2019. november 18. hétfőJenő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mit miért rajzol a gyerek, és kinek a véleménye számít?

Gergely Borbála 2015. augusztus 21. 12:20, utolsó frissítés: 2015. augusztus 25. 10:02

Otthoni gyerekrajz elemzés pró és kontra – szakértőket kérdeztünk.


Kések, vicsorgó fogak, vér, sötét színek stb., vagy a valóstól teljesen eltérő arányok, irányok és formák? Nem kell feltétlenül megijedni, ha szerintünk „nem jó” a gyerekünk rajza. Először is azért, mert nincs olyan, hogy és nem jó egy gyerekrajz esetében, de azért sem, mert egy darab alkotásból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. És akkor sem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, ha az óvó néni valamit kifogásol egy-egy rajzon.

De mi van a visszatérő elemekkel? Egyáltalán mit árul el az, ha nem szeretne rajzolni a gyerek? Mikor érdemes szakemberhez fordulni? Ha nem vagyunk szakképzettek, ne is törődjünk vele, hogy mit rajzol a gyerekünk? Vagy egy szülő is tud olyan következtetéseket levonni, mint egy szakember? Kihez forduljunk, ha problémát feltételezünk, és kinek higgyük el a véleményét?

Ezekre a kérdésekre kerestük a választ különböző területek szakembereivel beszélgetve, használható példákat keresve. Olyan embereket kérdeztünk, akik körülveszik a gyerekeinket, akikhez kisebb-nagyobb problémákkal fordulunk, és nem a súlyos betegségek miértjére vagy kezelésére helyeződött a hangsúly.

A szakvéleményekben körvonalazható egy váz a közös fogalmak – talán az sem túlzás, hogy kulcsfogalmak – mentén. Nagyon fontos, hogy mikor készül a rajz, a körülmények, de a mennyiség illetve az összkép, a hangulat is. És persze ismerni kell a gyerkőcöt, és nyitottnak kell lenni vele szemben. De azért nem ilyen egyszerű a helyzet, számos buktatója van a gyerekrajzokhoz való viszonyulásnak. És persze felmerül a kérdés, hogy egyáltalán odafigyel-e egy szülő a gyerekére, a rajzaira, vagy csak szeretné lekötni a figyelmét, bármi áron.



„Szerintem, ha egy szülő egyáltalán foglalkozik a gyerekével, akarja tudni, mi rejtőzik a kis lelkében, az már mindenképpen jó. Az én tapasztalatom szerint a szülők nagy része a tévét vagy a számítógépet bízza meg a gyerek felügyeletével, a közös program pedig a plázákban való vásárolgatás. És általában ha valami probléma merül fel a gyermekkel kapcsolatban, az iskolától várják a megoldást. Én még nem találkoztam olyan szülővel, aki egy rajzot lobogtatva jött volna be az iskolába, hogy „Jajj, ezt rajzolta a gyerekem, biztosan autista!” – kezdi Ladányi Lili, gyógypedagógus.

„Csupán rajzelemzésből nem is lehet diagnózist felállítani, a gyógypedagógiában fontos az egész szemlélete, a gyereket egészében szemléljük, nem lehet csak egy-egy apró részletből, például egy rajzból messzemenő következtetéseket levonni.”

Pontokban mérhető szint, a szülők számára is elérhető módon

Ladányi Lili gyógypedagógusként a Goodenough-skála emberalak-ábrázolási teszt értékelési szempontjai alapján minősíti a gyerekek emberrajzát. Ez a teszt online is elérhető és elvégezhető, bármelyik szülő rendelkezésére áll. A vizsgálat nagyon egyszerű, az a lényege, hogy egy „nagyon szép embert” kell rajzoltatni a kisgyerekkel (semmilyen más instrukciót nem kell adni), és ha kész van, az egyes részek részletessége alapján pontozni kell a rajzot. Ezután különböző matematikai műveleteket végeznek a gyógypedagógusok a pontokkal (az online teszt ezt megteszi helyettünk), és megkapják az adott gyerek rajzéletkorát, és a rajzkvóciensét is. Ez utóbbi Goodenough kutatásai alapján bizonyítottan összefüggésben van az IQ-val.



„Ha a rajzkor jelentősen eltér az életkortól, az egy diagnosztikus jelző, de ez alapján nem állítható fel diagnózis, hiszen lehet, hogy a gyerek épp rossz passzban volt, fáradt volt, ezért összecsapta. Ez egy egyszerű teszt, egy szülő is könnyedén megcsinálhatja a gyermekével, sőt, ha látja, hogy gyermekének nehezebben megy a tanulás, szenzomotoros fejlettsége elmarad társaitól, testtudata nem megfelelően alakult még ki, érdemes nekirugaszkodni, mert egy megerősítést adhat abban, hogy érdemes-e szakemberhez fordulni” – folytatja.

A halláskárosodását rajzolta le a kislány, így derült ki a probléma. A szülő és a szakember összedolgozott

„Van egy érdekes sztorim egy kislányról, aki az emberrajzain a szabad rajz, az otthoni rajz és a vizsgálati rajz során is következetesen kisebbnek rajzolta ez egyik fület, mint a másikat. Én nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert csak azt az egy rajzot láttam, amit én csináltattam vele. Adtam pontot a két fülre, de mivel nem voltak arányosak, arra a részre nem. Na bumm, nem nagy szám. Viszont a szülőnek, aki az összes rajzot látta, feltűnt, behozta hozzám a többit is, és elkezdtünk gondolkodni. Azt találtuk ki, hogy vigye el hallásvizsgálatra. És beletrafáltunk, mert tényleg az egyik fülére alig hallott. Valószínűleg tudat alatt így érzékelhette azt, hogy az egyik fülével sokkal rosszabbul hall, mint a másikkal, és így tudta azt a rajzaiban is kifejezni. Ha úgy vesszük, a szülő elemezte a rajzokat, és milyen jól tette! És aztán szakembert is megkérdezett, és azt is milyen jól tette! Tehát szerintem klassz, ha egy szülő odafigyel a gyerekére, és így a rajzaira is, de önállóan, túl specifikus és lesarkított megállapításokat ne tegyen. Ha problémát sejt, kérdezzen meg hozzáértőket, akik további vizsgálatokkal igazolni vagy cáfolni tudják a gyanúját” – összegzi a gyógypedagógus.


Kiveszőben vannak az elemzésre alkalmas gyerekrajzok?

Az sem mindegy, hogy milyen típusú alkotást szeretnénk elemezni vagy elemeztetni. És az sem, hogy buzdítjuk-e a gyerekeinket a rajzolásra, festésre egyáltalán. Mert ha nem, akkor elveszhet egy olyan tényező, ami által jobban megismerhetnénk a saját csemetéinket. De ki lehet a felelős, egyáltalán rá lehet-e mutatni egyvalakire, ha egy kisfiú vagy kislány nem szeretne szabadon alkotni?

„Bár minden gyermeki alkotás beszédes lehet, elemzésre egyáltalán nem alkalmas mind. Megemlíteném, hogy sajnos egyre kevesebb az igazi gyermekrajz. Ennek számos oka lehet. A szülőkön nagyon sok múlik e téren is, de az intézményeken is. Egyre inkább azt látom, hogy a gyerekeket elhalmozzák színezőkkel, meg műanyag sablonokkal, kapnak egy írólapot, és azt hiszik, ez a rajzolás. Önmagában egyikkel se lenne gond, sőt, színezni is tudni kell szépen, meg körberajzolhat néhanapján egy-egy formát, kidíszítheti és így tovább. De ha egy gyerek ezek nélkül hozzá se fog semmihez, és azt mondja nekem egy kislány 6 évesen, hogy ő nem tud virágot rajzolni, csak sablonnal (mielőtt szégyenkezni kezdenék, mentségemre szolgáljon, addig nem én voltam az óvó nénije, de ekkor hirtelen szakemberért kiáltottam volna szívem szerint), akkor azért megkérdőjelezem én azon okosok álláspontját, akik szerint a sablonok azok nagyon jók, mert sikerélményhez juttatják a gyereket. Lehet. Rövid távon. De ha mindig csak az van, és nincs szabad alkotás, akkor bizony az önbizalmat lerombolja szépen. No meg a fantáziát. Egyáltalán ki a hivatott azt eldönteni, hogy egy virágnak hogy kell kinézni?!” – kezdi "Évi óvó néni".

Sok szülő eleve „elrontja” a gyereket. De honnan informálódhatna?

„Az óvodás gyerek még érzelemvezérelt. Lehet, hogy 15 ujjat rajzol. Vagy egyet se. És akkor legalább lesz mit figyelgetni a rajzain. (És nem azt, hogy milyen buta, hanem azt, hogy vajon mit érez…) Szóval valahol ott indul a dolog, hogy a szülők nincsenek tisztában a rajzfejlődés szakaszaival. A védőnőktől nagyjából a „mikormitegyenésmennyitagyerek” témán kívül nemigen kapnak tanácsot, kevesen olvasnak utána, pedig azért ma már pár kattintással rengeteg információhoz lehet jutni (talán már túl sokhoz is, nehéz megválogatni…), és sok gyerek mire óvodába kerül, már rég „el van rontva”. Aztán van, hogy ott tovább rontják, mert óvó néni sem tud (akar) rajzolni, meg van róla győződve, hogy a gyerek se, ad neki sablont, kész, vége a spontán ábrázolásnak. Aztán ha szerencsésebb a gyerek, otthon is, és az oviban is kap sok lehetőséget, eszközt, biztatást, megerősítést és sikerélményt, és rajzolni fog. Úgy a lelkéből. Gyönyörűen. És akkor lesz mihez nyúlni, ha elemezni akarja bárki” – folytatja az óvó néni.


Ahány gyerek, annyi féle, inkább türelemre van szükség, mint pánikra

„Egy hétéves fiú például folyamatosan fej-láb emberkéket rajzolt (ami 3-4 éves korban számít normálisnak), és már komolyan gondolkodtam, hogy valamit elrontottunk, ilyen nincs, közben meg egy kifejezetten értelmes, agyafúrt gyerek, hogy nem jut ennél már tovább, mit kéne vele kezdeni?! Aztán, egyszercsak karja nőtt az embernek, sőt kézfeje, és fogott egy kardot, ami olyan finoman, aprólékosan ki volt dolgozva, hogy nem győztem csodálni. Furán is nézett ki a kis kezdetleges figura kezében. De akkor megnyugodtam, mert láttam, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baj se az eszével, se a finommotorikájával, olyan embert rajzol, amilyet, nem kell ezen görcsölni. Nincs is azóta se semmi gondja az iskolában sem. Tehát ahány gyerek, annyi féle, így a rajzaik is különbözőek” – hoz példát Évi.



Az óvónő szerint ezen kívül az összehasonlítgatás is káros, nem versenyről van szó, hogy a gyerekünk rajzát a többiekével összevessük. Ez akkor igazán káros, ha még stresszhelyzetbe is hozzuk ezzel a gyereket, és emlegetjük neki, hogy bezzeg x vagy y mennyivel szebbet rajzolt. Azt javasolja, inkább gyűjtsük össze a rajzokat, folyamatában figyeljük meg őket, és kihangsúlyozza, hogy ha valami frusztrálót találunk a rajzokon, első, pénztárcakímélő megoldásként természetesen az óvónők szívesen konzultálnak a szülőkkel – habár ők sem kimondott szakemberek, pusztán rengeteg példát ismernek, nagyobb a tapasztalatuk.


Mi a helyzet, ha egyáltalán nem rajzol a gyerekem?

Ne aggódjunk nagyon, ha a kisgyerekünk nem szeretne rajzolni, ez minden gyereknél máskor kezdődik, vagy periodikusan változik, de előbb vagy utóbb csak leül, és ceruzát vesz a kezébe. Ez az óvodában azért fontos, mert nagycsoportban az iskolaérettség szempontjából elemeznek családrajzot és emberrajzot, de Évi óvó néni szerint főleg az utóbbi nagyon „ingoványos terep”, ezért nem bonyolódnak bele, inkább az összképre kíváncsiak, arra, hogy van-e harmónia a képen. És erre kíváncsiak a esetleg a gyámügy dolgozói is és a családsegítők is: milyen a rajzok hangulata, illetve rajzol-e egyáltalán egy kisgyerek.


„Hozzánk a gyámügy egyik dolgozója látogatott el, mielőtt állami gondozásból családba fogadtunk volna kisgyerekeket. Az egyik édeslányom akkoriban még kicsi volt, így a kiérkezett szakember kíváncsi volt rá, hogy vannak-e rajzai. Nem tudtuk előre, hogy így lesz, de volt bőven, és azon, amit aznap rajzolt, éppen rengeteg mosolygós felhő sorakozott az égen. Ez azonnal jó benyomást keltett, amit többi rajza sem rontott el. Így a látogató fel tudta mérni, hogy egy kisgyerek hogyan érzi magát a családban, a házban, ami nagyon fontos annak megítélésében, hogy érkezhetnek-e még gyerekek. De amit ők megállapítottak, arra én is simán képes vagyok. Szerintem ez emberfüggő, és nem (csak) a szakvégzettség kell hozzá” – meséli tapasztalatát egy szülő, Katalin.


A rajzelemzés olyan, mint a lázmérő

Ahogy a gyerekük lázát is megmérjük otthon, és figyeljük, hogy nincs-e valamilyen egészségügyi problémája, attól még, hogy nincs orvosi diplománk, a lélek tüneteit sem szabad figyelmen kívül hagynunk – vallja Odrobina Márta kinezilógus, családterapeuta.

„A szülő egy frontvonalban lévő ember, akinek nagyon jó visszajelzés, ha egy rajzból észrevesz jeleket. A szülő nem orvos, mégis jó, ha egy-két dologgal tisztában van. Jó ha vannak eszközei, például lázmérője otthon, és az is jó, ha észreveszi a pöttyöket a gyerek testén, és az sem baj, ha belenéz a gyerek torkába, amikor köhög.

Ugyanilyen a rajz mint eszköz, visszajelez a szülőnek, olyan mint egy lázmérő, azonnal látja rajta a szülő, ha baj van. Kineziológusként 15 éve használom a rajztesztet a munkámban, és 10 éve tanítok rá szülőket, óvónőket, tanárokat, kineziológusokat is. Mindkét oldalon jó eszköznek bizonyult. Ha látunk megnyilvánulni egy problémát egy rajzban, és segítünk a probléma megváltoztatásában, megváltozik a rajz is. Erre egy szülő is képes” – magyarázza Odrobina Márta.

A családi viszonyok is kiolvashatóak, ez segíthet megtalálni a tünetek gyökerét


„Egyszer egy nyolc éves kisfiút hozott el az édesapja tanulási nehézségekkel. A rajzán egymás mellett négy különböző méretű fa állt. Kérdésemre a fiú gondolkodás nélkül rámutatott, hogy melyik fa melyik családtag, sorrendben: anyu, bátyám, apa, én. Kiderült hogy a család nemrég választódott szét, a szülők elváltak.

Az anya természetellenesen távol volt a gyerektől a rajzon. A fiú elmondta, hogy fél az anyjától és esténként sírni szokott az ágyban, csendben, hogy az anya nehogy megharagudjon rá. Ha az apa értett volna egy kicsit is a gyerekrajzhoz, akkor tudta volna, hogy nem tanulási nehézséggel kellene foglalkozni, hanem az anya és a gyerek viszonyával” – hoz példát a családterapeuta. És egy mondatban pontosan összefoglalja a lényeget: „Szerintem a szülőket nem rajzelemző terapeutáknak kell kiképezni, hanem olyan szülőkké kell válniuk, akik tudnak olvasni a gyerekeik jelzéseiből, így rajzokból is”


Álljunk meg egy pillanatra! Nem kell nagy elméleteket gyártani, legtöbbször a higgadt józanész is segíthet


Dombi Boglárka egy gyerekklub szakmai vezetője, akit gyakran keresnek meg kétségbeesett szülők, akiket az óvónők ledózeroltak egy-egy véleménnyel. Az iskolaérettség kapcsán említett rajzoltatás kapcsán merülnek fel a leggyakrabban problémák. Boglárka szerint ezt nem szabadna feketén vagy fehéren látni, a köztes állapotokra, a pontos meghatározásokra kellene fektetni a hangsúlyt. És ebben meglátása szerint az óvónők és a szülők is hibáznak.



„Az iskolaérettséghez elvárnak dolgokat: 6 évesen az embereknek legyenek ujjai, legyen az arca kidolgozva, legyenek meg az arányok a képen. Ha ezek nincsenek meg, a gyerek attól még nem lesz nem iskolaérett, maximum kijelöli a szükséges fejlesztési területet, ha feltárjuk, hogy miért nem kisebb adott esetben a képen gyerkőc, mint az apukája. Például kiderülhet, hogy azért, mert nem érti a kisebb-nagyobb relációt, vagy azért rajzol három ujjat, mert még nem tud ötig számolni. De sok óvónő (és szülő) átlépi ezeket az evidenciákat és rögtön lelki okokat keres, amivel agyon nyaggatják a gyerekeket, akik végül tényleg frusztráltak lesznek” – magyarázza.


Ez a megközelítés arra is felhívja a figyelmet, hogy a szülő nem csak azzal véthet, ha nem foglalkozik a gyerekrajzokkal, vagy túlságosan is teszi, hanem azzal is, ha vakon követ egy-egy tanácsot, ha bepánikol egy véleménytől, és ezzel a gyerekét is stresszeli.


Ha jól ismerjük a gyereket, akkor akár a bőrszín ábrázolása sem számít

Dombi Boglárka szerint az, aki nem ismeri a gyereket, az nem tud megfelelően „olvasni” a rajzából, mert a személyiségjegyek például a pontosságon is megmutatkoznak, illetve egy darabból szerinte sem lehet következtetéseket levonni, ehhez legalább húsz darabra van szükség.

„A múltkor az egyik kolléganőm 6 éves kislánya rajzolt nekem, engem is lerajzolt és magát is, egyforma színűre. Igen ám, csak ő fekete bőrű, én meg fehér bőrű vagyok. Ha ő egy nagyon megfontolt gyerek lenne, és nagyon kidolgozna mindent, akkor lenne mélyebb jelentése annak, hogy miért nem tartotta fontosnak magát a szokásos fahéj színűre rajzolni. De mivel én ismerem, és tudom, hogy egy perc alatt rajzolta, tudom azt is, hogy nincs mögötte semmi. Simán elfelejtette” – hoz erre beszédes példát.

Ebből a hozzáállásból egyértelmű, hogy a szülőnek előnye van egy-egy rajz jelentésének a megfejtésénél, mert ő ismeri legjobban az adott gyereket. De azért ezt is csak kikötésekkel, pontosításokkal szabad kijelenteni.


Konklúzió: csapatmunka

A megkérdezettek válaszaiban több találkozási pont, hasonló gondolatmenet is kirajzolódik. Ezért is – érzésem szerint – valamilyen formában erősíteni kellene a különböző intézményekben, de a gyerekekkel, gyerekrajzokkal foglalkozók kommunikációját. Fórumokon, konferenciákon lehetne egy olyan tudásszintet kialakítani, mely egységes, így a szülőknek is egyszerűbb lenne a helyzetük, könnyebben eligazodnának.

Persze az interneten számtalan anyagot lehet találni a témában, de gyakran nehéz megállapítani, hogy megbízható-e a forrás, a szelektálás tévútra vihet bárkit, és egyébként is megnyugtatóbb érzés a konkrét rajzokat nézve, a konkrét gyerek társaságában, egy hús-vér emberrel konzultálni a témában. És a konzultáción van a hangsúly. Egyik megkérdezett, gyerekekkel foglalkozó szakember sem javasolta, hogy a szülők csak a saját, vagy csak a külsős véleményére adjanak. A lényeg azon van, hogy minden fél a lehető legnagyobb odafigyeléssel viszonyuljon a gyerekekhez, így a rajzokhoz is, és észrevegyék, ha van mit észrevenni, és beszéljék meg. De meg kell találni az arany középutat, mert ha minden apró rezdülésre farkast kiáltanak, az is káros lehet, mert ahogy Évi óvó néni frappánsan megfogalmazta:

„A gyerek összes hangulata, élménye megjelenhet a rajzain, de ha ezeket mind külön-külön akarja a szülő boncolgatni, hát lehet, hogy neki lesz szüksége előbb-utóbb szakemberre.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS