2019. október 19. szombatNándor
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Boszorkányüldözés Kolozsváron: 18 személy biztosan máglyán végezte

kérdezett: Gál László 2015. március 05. 14:52, utolsó frissítés: 14:52

A legtöbb perhez a társadalmi konfliktusokból adódó vádaskodások vezettek: bábák és gyógyítók konkurenciaharca, a szomszédok vagy a családokon belüli civódások vagy épp az idegenekkel szembeni ellenszenv.


Február végén mutatták be Kolozsváron a város 1564-1743 közötti boszorkánypereit összegyűjtő kötetet A Magyarországi Boszorkányság Forrásai sorozat részeként. Bokor Zsuzsa antropológus a bemutatón úgy értékelte a munkát, hogy egy csöppet sem unalmas, sőt, határozottan izgalmas forráskiadásról van szó, ami kiváló helytörténeti, társadalomtörténeti forrásanyag. Olyan események, helyszínek mutatkoznak meg és olyan szereplők mozdulnak meg ezekben a történetekben, akik és amelyek rendszerint kimaradtak a mainstream helytörténetírásból. Betekintést nyújt az emberi kapcsolatok szövevényes hálójába, amiben, mint lehetőség, vád villan fel a boszorkányság. A Kolozsvári boszorkányperek 1564-1743 kötetről a szerkesztőket kérdeztük:

Pakó László: – Szeretném hangsúlyozni, hogy a kolozsvári boszorkányság, boszorkányüldözés korántsem egy lezárt és még közelről sem kiaknázott kutatási téma, habár több mint egy évszázada felkeltette már a kutatók figyelmét. Emiatt épp a most megjelent forráskiadványtól reméljük, hogy felgyorsítja azokat a kutatásokat, amelyek a – Komáromy Andor majd Kiss András által is megkezdett, de végül be nem fejezett – kolozsvári boszorkányság témájának a monografikus feldolgozásához vezethetnek. Emiatt a mostani beszélgetésünk is csak a részeredmények bemutatására vállalkozhat.

Boszorkányok csak nők lehettek? A boszorkányüldözés mennyire írható le, mint nőellenes jelenség?

Tóth G. Péter: – A középkori bűnbánati könyvekben, valamint a boszorkányüldözés korai szakaszához köthető démonológiai traktákban a nők „fő bűnei” között szerepelt a boszorkányság, a varázslás, később pedig, a 15-16. században az ördöggel való szövetségkötés és a sabbath. A boszorkányüldözők leghírhedtebb démonológiai traktája, a Malleus Maleficarum olvasásakor a szexuális vétkek széles skálája tárul elénk, amelyeket a boszorkány követhet el az ördöggel. Ezek a sztereotípiák főként nőként határozták meg a boszorkányt.

Az üldözés okai és jogi normaszövegei közt azonban nincs nőspecifikus boszorkánytulajdonság megfogalmazva. A boszorkányság vádját körülíró jogi és teológiai meghatározásokban a keresztény hit elhagyását, meggyalázását, kvázi az eretnekség bűnét a 15-16. századtól; vagy az ördögimádás és az ördögszövetség elkövetését - ennek 17. századtól megfigyelhető széles körű elterjedését - nemcsak nők, de férfiak esetében is feltételezték a boszorkányperek aktáiban.

Az üldözés ennek értelmében nem tekinthető nőüldözésnek, hanem bármely nembéli eretnekek felszámolására irányult. Általában a keresztény egyház nőgyűlölete sem elsősorban a nők ellen, mint inkább a szexualitás ellen irányult. Végső soron megállapítható, hogy bár a jogelmélet valóban tartalmaz nőellenességet, az is inkább a démonológia szexualitásellenességével van összefüggésben, illetve azzal az eretneküldöző gyakorlattal, ami üldöz mindent, ami nem hozható összefüggésbe a keresztény életvitellel és erkölcsi normákkal.

Itt tehát nem a nemek küzdelméről van szó, hanem arról a boszorkányüldöző hagyományról, aminek nevében felléptek minden varázsló, kuruzsló, „babonaságot” űző személlyel szemben.

Bokor Zsuzsa és Tóth G. Péter a könyvbemutatónBokor Zsuzsa és Tóth G. Péter a könyvbemutatón


Hány boszorkány elítéléséről lehet tudni? Milyen gyakoriak voltak a perek? Milyen esetekben fordultak boszorkányság vádjával a hatóságokhoz? A vizsgált időszakban ez hogyan változott?

Tóth G. Péter: – A feminista boszorkányságkutatók által sokat hangoztatott tény, hogy a boszorkányüldözés volt az első alkalom, amikor női vádlottak nagyobb számban egyáltalán megjelentek a nyilvánosság előtt. Például a büntetőjogban korábban alig szereplő női főbenjáró bűnök, mint a magzatelhajtás, a gyermekgyilkosság, a mérgezés vagy a házasságtörés bűnei is messze elmaradtak a jellemzően férfibűnökként elkönyvelt rablás, útonállás, gyilkosság nyilvános bűnelkövetőinek számai mellett. A boszorkányság vádjainak széles körű elterjedése ezáltal valóban nagy számban sodort lányokat, nőket, asszonyokat a bíróságra, de mégsem kizárólag csak őket. A magyarországi boszorkányüldözés számait vizsgálva és a 16-18. század eseteit mérlegelve a nők aránya 70-30 százalék volt, lehetett. De ugyanez az arányszám a skandináv protestáns államokban akár 50-50 százalék is lehetett a kora újkorban.

Pakó László: – A Kolozsvári boszorkányperek 1564–1743 című forráskiadvány ebből az időszakból 88 olyan periratot és más forrást közöl, amelyek adatokat tartalmaznak a kolozsvári boszorkányság jelenségéről. Más büntetőügyekhez viszonyítva a boszorkánysági ügyek kis mértékben fordultak elő (ez jellemző más magyarországi vidékek boszorkányüldözésére is), és intenzitásuk is jóval a nagy boszorkányüldözéseket megélt közép- és nyugat-európai területek üldözéseinek intenzitása alatt maradt.

A perek majdnem kétharmada (55 per) valódi boszorkányper, kevesebb mint harmada pedig rágalmazási per, melyben boszorkánysággal gyanúsított személyek próbálták magukat tisztázni. Csak a boszorkánypereket nézve, 56 személy került a bíróság elé, húszan közülük – a magyarországi 50%-os átlag alatt maradva – életüket is vesztették: tizennyolcan máglyán végezték, ketten pedig a Szamos vizében. Akinél a gyanú nem volt kétséget kizáróan bizonyítható, testi fenyítésben részesült (pellengér, pálca, korbács, homlokon akasztófát ábrázoló bélyeggel megsütés), vagy kitiltották a városból; kilencen pedig szabadultak a vádak alól. Férfi csupán kettő volt a vádlottak között, egy harmadikat (szintén kolozsvárit) pedig Nagybányán fogtak perbe. A perek harmadának viszont nem ismert a végkifejlete, emiatt ezek az értékek a valóságban biztosan másképp alakultak, a felsoroltak tehát csak minimumadatoknak számítanak.

A vádak a kezdeti időszakban magánszemélyek feljelentésére indultak, de a városi direktorok (mai szóval ügyészek) intézményének 1580-as évekbeli megjelenésétől szinte kizárólag ők lettek a vádak képviselői. Eljárásaikat vagy magánszemélyek feljelentésére, vagy vádlottak tortúra alatt tett vallomására, vagy saját kezdeményezésből indították.

A perek majd két évszázadon keresztüli eloszlását tekintve néhány intenzívebb üldözési periódus figyelhető meg. Az első ilyen időszak a 16. század második fele, amelyben két túlbuzgó boszorkányüldöző tevékenysége vezetett két intenzívebb üldözési láz kialakulásához. A második az 1660-70-es évek időszaka, amikor vélhetően a nagypolitika változásaival összefüggésben újra jelentősen megnőtt a perek száma. Várad 1660-as török kézre kerülése következtében ugyanis Kolozsvár társadalma új néptömegek érkezésével és szabad királyi városi rangja elvesztésével szembesült, amely mind a városvezetés szintjén, mind a városi társadalmon belül feszültségeket gerjesztett, amelynek, meglátásunk szerint, egyik lecsapódása a boszorkányvádak számának szokatlan megnövekedése lett.

Pakó LászlóPakó László


Tóth G. Péter: – A perek számának újabb felívelése az 1720-40-es évekre tehető, amikor III. Károly király uralkodása idején a szabad királyi városok mikroközösségeinek zöme – a nyugat-európai társadalmi folyamatok kisebb-nagyobb fáziskésését követve – ugyan felhagyott azzal, hogy saját köreikben keresse a boszorkányságban gyanús személyeket, ám az üldözés újabb, immár kiterjedtebb körei jöttek létre a vármegyei közigazgatás vagy az azok alá rendelt joghatóságokban. Talán ez történt Kolozsváron is, amikor a máglyák lángjai itt is újra felcsaptak.

Mi áll a boszorkányüldözés hátterében? Mennyire hittek a boszorkányság tényleges létezésében, és mennyire mondható el az, hogy inkább eszközként használták bizonyos nők ellen egyéb okokból (pl. ha valaki az illető nő vagyonára pályázott, vagy bosszút akart állni)? Mennyire volt ez bűnbakkeresés?

Pakó László: – A boszorkányság egy társadalmi feszültségoldó, rontáselhárító és csapásmagyarázó ideológia volt, amely a bűnbakállítás eszközével igyekezett oldani a problémákat. Meg kellett találni, beazonosítani a természeti csapások, a politikai és gazdasági válságok, illetve a társadalmi feszültségek kirobbanásáért felelős, ezért – legalábbis a magyarázat szerint – az ördög szolgálatában álló személyeket, és csak azoknak a közösségből való eltávolításával lehetett a „világ” rendjét helyreállítani. Ez az, ami a boszorkányok elleni fellépésre sarkallta a közösség minden tagját.

Ennek ellenére akadtak olyanok, akik személyi előnyök megszerzése, politikai vagy gazdasági gyarapodásuk szolgálatába állították a boszorkányvádakat. Kolozsváron Igyártó György nevét kell kiemelni, aki az 1580-as években városi prókátorként (a város szolgálatában álló ügyvédként) Kolozsvár rövid, de intenzív boszorkányüldözési hullámát gerjesztette. Cselekedetének egyik mozgatórugója bosszúvágya volt, amellyel olyanokat sújtott, akik a jó hírét, a tisztességét és a városi társadalomban elfoglalt helyét veszélyeztették. Tetteinek másik bizonyítható mozgatója az anyagi érdek, a pénzsóvárság volt, amely által hajtva anyagi juttatás fejében szabadlábra helyezett egy boszorkánysággal vádolt személyt.

Mennyire itatta át a társadalom egészét az a gondolat, hogy léteznek boszorkányok?

Tóth G. Péter: – A morális válság idején sajátos kanalizáló szerep jutott a gonosz ki- és elbeszélésének, az ördöghiedelmeknek és a boszorkányság-vádaskodásoknak. Már Jules Michelet francia eszmetörténész megállapította, hogy a boszorkány figurája a „kétségbeesés korából” datálható. A brit-lengyel antropológus, Bronislaw Malinowski az elsők között képviselte azt a tézist, hogy a boszorkányüldözések a felerősödő társadalmi változások idején fellépő félelmekből fakadhatnak. Jean Delumeau művelődéstörténész vagy Wolfgang Behringer kultúrakutató történeti antropológus ugyancsak a félelmek társadalmi jelentőségére és a boszorkányság-vádak megszaporodásának összefüggéseire hívta fel a figyelmet.

Ezt a társadalmi félelmet és az ebből adódó morális pánik tüneteit fedezhetjük fel a kolozsvári boszorkányperekben is. Amennyiben ezekből a szövegekből megpróbálunk egy, a városra jellemző kommunikációs hálót felfeszíteni, és ebben megtalálni a boszorkányságvádak, az ördögképzetek és a gonosz jelenlétére utaló nyelvi fordulatokat, talán megérthetjük, mégis mi mozgatta a vádakat, ki kit és miért is tartott boszorkánynak immár nem csak az utcán és a szomszédság előtt, de a bíróság tekintélyes színe előtt is.

id. David Teniers: Szent Antal megkísértéseid. David Teniers: Szent Antal megkísértése


A város közigazgatási rendszere a 16. század közepére bizonyíthatóan ’megérett’ arra, hogy írásban nemcsak a város társadalmi működési szabályait, statútumait rögzítse, hanem a mindennapi élet konfliktushelyzeteinek közösséget érintő elbeszéléseit is. Ha elolvassuk Kolozsvár 1561-től datálható törvényszéki jegyzőkönyveinek szóbeli utalásait, ezekben több példát találunk arról, hogy a férfiak miként beszéltek a nőkről (és viszont), a gyerekek a felnőttekről (és viszont), a laikusok a papokról, a házasok az özvegyekről, a módosabbak a szegényekről, a társadalmi státusszal bírók a jogfosztottakról (és viszont).

A másik fél – gyakran pejoratív értelmű – megnevezései, jelzői között az alábbi terminusok bukkantak fel a szitok, az átok, a káromkodás és a vád formájában. Alapvetően három terminológiai csoportot lehet ebből a fogalmi halmazból alkotni annak megfelelően, hogy az ellenoldalt minek, jobban mondva ’kiknek’ határozták meg közösségi szinten. A három csoport az „Isten-” a „természet-” és a „társadalom-” (ember) ellenséges közösségeit rajzolja ki. Isten ellensége a hétköznapi konfliktusokban használt terminológiában az „eretnek”, az „átkozott ember”, a „hamis hitű”, az „eb lelkű”, a „bűjös-bájos” vagy a nagyobb kategóriaként használt „gonosz” (gonosz lélek, nő és ember).

A természet ellensége a „fajtalan”, a „tehéngyakó”, az „emberevő farkas”. A társadalom ellensége a „gyilkos”, a „kurva”, a „kurvafia”, a „fattyú”, a „véráruló”, az „álnok”, a „bitang” és a „cigány”. Mindegyikhez további pejoratív jelzőt is csatlakoztatnak a szóhasználat számtalan variációjában a vádaskodók. Az állati világba utaló jelzővel így lesz valaki „disznó”, „eb-”, „farkas” vagy „bestye” (bestia) lelkű/alakú gyilkos, kurva, fattyú vagy cigány; vagy a nem emberi világban elhelyezett ’hiedelemlény’ („lélek kurva”) utóbb épp ez némi átfedéssel „boszorkány”. A testi bélyeg stigmatizáló jegyeivel ruházzák fel az ellenfelet a „nagyorrú”, a „nagyseggű”, a „nagykontyú”, a „csupasz faszú”, az „ageb”/”ebag” (vén, állatiasan szőrös) jelzőkkel.

Bokor Zsuzsa E.E. Evans-Pritchardot idézve azt mondta, hogy a boszorkányvád legtöbbször olyan helyzetekben alakult ki, amikor emberek szoros és intenzív interakcióban éltek egymás mellett, olyan interakcióban, amely ugyanakkor merev volt ahhoz, hogy túlságosan nagy nyelvi és/vagy kulturális különbségeket megengedjen. Kolozsváron a különböző felekezetek és nemzetiségek miatt gyakoribbak voltak a boszorkányperek?

Tóth G. Péter: – A pletyka szociológiáját kutatók szerint az a felismerés, hogy a ’saját’ közösséget meg kell védeni a kétértelműség veszélyétől, egyszerű „terápiához” vezethetett: az ellenfelet láthatóvá (megnevezés) és utánozhatatlanná kellett tenni, vagyis a közbeszédben a figyelem középpontjába helyezték, és nem ritkán hosszabb-rövidebb időtartamra a megnevezések nyelvi bélyegéhez kötötték. Másként fogalmazva, minél többször beszélünk a gonoszról, az ördögről és a démonokról, az előbb utóbb bennünk és rajtunk (magunknak és még inkább másoknak tulajdonítva) mintegy testet ölt.

Pakó László: – Egyelőre úgy látjuk, hogy a boszorkánysági vádak nem (vagy legalábbis általunk érzékelhető módon nem) felekezeti vagy nemzetiségi törésvonalak mentén fogalmazódtak meg. A 16. században a vádlottak között vegyesen találni mind magyarokat, mind szászokat, a későbbiekben pedig a magyarok számszerű növekedésével a vádlottak között is túlsúlyba kerültek. Találunk ugyan román nemzetiségű Kolozsváron szolgáló férfit, román anyától származó vádlottat, akárcsak cigány származású asszonyt, azonban úgy véljük, hogy kevésbé nemzetiségük (vagy nem kizárólag) az, amiért e személyek a vádak célkeresztjébe kerültek. De e téren még újabb kutatásokra van szükség.

Tóth G. Péter: – Nem mondhatjuk azt Kolozsvár esetén, hogy a boszorkányvád itt több vagy kevesebb volt, mint másutt, vagy hogy az itt rögzített perek feltételezhetően a szászok kontra magyarok vagy a katolikusok kontra unitáriusok közötti törésvonalakat tükrözték volna. Ezek a nációt, nyelvet jelölő jellegek – ha a hétköznapokban ez egyáltalán fontos volt – másodlagos faktorok lehettek. Talán csak a cigányság kapta meg azt a "kitüntetett" figyelmet, hogy büntető perekben hamarabb ott találhatták magukat, mint mások. De ez épp a boszorkányság esetében sem volt kizárólagos.

Voltak olyan standard kellékek, amiből alapvetően boszorkányságra következtettek? Voltak olyan praktikák, amiket a boszorkányokhoz kötöttek? Milyen módszereket használtak a boszorkányság felismeréséhez?

Pakó László: – A boszorkányrontás gyanúját Kolozsváron leggyakrabban emberek és állatok megbetegedése kapcsán feltételezték. Mivel számos betegség kiváltó oka, lefolyása ismeretlen volt a társadalom tagjai számára, természetfeletti erők ellenséges közjátékaként, vélt vagy valós ellenségek bosszújaként értelmezték azokat. A testen furcsa kiütések, daganatok megjelenését, belső, hányással járó gyomorbántalmakat, vagy a tehenek tejének elapadását mind értelmezhették boszorkányok tetteként.

A betegség gyógyulásához és a társadalmi rend helyreállásához pedig azonosítani kellett a vétkeseket. Egyesek olyan személyekhez – például a kolozsvári forrásokban többször is előforduló rődi Néző Ambrushoz – fordultak, akik rendelkeztek a rontást diagnosztizáló képességekkel. Máskor a gyógyítók azonosították a rontást, természetesen leggyakrabban egy konkurens másik gyógyítóra hárítva a terhet. De léteztek népi boszorkány- és rontásazonosítási technikák is.

Egy 1584-es perben például egy városi asszony szerint a tehenek tejének elapadását okozó boszorkányt a következőképpen lehet azonosítani: kell fejni egy marék tejet az állatból, azt borral összevegyíteni és tűzön főzni, amíg kicsapódik („megtúrózik”), a túrót hársmadzaggal (hárskéregből hasított és sodort kötöző anyaggal) összekötve egy kis ruhában az állat nyakába kell akasztani, és azzal együtt egy lisztes zsákkal ki kell a jószágot verni a kapun, az pedig egyenesen a rontást okozó személy házára fog menni.

Általában milyen társadalmi osztályhoz tartoztak a boszorkányok?

Pakó László: – A legtöbb boszorkánysággal vádolt személy városi környezetben élő, férjes vagy már özvegyasszony volt, fiatal szolgálókat is találunk, de jóval ritkábban. Egyesek városi polgárasszonyok voltak, saját háztartásban éltek, mások a városban csupán bérlőként telepedtek meg. Főként a 16. századi és a 17. század első felének pereiben jelentős számban találunk bábákat vagy a gyógyításban jártas „tudósasszonyokat”, a populáris mágia szakértőit, akiknek a klientúra megszerzéséért és megtartásáért folytatott elszánt igyekezete gyakran egymás ellen fordította őket. Voltak továbbá nehéz körülmények között élő, Kolozsvárra a jobb megélhetési lehetőségek miatt érkező koldusok, alamizsnára szoruló szegények is. Volt, aki Kassáról vagy Váradról érkezett, más Székről húzódott be a városba. Esetükben gyakran felmerült, hogy korábbi lakhelyüket boszorkányság gyanújába keveredve hagyták el.

Ryckaert David III.: Parasztasszony macskávalRyckaert David III.: Parasztasszony macskával


Érdekes annak a szász nemzetiségű Kádár Katának az esete, aki – miután Bátoson, Széplakon, Marosvásárhelyen és Besztercén is koldulásból tengette életét, utóbbi helyen meg is akarták égetni boszorkányság miatt – öreg, özvegy és nyomorék vénasszonyként érkezett a városba. Idős kora és egy korábbi sérülésből szerzett félszegsége miatt mások adományára volt szorulva, melyet, ha másképpen nem sikerült, boszorkányos, rontásban járatos képességeire utaló fenyegetésekkel igyekezett megszerezni magának. E fenyegetései el is hozták szomorú végét, teste máglyán lett a tűz martaléka. Jellegzetes annak a Székely Erzsóknak az esete is, aki a 18. század elején szökött Kolozsvárra, miután Backamadarason anyjával együtt ő is majdnem máglyára került. Itt férjhez ment, de ördögi tudományát tovább folytatva, újra fogságba került, majd másfél év tömlöc után, családostól Kolozsvárt is el kellett hagynia.

A nemesek milyen gyakran jelennek meg ezekben a boszorkányperekben?

Pakó László: – A perek szereplői zömében a város lakóinak sorából kerülnek ki, akik a bíróság előtt nemesi kiváltságaikat még akkor sem érvényesíthették, ha netán rendelkeztek is azzal. Legalábbis addig nem, amíg Kolozsvár szabad királyi városi kiváltságokkal bírt. Említésre érdemes az a nagybányai bíró és a kolozsvári bírák közötti 1632-es levélváltás, melyben ez utóbbiak kérték egy Nagybányán boszorkányság miatt perbe fogott, Kolozsvár egyik hóstátjából (külvárosából) való férfi kiadását azért, hogy saját városának bírósága előtt vonhassák felelősségre. Levelükben kiemelték, hogy a férfi nemeslevéllel is rendelkezett. Kérésüket a nagybányai elöljárók így is elutasították, azzal érvelve, hogy boszorkányság gyanúja esetén az armális sem jelenthet kibúvót.

Kolozsvár nemesi várossá való lefokozása után már mind a peres felek, mind a tanúk neve mellett gyakran ott találni a nemesi jelzőt, azonban ez már a nemesi város nemesi rangú lakóinak járó titulus, és nem azok vármegyei nemesi státusára utal.

Van viszont egy érdekes adatunk az országos nemesi elit boszorkánysághoz való viszonyulásáról: Kaproncai Márton gyulafehérvári udvarbíró Hegedűs Andrásné kolozsvári asszony ellen 1608. májusában indított perének vallomásaiból arról szerzünk tudomást, hogy Rákóczi Zsigmond fejedelem felesége, Telegdi Borbála, férje 1608. márciusi lemondatását követően összegyűjtött több mágiához értő asszonyt, akikkel téteményeket helyeztetett el a gyulafehérvári palotában és annak környezetében, amelyektől az új fejedelem, Báthory Gábor megrontását és halálát remélte. Az eset jól példázza azt, hogy a boszorkányság valóban a társadalom minden rétegét átszövő jelenség volt.

Voltak szkeptikus hangok, akik nem hittek a jelenségben?

Pakó László: – Adataink nem beszélnek olyan személyekről, akik nyíltan, a boszorkányság elméleti alapjait feszegetve léptek volna fel a jelenség ellen. A bíróság hozzáállásában viszont fedezhetünk fel olyan elemeket, amelyek amellett érvelnek, hogy a bírák a kellő jogi kritikával viszonyultak a perek megoldásához, és igyekeztek minél jobban korlátozni az indulatok elszabadulását: a perekben az alapos bizonyítékoknak kiemelt jelentőséget tulajdonítottak, a tortúra alkalmazását csak valóban indokolt esetekben alkalmazták, és az ítélethozatalnál csak meggyőző bizonyítékok esetén döntöttek a vádlott megsemmisítéséről, bizonytalan tényállású esetekben inkább választva a vádlott városból való elűzését, mintsem annak fizikai megsemmisítését.

Mennyiben különböztek a kolozsvári perek például Segesvár vagy Nagybánya pereitől? Van valamilyen kolozsvári specifikum?

Tóth G. Péter: – Mivel a boszorkányság jelenségeit eleve egy-több eset bírósági iratán keresztül ismerjük, így szinte minden eset jellegében más és más lesz. Mégis, ha lehet különbségeket felfedezni, az talán a városok eleve más társadalmi kontextusából fakadhat. Nagybánya egy inkább kálvinista, magyarul beszélő, sok esetben a bányászatból és az iparból élő „beszélő közösséget” feltételez, ahol a vádak és a konfliktusok inkább tapadnak olyan bűbájos, varázsló, tudós figurákhoz, akik szemfényvesztő trükkökre képesek, boszorkányok mágikus felismerésével foglalkoznak, vagy a bányászatra reflektáló kincskeresést űzik.

Norbert Van Bloemen: Parasztok kátyáznakNorbert Van Bloemen: Parasztok kátyáznak


Segesvár városában feltételezhetjük, hogy a lutheránus egyház tanításai és lelkészek prédikációi hatnak, ahol a német nyelvű és kultúrájú közösség olykor idegenül tekint az őt körülvevő, de vele érintkező románság hiedelmeire. Gondolhatunk itt a vámpírhit perekben feltűnő aspektusaira. Kolozsváron, ahol sokáig az unitárius egyház szellemisége majdnem kizárólagos volt, a bíróság előtt magyar nyelven perlekedő közösségek (legyenek akár szászok, magyarországi vagy erdélyi magyarok) ugyancsak a bíróságokra vitték a boszorkánysággal kapcsolatos ügyeiket. Itt mintha kicsit többször beszélnének a közösségi laikus gyógyítók és hivatalosan vagy titokban dolgozó bábák konkurenciaharcáról.

A perekben sokszor bukkannak fel a szüléssel és a születéssel kapcsolatos anyai tevékenységekről szóló elbeszélések, a szülés, mint kritikus életút esemény köré szövődő félelmek és hiedelmek. Valójában a nők közössége beszél arról, ami őket foglalkoztatja, és felfedezni vélnek veszélyes jelenségeket, őket veszélyeztető embereket. De hozzá kell tennünk, hogy ez sem kizárólagos jelenség Kolozsváron, mivel a 16–18. századi magyarországi és erdélyi boszorkányüldözés történetében még számtalan esetben találunk ehhez fogható magyarázatot Soprontól Debrecenig és Kassától Szegedig.

Ha jól tudom, Kolozsváron nem a klérus, a papok dolga volt az ítélkezés, hanem a világi hatóságoké, illetve kevésbé is volt ördögközpontú, mint Nyugat-Európában. Mennyiben különböztek az itteni perek a nyugat-európaiaktól?

Tóth G. Péter: – Itt is, mint a magyarországi és általában az erdélyi joggyakorlatban, a boszorkányság büntető tételeit a világi bíróságok szabták ki, és a boszorkányság, mágia bűneinek jellegéről is ők döntöttek. Egyházi bíróságok legfeljebb a kisebb jelentőségű válóperekben foglalkoztak a mágia bűneivel, például valamelyik fél a másikat azzal vádolta, hogy házasság elhálását mágikus eszközökkel befolyásolták, a férjet megkötötték vagy asszony valaki rontó tevékenysége miatt meddő maradt. A súlyosabb vádak azonban minden esetben a világi bíróságok fórumaira kerültek.

Pakó László: – Ha a kérdés az egyházi inkvizíció erdélyi és ezen belül kolozsvári jelenlétére/hiányára is utal, akkor hangsúlyozzuk, hogy itt nem léteztek csak a boszorkányperekre „szakosodott” bíróságok. A boszorkánypereket a város rendes bírósága tárgyalta, és az eljárás is a más közbűncselekmények esetén alkalmazottakkal egyezett meg. Mivel a nagy közép- és nyugat-európai boszorkányüldözői kézikönyvek hatása kevésbé érvényesült, és a nyugati boszorkányelméleti sztereotípiák is kevésbé járták át a bírók és a tömegek mentalitását, az itteni boszorkányhit sokkal népiesebb maradt.

A legtöbb perhez a társadalmi konfliktusokból adódó vádaskodások vezettek: bábák és gyógyítók egymás elleni konkurenciaharca, a szomszédok vagy a családokon belüli civódások, vagy a koldusokkal és idegenekkel szembeni ellenszenv.

Címoldali fotó: Jacob Cornelisz van Oostsanen, Saul és az endori boszorkány

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS