyarázatot tud nyújtani az összeesküvés-elméletek keletkezésére is.

A két gondolkodástípus ugyanis nemcsak elválaszthatatlan, de eszményi esetben összhangban is van egymással. A hagyományos mitikus világképek esetében a világnak jelentést adó szimbólumok és a szimbólumok nyelvén elmondott mítoszok mégis viszonylagos harmóniában tudtak/tudnak együtt létezni. A tudomány és a felvilágosodás ostorozói a harmónia ilyen megbomlását nehezményezhetik, pontosabban a világnak a jelentéstől való megfosztottságát, „varázstalanítását” a ráció (érték-) semleges magyarázataiban.



Hogy mi köze ennek a – mindenben okkult politikai machinációkat sandító – összeesküvés-elméletekhez? Ugyanarról az értelemkereső és jelentéskereső folyamatról van szó, ami a mitikus és akár a tudományos világképeket is felépíti, azzal a külön erőfeszítéssel, hogy a természettudományok (és társadalomtudományok) által kiürített/kiüresített helyeket igyekszik újra jelentéssel, jelentőséggel feltölteni. Éspedig leginkább egy olyan területen, ami eredetileg – legalábbis a keresztény világképben – a teodicea (isteni igazságosság elve) illetékességi körébe tartozott: „ha Isten jó és mindenható, akkor miért van annyi baj, szenvedés, halál, igazságtalanság a világon?

A válasz a sötétség, a gonosz ősképeinek (archetípusainak) jelképeiben, és természetesen, mindenekfölött a Sátán alakjában megragadható mindenkor a vallásos szemléletben – a szekularizált tudományos világkép azonban ellehetetlenítette a minden rosszat magában koncentráló, egyetlen hatalmas ellenség valóságosságát. De ha nincs Főgonosz, honnan az a sok rossz a világban? Ezzel tulajdonképpen visszaérkezünk Lakatos László már idézett meghatározásához: „miért mennek rosszul a dolgok, miért van baj a világban? És a válasz mindig ugyanaz: azért mert a háttérben meghúzódó bajkeverőknek ez áll érdekükben; nekik így jó”.

Nagyhatalmú Gonosz híján a kollektív tudattalan archetipikus előítéleteiben, sztereotípiáiban ott rejlő ellenségképzetek bármely olyan váratlan, hihetetlen, felfoghatatlan eseményt vagy jelenséget, amely nem illeszkedik a rendezett (jó) világképbe, és egyszerű, egyértelmű okokkal nem megmagyarázható, óhatatlanul a rejtett vagy feltűnő, de kiismerhetetlen mások, idegenek számlájára írnak (akik korábban is mindig erre szolgáltak, de – a Gonoszhoz képest – alárendelt szerepben). Ezeket a „laikus szociológiaként” folyamatosan élő kollektív képzeteket tudatosan és őszinte meggyőződéssel használhatják ki nemcsak félművelt karizmatikus akarnokok, de intelligens, sőt magasan képzett személyek is – akár sikeréhségből, akár hatalomvágytól hajtva, akár frusztrációból, de akár jóhiszemű meggyőződéseik vagy személyes rögeszméik érvényesítésére – szolid összeesküvés-elméletek támogatására, vagy éppen gondos kidolgozására. Gondoljunk olyan közismert esetekre, mint Néró vádja a keresztények ellen Róma felégetéséről, vagy a hírhedt Dreyfus-ügy, vagy közelebbről a kézdivásárhelyi „szakadár merénylők” kirakat-meghurcolása mögött álló összeesküvés-képzet a magyar revizionizmusról.

Miből származik az összeesküvés-elméletek kollektív megerősítés funkciója, vagyis az, hogy ha be is bizonyosodik a hamis volta, akkor is fennmarad és tovább él maga az összeesküvés-elmélet?


- Nem véletlenül hivatkoztam olyan történelmi összeesküvés-elméletekre, amelyekről kiderült hamisságuk, mégis képesek voltak nemcsak egy-egy jelentéktelen kisebbség meggyőződéseit uralni, hanem széleskörű támogatottsággal sokáig fennmaradni, mert jól példázzák működési törvényeiket. Túlmenően azon, hogy az összeesküvés-elméletek elsődlegesen nem a tényekben érdekeltek, hanem egy jelentéssel bíró világban, három fontos lélektani/társadalomlélektani jelenség is közrejátszik fennmaradásukban és szüntelen újjászületésükben: a kognitív disszonancia, a „visszafelé elsülés” effektusa (backfire effect) és a kollektív megerősítés elve.

A kognitív disszonancia – amit Leon Festinger és kutatótársai figyeltek meg először módszeresen az ötvenes években – nem más, mint egy tudati kényelmetlenség-érzet, ami erős önigazolási vággyal jár együtt, főként kínos tévedések, hibák után. Rögzített dátumos (legutóbb idén szeptember 23-ára szóló) apokaliptikus jóslatok be nem teljesülése esetén a tévedéstudatból fakadó feszélyezettség egy nagyon erős hittel, ellenkező irányba ható meggyőződéssel kapcsolódik össze, és a rajongó hívőt akárhány téves jóslat sem rendíti meg.

Fontos tudni viszont, hogy az összeesküvés-mentalitás hívei – és különösen szószólói – ugyancsak a kognitív disszonanciára hivatkoznak a „média által agymosott birkanépre” vonatkozólag: a már emlegetett globális-felmelegedés kérdéskör kapcsán például éppen ők kárhoztatják a hiszékeny többséget, hogy a (számukra) egyértelműen cáfoló tudományos kutatási bizonyítékok ellenére bedől a bűntudatkeltő „minden részletre kiterjedő, rendkívül jól finanszírozott, politikai célokat szolgáló, propagandisztikus csaláskampánynak”.



Nem egyébről van itt szó, mint a kognitív torzítás működéséről, amely Michael Shermer szerint eleve meghatározza (neveltetésünk, előítéleteink, érzelmi beállítottságunk és ideológiai meggyőződéseink hatására), hogy milyen tényeket és érveket fogadunk el és ismerünk el, és miket zárunk ki, utasítunk el. Ez pedig szorosan maga után vonja minden másfajta, ellenkező, cáfoló racionális (vagy akár éppen érzelmi) érvelés, bizonyítás visszafelé való elsülését: minél inkább olyan tényeket sorakoztatnak fel, amelyek ellenkeznek a véleményünkkel, annál kevésbé vagyunk hajlamosak elfogadni tényszerűségüket – és következésképp, igazság-érvüket. Ezért inkább a tények legyenek alternatívak, semmint, hogy ne legyen igazunk (vagy „ne adj’ Isten” alulmaradjunk). Azt fogadjuk el, tehát, ami hitünk szerint megerősíti tudásunkat, és viszont, ami legjobb tudásunk szerint megerősít hitünkben – ezt nevezi Shermer már hivatkozott írásában megerősítési torzításnak.

Ugyanakkor, az egyéni motivációkon túl, érdemes figyelembe vennünk a társadalmi vonatkozásokat is: az összeesküvés-elméletek nem személyes ismeretek, vélemények vagy rögeszmék, hanem közösségi meggyőződések; mégpedig ugyanazon, két ellentétes irányba ható érvelés mentén. Egyfelől fontos az elhatárolódás a tudatlan, félrevezetett többség („agymosott birkanép”) balgaságától; másrészt az az igény, hogy csatlakozzunk, hogy oda tartozzunk a takargatott, tiltott igazságot ismerők kiválasztott – és egyre növekvő – táborához. Az „egyre növekvő” itt kiemelkedő jelentőséggel bír: az a tény (vagy meggyőződés), hogy mind többen csatlakoznak az összeesküvés-diskurzusokhoz (vagy legalábbis osztják meg az ilyen jellegű cikkeket, videókat), azt látszik bizonyítani, hogy az igazság a konspirációt sejtők-vallók oldalán áll. Minél többen hiszik, annál igazabb: ez a kollektív megerősítés elve.

Természetesen, az „egyre többen” jelensége nem csupán egy kordivat, vagy korszellem (Zeitgeist), hanem technikailag szorosan összefügg a világháló közösségi jellegével, egyenes következménye magának a közösségi médiának. Ami korábban csak a szóbeszéd és rétegkiadók, rétegmédia révén búvópatakként szivárgott szűk közönség körében, az utóbbi évtizedekben az internet által biztosított lehetőségeknek köszönhetően, a közösségi média világfalujában sokszoros sebességgel, sokszoros hangosítással jut érvényre. Ez a rendkívül komplex új médiakörnyezet nemcsak a lelkesen üdvözölt digitális demokrácia világát hozta el, hanem az alternatív tudományok, az alternatív tények, a jó és rossz értelemben vett szubverzív diskurzusok felvirágzását is. Az összeesküvésekről szóló történetek – Michael Barkun szavával élve: megbélyegzett tudások – soha nem látott módon sokasodtak meg, és soha nem látott módon váltak széles körben, sokak által osztott (tehát megerősített), mindent átitató kollektív tudásformákká, korunk populáris kultúrájának szerves részeivé.

Léteznek az összeesküvés-elméleteknek fokozatai? Van enyhe összeesküvés-elmélet vagy minimum globálisak és apokaliptikusak?

- Többféle módon lehet osztályozni, vagy, ha úgy tetszik, fokozni. Igen, vannak „enyhe” összeesküvés-elméletek: kezdve attól, hogy a ligás elődöntő meccse „meg volt bundázva”, vagy, hogy a vállalati főosztály vezérigazgatói székébe a szerény képességű (de) kancellári unokaöcsnek kellett kerülnie, odáig, hogy a tartományi gabonaárusok megegyeztek az árak mesterségesen magasan tartásában. De enyhe összeesküvés-elmélet lenne még az is, ha tegyük fel, arról cikkezne a világsajtó tekintélyes része, hogy a valamely évi Eurovízió döntőjén az északnyugati ország versenyzője voltaképpen hazája hathatós lobbijának és a médiakonszernek kulisszák mögötti megegyezésének nyomán nyerte el a nagydíjat.

Vannak persze súlyosabbak is, mint a hajdani pestis- és kolerajárványok idején állandóan újra felbukkanó hírek, miszerint az adott város, vidék idegennek számító lakói, esetleg jövevényei mérgezik a kutakat; vagy egy adott földrajzi térség gazdasági stagnálását az állami kormányzat szándékos, összehangolt leépítő politikájának tulajdonítják; avagy a választási csalások gyakran felmerülő vádja az alulmaradó párt(ok) részéről. Súlyosabb összeesküvés-elméletnek tekinthetjük, ha egy ország államfőjéről olyan feltételezések vetődnek fel, hogy egy megdöntését célzó kitervelt összeesküvésbe rángatja bele ellenzékét, hogy majd leleplezésükkel leszámolhasson velük. A legsúlyosabbak azok az összeesküvés-vádak, amelyek szerint a válságokat szándékosan idézik elő, a forradalmakat, háborúkat, terrorcselekményeket hátérből igazgatják láthatatlan árnyékszervezetek, népek vagy személyek. Enyheségüktől vagy súlyosságuktól függetlenül, e feltételezések lehetnek nyilván teljességgel megalapozottak, részben igazak, vagy totál légből kapottak…

A Bastille bevétele. Jean-Pierre Houel festménye, 1789.A Bastille bevétele. Jean-Pierre Houel festménye, 1789.


És igen, súlyosságukat tekintve, vannak apokaliptikusak is, ha a szót köznapi értelmében vesszük: ilyen az egész világ rabszolgasorba döntésére, vagy akár elpusztítására igyekvő gyíkemberek teóriája. De az emberiség lassú és biztos megtizedelésének/kiirtásának céljával repülőgépről szándékosan permetezett méreganyagokról szóló chemtrail-elmélet sem kevésbé apokaliptikus. Ha pedig apokaliptikus, akkor globális – ebben az értelemben. Ez átvezet egy másik fajta fokozatiságra: helyileg, kiterjedés szempontjából megkülönböztethetünk lokális, országos, és egyetemes – azaz univerzális, globális összeesküvéseket.

Fontosabb viszont Michael Barkun jelentőség szerinti felosztása. Ő megkülönböztet eseményszerű összeesküvéseket (event conspiracies) – ilyen a Kennedy gyilkosság, a Diana hercegnő halála, vagy akár a 9/11 ikertorony-katasztrófája körüli diskurzusok; rendszerszerű összeesküvéseket (systemic conspiracies), amilyenek például a gazdasági világválságok, a forradalmak, polgárháborúk, vagy a migrációs hullámok mögött valamely titkos szervezetek, csoportok (szabadkőművesek, jezsuiták, illuminátusok, kommunisták, zsidó bankárcsaládok, anarchisták, gyógyszeripari vállalatok, a tudományos akadémia) tudatos, következetes, „rendszerszerű” tevékenységét látják; és végül, az előbbi típusokat sokszorosan összekapcsoló „mindenek feletti” összeesküvéseket, szuperkonspirációkat (superconspiracies), amelyek bármely gyanús egyedi eseményt, történelmi átalakulást, gazdasági folyamatot, természeti katasztrófát, társadalmi berendezkedést és tudományos elméletet koherens, egységes elbeszélés-szálra fűznek fel, mint például a feltételezett zsidó világuralmi törekvéseknek az ókortól napjainkig húzódó konspiratív stratégiája, vagy az alakváltó gyíkemberek ősidők óta tartó apokaliptikus háttérháborúja az emberiség leigázására.



E legutóbbi típus: a szuperkonspiráció, amely ugyanakkor a legsúlyosabb és globális méretű is, valóban tekinthető apokaliptikusnak, amennyiben az egész emberiség egzisztenciáját, az ember világának teljességét érinti, annak végét jelentheti – és valamilyen elpusztíthatatlan fő gonosz kozmikus, de legalábbis globális méretű ármánykodását feltételezi. De már az „egyszerűbb”, rendszerszerű konspirációs diskurzusok is lehetnek globális-apokaliptikus vonatkozásúak: gondoljunk a globális felmelegedés körüli szembenálló közbeszéd-változatokra: minden oldalról az egész világot behálózó, egész világra kiható összeesküvéseket, titkolt érdekszövetségeket sejtenek – úgy az aggódó környezetvédők, mint a klímaváltozás-tagadók.

Gondoljunk például arra, hogy a lapos Föld elmélet egyik legelső forrása a Jelenések könyve. Milyen lehetséges kapcsolat mutatható ki a klasszikus eszkatologikus tanok és a modern összeesküvés elméletek között?

- A legutóbb említett klíma-összeesküvések apokaliptikus vonatkozásaik révén mindenképpen eszkatologikusak, azaz, a végről szólnak. Az eszkatológia a keresztény teológiában a végső dolgok tana – lehetnek hát összeesküvés-elméletek eszkatologikusak? Határozottan: amennyiben a felételezett vagy valós összeesküvés oda vezet, hogy az általunk ismert világ vagy az emberiség léte valamilyen (katasztrofális) véget ér, vagy az embereknek drasztikusan pokoli rosszra fordul a sorsa (jóra nemigen).

Az eszkatológia ugyanakkor a világ szerkezetére – és benne az ember helyére is – reflektál, valójában a világ rejtett jelenvaló vagy még inkább eljövendő, végső, isteni rendjét tárja fel: ezt jelenti eredeti értelmében az apokalipszis. A maguk során a nagy globális összeesküvés-történetek is ilyen világmodellek, amelyek a világ rejtett – de nem isteni – berendezkedéséről rántják le a leplet: a láthatatlan hatalmakról, akik a szálakat a háttérből mozgatják.

Viszont az összeesküvés-elméletek többsége – igaz vagy hamis voltuktól függetlenül –, éppen a háttérhatalmak: szervezetek és csoportosulások működésének feltételezése okán, elsősorban politikai-ideológiai, és esetleg gazdasági meghatározottságú. Még azokban az esetekben is, amikor látszólag nem politikáról szólnak a történetek: ilyen a klímaváltozás kérdése, de ilyen az oltások, a rákellenes gyógyszerek, az alternatív energiával működő autók, a génmódosított tápnövények, az irányított vírusjárványok, a chemtrail/kondenzcsíkok, az idegenekkel való kontaktusok, vagy digitális mindenható felügyelet kérdései is. Végső soron mind visszavezethetők politikai (világuralmi) háttérszándékokra.

Van azonban olyan összeesküvés-elmélet, és ezek közé tartozik a lapos föld elmélete is, amely nehezen illeszthető valamilyen politikai konspirációhoz (bár, ha nagyon erőltetjük, itt is találhatunk ilyen vonatkozásokat). Ez az első látásra az alternatív tudományokhoz húzó elmélet, amelyet nem olyan rég magad is ismertettél részletesen, valóban eszkatologikus, amennyiben a világ végességét térben is meghatározza, és e modern formájában keresztény, bibliai fogantatású – bár ez így félreérthető, hiszen a geocentrikus világképtől eltérően, soha nem volt hivatalos tanítása az egyháznak a föld lapossága. Inkább arról van szó, hogy kidolgozója, az angol Samuel Rowbotham a kreacionizmus–evolucionizmus vita legkorábbi viharaiban, a XIX. sz. ötvenes-hatvanas éveiben írta meg A Föld nem gömb című munkáját. Tehát első sorban inkább világkép, semmint összeesküvés-elmélet.

Lapos Föld a Flat Earth Society ábrázolásában.Lapos Föld a Flat Earth Society ábrázolásában.


Mégis, többről van szó benne, mint egyszerűen a föld lapos vagy gömbölyű alakjáról – különösen a mai formájában: mégpedig arról az egyre inkább terjedő és egyre erőteljesebb nézetről, hogy a tudomány félrevezet, álságosan, rosszhiszeműen hazudik nekünk. Mindannyian áldozatai vagyunk a tudósok, a média és a világi hatalmak gonosz összejátszásának. Vallásosabb formájában felmerülhet, hogy (akárcsak a föld alól előkerülő csontkövületek) a gömbföld tévtana az Antikrisztus ügyködésének eredménye – de legalábbis van köze hozzá –, az emberek lelkének és elméjének megzavarására, de nem ez az általános. Ma inkább szekuláris „laposföld konteóról” beszélhetünk, amelynek lényege a tudomány elleni hazugságvád.

Mégis, a Bibliában azt olvashatjuk: „Ezután négy angyalt láttam, a föld négy sarkán álltak. Feltartóztatták a föld négy szelét, hogy ne fújjanak a földön, sem a tengeren, sem semmiféle fán.” (Jelenések könyve, 7.1) Minden bizonnyal lehet „szent szövegeket” szó szerint értelmezni, de érdemes-e?

- Nem hiszem, hogy arról kellene beszélnünk, hogy „érdemes-e”. A válasz ugyanis egyértelműen: nem érdemes. Tény viszont, hogy lehet, és vannak is, akik így olvassák – de a szó szerinti olvasatú fundamentalizmust a főbb egyházak, és általában is az intézményesült vallások mindenkoron gyanakvással szemlélték. A lapos föld elméletet azonban – bármilyen bibliai igehelyek utaljanak is rá – még a keményvonalasabb kreacionisták is elutasítják.

Azok viszont, akik betű szerint értelmezik, minden bizonnyal csakis így tartják érdemesnek, és minden egyéb számukra hamisság – ami vagy tudatlanságból, az írások nem (helyes) ismeretéből fakad, vagy pedig, hitetlenkedésből és gőgös tudálékosságból, de még inkább tudatos, rosszhiszemű félrevezetésből.

Éppen ez a legutóbbi viszonyulás érezhető ki a lapos föld elméletet vallók attitűdjéből – függetlenül attól, hogy vallásosak-e vagy sem, hogy bibliai igehelyekre alapozzák-e meggyőződéseiket vagy kísérletező megfigyelésekre, tudományos módszerességgel végzett méréseikre: a hivatalos tudomány szándékosan, aljas érdekeket szolgálva vezeti félre az emberiséget.

Ellentmondásos-e, hogy minden tudománnyal való ellenkezésük után az összeesküvés-elméletek mindig a tudomány módszereit próbálják lemásolni és meghamisítani: legitimációs kérdés vagy ennél többről is szó van?

- Nem találom ezt ellentmondásosnak, ugyanis az összeesküvés-diskurzusok nem a tudomány módszereit kifogásolják elsősorban, hanem a tudomány művelőit, pontosabban, a tudomány intézményes formáit: iskolát–egyetemet–kutatóintézetet–akadémiát, a hivatalos tudományosságot. A tudomány moralitását kérik számon áttételesen, azt kérdőjelezik meg – érdekes módon, sokszor belülről: tanult, képzett emberek is. Az összeesküvés-elméletek hívei gyakran hangsúlyozzák, hogy ők szkeptikusok – ők azok, akik kétségbe vonják, megkérdőjelezik, újra meg újra ellenőrzik és felülírják a készen kínált hivatalos tudományos magyarázatokat. Alternatívát keresnek a hamis, az emberiséget félrevezető tudományra. Alternatív történelemtudomány, orvostudomány, fizika, földrajztudomány vagy alternatív csillagászat – nem csupán alternatív tudományok, hanem mindmegannyi összeesküvést is feltételeznek a hivatalos, intézményes verzióik oldaláról.



Természetes, hogy igyekeznek alkalmazni, követni a tudomány módszereit, hiszen azt akarják bebizonyítani, hogy az a helyes tudományművelés, ők képviselik a hiteles tudományt, az övék az igazi tudás (még akkor is ha ezt torzító módon, a tények, információk, mérési eredmények között válogatva teszik). Viszont a legitimációs kérdésnél annyival több, hogy valójában bizalomhiányról van szó. A kor hangulatát meghatározó közérzet az írástudók árulása.

Nemcsak az alternatív tudományok egzotikus érdekességei és titokzatos magasabb tudás-ígérete vonzó sokak számára, nemcsak a összeesküvésekről szóló leleplezések botránkoztató, borzongató szubverzivitása nyújt megerősítő beavatottság-tudatot, nemcsak a megbélyegzett tudásformák megalázó elutasítottsága miatti ellenérzés munkálkodik sokakban, hanem mindenekelőtt a bizalom elvesztése az, ami általánossá vált – szerves részévé az ezredfordulós kultúránknak.

---

Hubbes László Attila, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Csíkszeredai Karának oktatója. Magyar-angol szakos bölcsészként végzett a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, majd a Krakkói Jagelló Tudományegyetemen tanult tovább Film- és Médiatudományi szakon. Az apokaliptikum esztétikai, irodalomtörténeti és művészettörténeti értelmezéséről írt doktori disszertációját Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán védte meg 2006-ban, ezt később önálló kötetként is közölte: Látomások a végső dolgok bűvöletében: az apokalipszis a vallásos irodalmi műfajtól a művészeti kifejezésmódig (Mentor, 2008). Fő kutatási területe az apokaliptika, és általánosabban a vallástudomány, ezek sajátos szemiotikai, retorikai vetületeit vizsgálja a médiában kommunikációtudományi oktatói tevékenységével összehangolva.

A Sapientián alapított Szemeisztosz Webszemiotikai és Online Kommunikációs Kutatócsoport vezetője, a Modern Mitológiakutató Műhely alapító társelnöke, valamint tagja több hazai és nemzetközi szakmai szervezetnek. Az utóbbi évek során kutatócsoportjai keretében a kortárs magyar és román újpogány mozgalmakat és a bennük működő új nemzeti mitológiákat vizsgálta, különösen a virtuális térben zajló diskurzusaik mentén. Povedák Istvánnal együtt több konferencia társszervezője és tanulmánykötetek társszerkesztője az új mitológiák témakörében: Már a múlt sem a régi. Az új magyar mitológia multidiszciplináris elemzése (Szeged, 2015) valamint folyamatban: Tapasztalatból hallottam… Alternatív világképek, összeesküvés elméletek társadalomtudományi elemzése (Szeged).

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS