2017. november 17. péntekHortenzia, Gergő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A kedvenc szerelmes filmjeinket ajánljuk Valentin-napra

2017. február 14. 17:09, utolsó frissítés: 18:29

Unatkozni nem fogtok, az már biztos.


Egy tökéletes szerelmes estét szeretnél, de még nem tudod, hogy milyen filmet is nézzél meg? A személyes kedvenceinkből raktunk össze egy válogatást.

Moulin Rouge! (2001)



Nincs mit szépíteni rajta, a szerelem a leggiccsesebb dolog. A legkomolyabb, legpragmatikusabb, vagy éppen a legnyomorultabb ember is úgy érezheti magát tőle, mint a szivárvány fölött egyik pihe-puha felhőről a másikra ugráló, rózsaszín sörényű unikornis, amelynek csillámporból kirajzolt csillagocskák pompáznak a popóján.

Baz Luhrmann Moulin Rouge!-a pedig a giccs nagyfilmje, így egyben a tökéletes szerelmes film, ami azért még könnyeket is csalhat a szemünkbe (mint ahogy a szerelemben is mindig benne van ennek a sansza). A kurtizán Satine (Nicole Kidman) és a költő Christian (Ewan McGregor) lehetetlen és tragédiával végződő szerelméről szóló musical nemcsak a tökéletes környezetet és időpontot, hanem a tökéletes nyelvet is megtalálta: a 19. század végének bohém Párizsát stilizáló díszletek közé beemeli a popzenét, amelynek ugye örökös és legfontosabb témája a szerelem.



A hangsúly nem a történeten van (Luhrmann már a film legelején szándékosan elárulja, mire számíthatunk), hanem a látványon és a zenén, így a Moulin Rouge! számos erénye közül az egyik legnagyobb az, hogy bármikor – így minden Valentin-napkor is – nyugodtan újranézhető, pont úgy, ahogy a kedvenc poplemezünket is sokszor újrahallgatjuk, pedig már minden dalt kívülről tudunk róla.

A nő (Her, 2013)



Nem klasszikus szerelmesfilmet ajánlani legalább annyira mainstream, mint klasszikust, mégis előbbi lesz: a Her, Spike Jonze sci-fije, amely sokkal inkább beszél kapcsolatról és magáról a szerelemről, mint bármely deklarált lávmúvi.

A néhány éve díjakkal is elhalmozott Herben Theodore Twombly (Joaquin Phoenix) operációs rendszerébe, Samanthába (Scarlett Johansson) szeret bele, s ez a nyilvánvalóan bizarr, USB-n, wifin, bluetooth-on létrejött kapcsolat mégis valósnak tűnik. Távkapcsolatok, reménytelen szerelmek, a valóság elől menekülő rajongások mind-mind eszünkbe juthatnak erről, és mind érvényesek is lesznek, de szól még elengedésről, féltékenységről is, finoman és allegorikusan.



Kinek ajánlom: bárkinek, aki így Valentin-napon elgondolkodna, mennyire egyoldalú is lehet a szerelem, még akkor is, ha úgy tűnik, viszonzott; mennyire képes lehet az ember eltekinteni a nyilvánvaló lehetetlentől is, ha egyszer szerelmes.

Szerelemre hangolva (In the Mood for Love, 2000)



Milyen hosszan lehet nézni, ahogy egy rendkívül csinos nő, lenyűgöző, az alakjával és a környezetével tökéletesen harmonizáló ruhákban sétál (egy ételhordóval a kezében)? Ebben az erős atmoszférájú, nosztalgikus filmben, ezzel a látványvilággal és ilyen zenével akár a végtelenségig. A hongkongi Wong Kar-wai filmjének nem igazán van klasszikus értelemben vett cselekménye, vagy legalábbis nem számít, csak a lehetetlenül lassú idő van, amiben bármi megtörténhet, az egymás házastársával megcsaltak akár egymásra is találhatnának a folyton zuhogó esőben, egy szűk lépcsőn, egy lepusztult sikátorban, egy éjszakai taxiban.



Minden adott hozzá, de ez mégsem lehetséges, csak a képzelet és az emlékek stilizált játéka marad, amelyben az apró, mellékes részletek különleges fontosságot kapnak. A "mi lett volna, ha" költészete ez a film, kicsit már talán a giccs határán, de azért még sikeresen elkerülve a teljes beleszédülést.

Szerelmem, Hirosima (Hiroshima, mon amour, 1959)



Alain Resnais rendezése jóval több mint egy műfaji film, de már a címében is benne van a szerelem, igaz, egy elpusztított város mellett szerepel, és bár a filmben két nagy szerelmi történet is helyet kap, mégis inkább szól az emlékezésről, meg a szerelmi történet elmondhatóságának etikai síkjáról (amennyiben mindenképpen szólnia kell valamiről).



„Elmondtam a történetünket. Megcsaltalak azzal az ismeretlennel. Elmondtam a történetünket. Látod, elmondható volt” – mondja Elle (Emmanuelle Riva) a film zárlatában, és ez a mondata az egész történetét kérdőjelezi meg: a szenvedélyes, hirtelen jött szerelmet, amit egy japán férfi iránt érez Hirosimában egy másik történet kezdi ki, egy régi, Nevers városában játszódó, amely egy német katona és egy francia lány között szövődött, és a katona halálával és a nő megaláztatásával ér véget. Szóval mennyiben helyettesíthető egy szerelmi történet, amit éppen élünk egy olyannal, amit egykor éltünk, egyáltalán hogyan változtatja az idő szövetét meg egy érzelem. Persze rengeteg elmélyülni való van még benne, meg nemrég hunyt el Emmanuele Riva, és hát csak miatta is megéri megnézni.

Hideghegy (Cold Mountain, 2003)



A Hideghegy tipikus romantikus film. Az amerikai polgárháború idején játszódik, Charles Frasier azonos című bestsellere alapján készült, ráadásul bizonyos értelemben hazai termék is, több jelenetét is Erdélyben forgatták.

Néhol giccses, a történetszál is sokszor érződik vontatottnak, és azokkal is nehéz vitatkozni, akik szerint a filmet a Kárpátok látványvilága menti meg elég gyakran. De a film szerelmi története illik a Valentin-napi hangulathoz: az egyszerű, szűkszavú ácsfiú szerelmes a lelkész lányába. Ennek ellenére önként megy a polgárháborúba harcolni, ahol egy súlyos sérülés után rádöbben arra, hogy nem érdemes az életét áldoznia semmilyen eszméért, inkább választja az otthont, a hűséget és a szerelmet.



Weekend (2011)



Ebben semmi nem olyan, mint egy klasszikus szerelmes filmben. Nincsen gyertyafényes randevú, nincsen bonbon, nincsen rózsaszirmokkal borított ágy, és nincsen nagy ráébredés és egymásnak borulás, mégis többet mesél a megismerésről és a szerelembe esésről, mint bármelyik általam ismert vállaltan szerelmesfilm. Egy fiatal fiú egy nem túl izgalmas házibuli után betér egy gay-bárba, ahonnan végül egy másik sráccal tér haza. Klasszikus egyéjszakás is lehetne, de a két srác másnap reggel az elmulasztott ismerkedést bepótolandó elkezdenek beszélgetni.



A szerelem a leghétköznapibb és legintimebb dolog a világon. Ritkán látni filmet, ami ennyire meg is mutatja ezt, mint a legátlagosabb nagyvárosi tömbháznegyed középszerű lakásában élő Russell (Tom Cullen) és Glen (Chris New) fordított szerelembe eséséről szóló Weekend. A közös kapcsolódási felületek keresése a legőszintébb történeket hozza elő a homoszexuális lét felvállalásáról, szülőkről, szeretőkről és barátokról. A két srác szerelmétől pedig nem kell megijedni, ez úgy egy gay történet, hogy közben nem is igazán gay sztori.

Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise, 1995)

Ezt a csatát elveszítettem. Nem fogok szerelmes filmet ajánlani, (még a Google keresőbe is beírtam, hogy romantic films, nem találtam semmi említésre méltót) . Az egyetlen, ami eszembe jutott, az a Before Sunrise, amiről 16 éves koromban azt gondoltam, hogy ez a legromantikusabb film, amit valaha láttam, hiszen az élet értelmét és minden egyebet megbeszéltek az egy nap erejéig Bécsben lötyögő főhősök.

Aztán 15 év elteltével ismét megnéztem, és borzasztó sablonosnak, unalmasnak és középszerűnek tűnt a beszélgetés, tele Coehlo-szerű rácsodálkozásokkal az Életről. Most bárhogy is erőlködök, csak pszicho-thrillerek jutottak eszembe. Például olyan, amiben a főhős kettévágja az anyját, és túszul ejt két rózsaszín flamingót, vagy amiben a gyerekek egy fogyatékos társukkal kegyetlenkednek, vagy két pszichopata kínoz egy egész családot – vigyázat, spoiler! – aztán mindenkit kinyír (lásd: My Son, My Son, What Have Ye Done, White Ribbon, Funny Games ).

Neked melyik tetszett a leginkább?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS