„Az El Camino egy nagy lehetőség arra, hogy levetkőzzük a maszkjainkat”
Gergely Borbála 2015. szeptember 02. 16:10, utolsó frissítés: 16:18Két erdélyi lány átstoppolt Európán, hogy megtegyék az ismert zarándokutat.
Szabó Janka és Csoma Nóra, két erdélyi lány indult útnak a Brassó melletti Prázsmárról, közösen átstoppolták Európát, majd külön-külön útvonalon sétáltak az El Camino zarándokúton.
A Szent Jakab-út (gyakran spanyol neve, Camino de Santiago után El Caminónak is nevezik) ősrégi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt és a maival ellenkező irányban járták be a zarándokok. A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút szimbóluma a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve látható.
Janka blogot vezetett az élményeiről, ahol nyomon követhettük az eseményeket. Nóra, aki a kolozsvári ZUG.zone csapatának oszlopos és lelkes tagja, nem készített nyilvános dokumentációt, ezért őt kérdeztük a tapasztalatairól, a stoppolásról, véletlenekről, amelyek meghatározó élményekké váltak és arról, hogyan illeszkedhet be ez az élmény az életébe. Már majdnem ismét Erdélyben van, a végéhez közeledik az utazás.
Szabó Jankával stoppoltatok, azonban külön gyalogoltatok a zarándokúton. Ki volt az ötletgazda, mennyire terveztetek közösen?
- Valójában két külön tervünk volt, amelyeket egybeolvasztottunk. Én tavaly édesanyámmal jártam végig az úgynevezett francia utat, idén pedig vissza akartam menni egyedül, ezúttal az északi útra. Jankával szóba jött a dolog, és kiderült, hogy ő is tervez valami hasonlót. Akkor született meg a közös terv: stoppoljunk együtt, és járjunk külön. Mind a ketten egyedül szerettünk volna sétálni. Nem egymás miatt, hanem magunk miatt.
Hogyan látod, fel lehet készülni egy ilyen útra?
- Igen, de nem szabad, hogy elvárásaink legyenek, mert soha nem az fog történni, amire számítunk.
A stoppolás közben éreztetek félelmet, unalmat, vagy azt, hogy ha még egyszer egy idegen sofőrnek kell elmondani az utatok sztoriját, akkor kiugrotok az ablakon? Nem túl fárasztó és megterhelő huzamosabb ideig folyamatosan idegen emberekkel kezdeni beszélgetést?
- Egyáltalán nem. Számomra a stoppolás egy hobbi, amit bármikor szívesen csinálok. Persze nem mindig leányálom, és időnként fárasztó. De hát mi tökéletes? Jankával imádtam utazni, mivel be tudtuk osztani az energiánkat: amikor én szunnyadt voltam, ő be volt pörögve, és ez fordítva is működött. Egymást folyamatosan motiváltuk, és mivel köztünk nem voltak konfliktusok, közösen pozitívan álltunk minden szituációhoz.
Mire az El Caminora értél, valószínűleg kimerültél a stoppolástól, pedig akkor jött még a „neheze”. Egyszer sem fordult meg a fejedben, hogy ebből elég volt, haza kéne menni?
- Engem a stoppolás feltöltött, nem éreztem magam fáradtnak. Tudtam, hogy az igazi út Irunban kezdődik, ezért nem éreztem semmilyen kimerültséget. Nem volt egy olyan pillanat sem, amikor úgy éreztem volna, hogy haza kell menni.
Kerültetek bármilyen veszélyhelyzetbe, vagy megesett, hogy olyan problémába ütköztetek, ami az egész utazást fenyegette?
- Én úgy indultam útnak, hogy nem tervezek. Nyitott voltam arra is, hogy ha nem bírom, az út közepén leállok és buszozok, tehát semmi sem veszélyeztette az utazást. Persze, volt egy-két érdekesebb, izgalmasabb történet, amikor Jankával egymásra néztünk és a "mibe keveredtünk?"-arckifejezést láttuk egymáson.
Janka távollétében, miután Franciaországban két külön úton indultatok el, két férfi kísért tovább. Hogyan alakult, hogy mégsem egyedül tetted meg a sétát?
- Ez az egyik leggyakrabban ismételt történet. Persze, mint már mondtam, nem jó, ha vannak elvárásaink: a sors két fiút hozott elém, akikkel végiggyalogoltam az utat. Velük a román–magyar határon találkoztunk (egyiküket ismertem régebbről). Ott derült ki, hogy ugyanoda megyünk. Mielőtt Irunba értem volna, írtam nekik egy SMS-t és kiderült, hogy egyszerre érünk be a városba, tehát indulhatunk együtt is. A sors hozta őket elém, és ez szerintem az egyik legjobb dolog volt az egész úton.
Az El Camino nem ismeretlen neked, ahogy említetted, 2014-ben is megtetted az utat. Evidens, hogy másképp élted meg a két alkalmat. Ha kulcsszavakban kellene megragadnod a különbséget, melyek volnának azok?
- Elsősorban a személyek, akikkel jársz. Aztán meg a hangulat, amivel sétálsz. Utána meg persze a földrajzi elhelyezkedés: nem mindegy, hogy fennsíkon sétálsz-e vagy éppenséggel az óceán partján. Ha bele szeretnék magyarázni valamit, akkor valószínűleg az lenne, hogy nincs két egyforma pillanat az életünkben, és ugyanazt a dolgot mindig másképp éljük meg, tehát a két utat össze sem lehet hasonlítani. Egyik sem volt jobb, teljesen különbözőek voltak.
Rengeteg emberrel találkoztál az út során. Mondhatjuk, hogy „rutinná” vált az idegenekkel, más kultúrkörökből érkező emberekkel való gyors kapcsolatteremtés?
- A rutin durva kifejezés rá. Inkább úgy fogalmaznék, hogy bizonyos gátlásaimat sikerült feloldanom.
Mit gondolsz, mi az a közös mag a szándékot tekintve, ami megegyezik a zarándokutat megtevő emberekben?
- Egyszerű: az, hogy menni kell.
Te nem vezettél blogot. Nem érezted úgy, hogy szeretnéd kiadni magadból az élményeket, vagy tanácsokat adni a jövőbeli stoppolóknak vagy zarándoklóknak? Készítettél valamilyen dokumentációt?
- Írogattam naplót, készítettem fotókat és rajzokat, dokumentáltam én is az utat. Gondolkodom azon, hogy a jövőbeli utazásaim során blogot vezessek, de ezúttal nem éreztem szükségét. Ez most inkább egy belső út volt számomra. Persze, nagyon szívesen mesélek és szívesen adok tanácsokat. Tavaly minden nap készítettem egy szelfit, ezekből egy egyperces videó is készült.
A rengeteg vizuális, környezeti változás és impulzus szerinted milyen hatással lehet a munkádra, amikor újra Kolozsváron, a ZUG.zone-ban tevékenykedsz majd?
- Itt megfogtál. Gyűjtögettem fotókat, amelyeket fel fogok használni plakátok háttereként. Egyébként szerintem a csapatom fog a legjobban örülni az utamnak, mivel sokkal nyugodtabb állapotban vagyok, és nyugodtabban kezdem az évadot, mint ahogyan befejeztem. A mosoly és a pozitív energia sokat segít, ha emberekkel dolgozunk.
Milyen érzés volt hazaindulni?
- Örültem mindennek. Mindegy volt az, hogy maradunk vagy indulunk. Abban a pillanatban olyan euforikus állapotba kerültem, hogy nem szerettem volna sehol máshol lenni, de legalább ugyanannyira örültem annak, hogy indulunk haza.
Hoztál haza magaddal tárgyai emlékeket az útról?
- Kagylókat gyűjtögettem Fistterrán (“a világ végén”) az itthoniaknak.
Tudtál olyan mély emberi kapcsolatokat kialakítani az út során, amelyek befolyásolták az élethez való hozzáállásodat?
- Mindegyik kapcsolat befolyásolja a hozzáállásomat. Hajlamos vagyok jobban megfigyelni a dolgokat, ha nem vagyok itthon, tehát minden egy jel, minden egy lecke. Nagyon sok embert ismertem meg, akik segítettek abban, hogy a gondolkodásmódom megnyíljon. A fiúkkal alakult ki egyfajta mélység, amelyre szerintem mindig könnyes szemmel fogok visszagondolni. Az El Camino egy nagy lehetőség arra, hogy levetkőzzük a maszkjainkat, és meglássuk az embert tiszta formájában. Gyönyör valakit így látni.
Nem félsz attól, hogy nem fogsz tudni egy helyben maradni, hogy innentől kezdve hiányozni fog a kiszámíthatatlanság, a kaland, a folyamatos változás?
- Nem félek, tudom, hogy ez így van. Én eddig sem tudtam egy helyben maradni, tehát rendben van. A kaland és a folyamatos változás megvan a mindennapi életemben is, így nem keresem az utazásaim során. Viszont maga az utazás segít rendbe tenni a gondolataimat és segít megnyugodni.
Mit gondolsz, mi változott benned az út hatására?
- Megtanultam új fogalmakat, és kaptam új leckéket, mint például: „Túl sok mindegy van az életünkben, de nem mindegy, hogy mi mindegy, mi meg mind egy vagyunk” – meg hasonló okosságok. De Jankának majd lesz egy aranyköpéses blogbejegyzése is.