2019. szeptember 16. hétfőEdit
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Tényleg a Facebookon kell keresni a szörnyet a vonatról?

S. R. T. 2017. július 07. 11:48, utolsó frissítés: 12:01


Furcsa történet járt körbe a román interneten a napokban. Az történt, hogy Roxana Voloseniuc, az Elle magazin kiadója hétfőn posztolt egy képet egy férfiról, aki a képhez csatolt történet szerint zaklatta őt a zsúfolt vonaton, tűrhetetlen hangnemben beszélt vele. Voloseniuc azt is megjegyezte, hogy biztosan bántalmazza a feleségét is, és egy barátnője is mesélte neki, hogy látta, hogyan üvöltözött vele korábban a jegypénztárnál.

A „vonatbeli szörnyet” - ahogy a bejegyzés nevezte - gyorsan beazonosították, Geo Scripcariu PR-szakember az. Előrebocsátom, hogy amikor először írni akartam az esetről, nem neveztem volna meg, mert pont csak az efféle azonosítás problémáiról szólt volna, de azóta megjelent vele egy interjú, amelyben ő is elmondja a maga verzióját, így már felvállalta az identitását.

A történet attól lett volna érdekes számomra, hogy mennyi probléma, kérdés merül fel egy ilyen megosztással kapcsolatban. Vegyük csak a legnyilvánvalóbbat: valakinek a fotóját közzétenni a közösségi médiában egy kemény állítás kíséretében, és a felhasználókhoz fordulni segítségért az azonosításához


nem helyes.



Néhány éve írtunk egy marosvásárhelyi csoportról, ahol feltételezett zsebtolvajok - mármint az utasok feltételezték róluk, hogy azok - fotóit osztogatták két kézzel, máskor meg a Tolvajkergetők Facebook-oldal körüli gondokat tettük szóvá.

Minden, amit akkor problémásnak találtunk, az erre az esetre is érvényes - nem lehet így igazságszolgáltatást keresni. És nemcsak az ártatlanság vélelméről van szó, hanem arról is, hogy egy fotó alapján azonosítani valakit súlyos következményekkel járó tévedéseket is eredményezhet. Emlékezzünk csak arra, amikor a Reddit közössége gyorsan „megtalálta” a 2013-as bostoni maratoni robbantás elkövetőjét, ahhoz, hogy kiderüljön: a srác, akit felismerni véltek a térfigyelő kamerákon, egy hónapja halott volt. A családjának pedig a fiú elvesztése miatti fájdalmon túl még egy jó adag zaklatás is kijutott, amíg őt „gyanúsították”. Top redditezők ezt az esetet a közösségi oldal egyik mélypontjaként szokták emlegetni.

Ott van még a feleségre vonatkozó megjegyzés problémássága is: abból, hogy úgy tűnik, a férj bántalmazza őt legalábbis verbálisan, meg egy barátnő mesélte, hogy látta, hogyan üvöltözött vele a kasszáknál, nem lehet ezt teljes biztonsággal állítani, kívülállóként. Persze, nem lehet eleget hangsúlyozni annak fontosságát, hogy


ne sunnyogjuk el,

ha bántalmazást gyanítunk, de akkor ezt a megfelelő helyeken, megfelelő szerveknél lenne érdemes jelezni, mert megint csak az van, hogy ha ki is derül az ellenkezője, egy nyilvános meghurcolás után „a lelki szemeikkel mindig azt fogják látni, hogy csurog le a köpet”. Lásd még az előbbi Reddit-történetet, vagy ismét a Jagten című filmet. Nem csoda, hogy a brit rendőrség is megharagudott a manchesteri merénylet után az amerikai sajtóra, amikor azok hamarabb közölték a gyanúsított fotóját, mint a hatóságok ezt jónak látták volna.

A találgatásba egyébként nemcsak a kiadó ismerősei szálltak be, hanem több mint tízezer megosztó is, közöttük olyan véleményformálókkal, mint Lucian Mindruta újságíró. Ő és maga Voloseniuc ugyanakkor munkájából adódóan ismerhette volna ezeket a szempontokat. Az is igaz, hogy utóbbi egy hozzászólásban majd egy újabb bejegyzésben el is ismerte, hogy nem volt eléggé informált, nem tudta, hogy vannak telefonszámok, ahol jelezhette volna, ha bántják, és nem járt el a legkörültekintőbben. Ennek és a történet továbbgyűrűzésének fényében akár azt is mondhatjuk, hogy tanulságos volt, és le is zajlott a párbeszéd az itt vázolt problémákról.

Csütörtökön viszont megjelent egy meglehetősen furcsa interjú Scripcariuval, amelyben nemcsak ő, hanem a felesége is megszólal, a telefonos beszélgetés átirata szerint a feleség igazából „gyomrozza”, hogy ismerje már be végre, hogy ismerte Voloseniucot, ez egy ismerősök közötti csörte volt, ezért is engedte, hogy lefotózzák. Scripcariu mindeközben azt állította, ő csak azért szólt oda a nőnek, mert látta, hogy elhanyagolja a gyerekét. Voloseniuc az interjú publikálása után azt írta Facebook-oldalára, hogy ebből egy szó sem igaz, nem ismerték egymást.

Ezek után a sztori már kezd nem arról szólni, amitől eleinte érdekes lett volna.


Nehéz ugyanakkor eldönteni, hogy miről is.

Arról, hogy két ütköző beszámoló esetén megint nem a feltételezetten bántalmazott félnek - a nőnek - hiszünk, és csoda-e, ha sokan nem mernek a nyilvánossághoz vagy akár az illetékes hatóságokhoz fordulni? Hazugságokról, történetek hiányosságairól? Hírérték nélküli csörtéről? Én azt gondolom, leginkább annak egy újabb példája, hogy mennyire képtelenek vagyunk árnyaltan és körültekintően beszélni a közösségimédia-nyilvánosság összetett kérdéseiről.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS