„Végre nem kapok sárga lapot, ha valakit lerakok a földre”
2014. szeptember 19. 12:42, utolsó frissítés: 12:45„Minden kicsit agresszívebb sport illik hozzám. Valahogy olyan a természetem, hogy kell a kontakt”. Matei Linda, Románia női rögbi válogatottjának egyetlen magyar tagja az olimpiára szeretne kijutni.
Matei Linda az érettségi után több lehetőséget mérlegelt: szerette a biológiát, ezért felmerült az orvosi képzés, több évig cserkészkedett és járt katasztrófavédelmi képzésre, versenyekre, ezért a rendőrakadémiára is gondolt. A népdaléneklésben egy országos versenyen elért 2. hellyel már úgy érezte, a csúcsra jutott, ezért az éneket hagyta volna, de mivel több évig járt színjátszókörre, a színművészeti is ott volt a lehetőségek között. Végül amellett döntött, amit a legszívesebben csinált: a foci miatt a sportot választotta. Szerinte hülyeség, hogy a testnevelési egyetemen nem kell tanulni, sőt. Az egyetemen végül aztán nem sokat focizott, mert inkább a rögbit választotta. Egy év után pedig már Románia női hetes rögbicsapatába is beválasztották.
Muszáj megkérdeznem, miért pont a rögbi? Mindig is ezt szeretted volna?
- Nem, korábban fociztam, már kislánykoromban is játszottam a fiúkkal. Líceumban kezdtem lánycsapatban játszani a Szentegyházi Vasasnál, amit az érettségi miatt hagytam ott. Végül azért választottam a sportszakot a kolozsvári egyetemen, hogy tovább focizhassak. Csak aztán nem jött össze...
Másodév elején volt az első focióránk, addig csak elmélettel foglalkoztunk. A tanárom rögtön ajánlott egy csapatot, ahová játszani mehettem. Jártam edzésekre, de nem jött össze, mert nem tetszett sem a csapat, sem az edző, sem a körülmények. Nem azt kaptam, amit elvártam. Egy időre abba is hagytam a focit.
Aztán második félévben jött egy új tanár, aki ugyancsak ajánlott egy focicsapatot, de oda már nem szerettem volna elmenni. Akkor ajánlotta az újonnan megalakult kolozsvári női 7 fős rögbicsapatot. Mondta, hogy próbáljam ki magam benne, mert megvan a kellő sebességem hozzá, ügyesebb és agresszívebb is vagyok a pályán, mint a többiek.
Az első reakcióm csak annyi volt: nem, köszönöm! Akkor csak annyit tudtam a rögbiről, hogy durva sport, nekem pedig már háromszor volt eltörve a vállkulcscsontom, és nem szerettem volna, ha ismét összetörik. Végül sikerült meggyőznie, hogy a 7 fős rögbiben nincs annyi kontakt, mint a 15 fősben. Kipróbáltam. Elmentem az első edzésre, és utána már mondta is az edző, hogy vigyek két fényképet és egy személyi másolatot, mert le akarnak igazolni.
Gőzöm nem volt a rögbiről, én korábban mindig lábbal rúgtam a labdát, nem kézzel dobtam. Ügyetlen voltam az elején, de megvolt a sebességem. És ez nagyon sokat számított. Így tértem át a fociról a rögbire. Manapság, ha választanom kellene a foci és a rögbi között, hogy délután a szabad időmben mit játszok, akkor az utóbbira szavaznék. Beleszerettem.
Mennyi idő volt megszokni, megtanulni rögbizni?
- A passzolást volt a legnehezebb megtanulni, mert nem volt jó kézügyességem, nem volt elég gyakorlatom. Általános iskolában kosaraztam, de az rég volt. Legalább 4-5 hónap kellett ahhoz, hogy az előírásnak megfelelő passzt tudjak adni: megfelelően pörögjön a labda repülés közben. Addig csak kínlódtam. Jövő februárban lesz két éve, hogy játszom.
Gyergyóiként a hokival is próbálkoztál?
- Középiskolás koromban szerettem volna Csíkszeredába menni, hogy ott a hokicsapatba játsszak, de nem volt elég bátorságom hozzá. Nem akartam otthagyni az iskolát és a barátokat. Nem mondom, hogy bánom, de szívesen kipróbáltam volna a hokit. Most is, amikor télen hazamegyek, akkor mindig hokizok apámmal és a testvéremmel. Nagyon szeretem. Minden sport, ami egy kicsit agresszívebb, illik hozzám. Nem tudom, hogy miért. Valahogy olyan természetem van, hogy kell a kontakt. (Nevet)
Nekem pont jókor jött a rögbi. Amúgy is idegesebb fajta vagyok, hamar felmegy a cukrom, s pont akkor ért véget egy hosszú, hatéves kapcsolatom, amikor bekerültem a csapatba. Nagyon nehéz volt túltennem magam rajta. De képzeld el, hogy milyen érzés volt, amikor a sok dühöt, mérget, ami felgyűlt bennem, ki tudtam adni. Nekem rengeteget segített. Olyan volt, mint egy gyógyszer. Helyrerakta az életemet. Edzés után általában euforikus állapotban vagyok. El vagyok szállva, nincs semmi bajom senkivel, pedig edzésen nem is játszunk full kontaktban.
Utána akartam nézni a csapatnak, amiben játszol, de olyan, mintha nem is léteznétek. Az U Clujnak a honlapján még csak meg sem említik...
- Igen. Ott van a kosárlabdacsapat, a röplabdacsapat, a focicsapat és a férfi rögbicsapat is, de a lány rögbicsapat már nincsen. Az egyik oka ennek, hogy nemrég alakult. Csak négy éve van női rögbi csapata a klubnak, ahhoz képest, hogy férfi csapat Kolozsváron nagyon-nagyon rég létezik (1949-ben alapították – szerk.).
Piatra Neamţról jött a kolozsvári egyetemre egy lány. Ő már rögbizett otthon is, feldobta a témát a tanárunknak is. Mert rögbi órák voltak, csak csapat nem volt. A tanár pedig azt mondta, hogy keressen embereket.
Egy tapasztaltabb embert talált, aki korábban a iaşi-i csapatban játszott rögbit, a többiek főleg elsőéves sportot tanuló egyetemisták voltak. Többségük korábban inkább kézilabdázott. De olyan is bekerült a csapatba, aki korábban egyáltalán nem sportolt, és jelenleg is vannak olyanok, akik például politológiát tanulnak. Sőt, ismeretség által olyanok is bekerültek, akik csak ki szerették volna próbálni. Félig-meddig amatőr a csapat.
Milyen a megítélése a női rögbiseknek? Milyenek az első reakciók, amikor elmondod, hogy rögbis vagy?
- Hogy jól vagy? Megvan mindened? A legtöbben azt gondolják, hogy annyira durva sport, hogy mindig össze vagyok törve. Van benne azért igazság, de nem annyira kemény, mint amennyire képzelik.
Mondjuk én rendesen élveztem az elején, hogy nem büntetnek meg, ha nekimegyek valakinek. Végre nem kapok sárga lapot azért, ha valakit lerakok a földre. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire tetszeni fog a rögbi.
A női focival és a női hokival összehasonlítva melyik durvább?
- Egyértelmű, hogy a rögbi. A hokival összehasonlítva azért, mert nincsen védőfelszerelésünk. A hokiban van sisak, vállvédő, meg minden egyéb. Nincs akkora esélye a sérülésnek, mint a rögbiben, ahol a felszerelés stoplis cipőből, zokniból, stucniból (lábszárvédő, szárharisnya – szerk.), rövidnadrágból és pólóból áll. Esetleg lehet használni anyagból vart sisakot és fogvédőt is. Vannak gerincvédők és vállvédők is, de nagyon vékonyak. Nem is látszik, ha felveszed. Szóval nem olyan, mint a hokiban vagy az amerikai fociban, ezért a sérülés esélye is nagyobb.
A focival összevetve csak annyit tudok mondani, ha most elkezdenék focizni, és nekem jönne valaki, akkor észre se venném.
Nagyon sok minden függ különben a rögbiben a pálya minőségétől, ha homokos vagy nagyon kemény, száraz, akkor akármilyen kicsit is esek, lehorzsolom a bőröm.
Románia női 7 fős rögbi válogatottjában is benne vagy ...
- Körülbelül egy éve. Először azt se tudtam, hogy hová hívnak, mert úgy mondták: lot. Februárban voltam az első edzőtáborban Bukarestben. Utána kaptam egy e-mailt a szövetségtől, amiben hivatalosan leírták, hogy tagja vagyok Románia 7 fős női rögbi válogatottjának.
Miután bekerültem a csapatban, és láttam a korábban is válogatott társaimat, hogy Rugby România feliratú pólókkal és nadrágokkal járnak edzésre, nekem is az lett a célom, hogy bekerüljek. Végül összejött, de meg is dolgoztam érte. Soha nem hiányoztam edzésekről, pedig nem volt kötelező járni. Az edzések mellett pedig részt kellett venni az órákon, haza is kellett járni és még a barátokkal is ki kellett menni. Nehéz volt, de megérte.
Idén júniusban pedig már részt is vettem az idei norvégiai B-ligás európai bajnokságon, az ott elért harmadik helyezés az eddigi legjobbja a csapatnak. Jövőre az a célunk, hogy legalább másodikok legyünk, mert akkor felkerülnénk az A-ligába. Így maradtunk az B-ligában.
Hogy néz ki egy napod?
- Most, hogy a bajnokság kellős közepén vagyunk, nyakra-főre edzések vannak. Azon kívül pedig a válogatottól is kapjuk az edzésterveket e-mailen keresztül, mert nem tudunk Bukarestben edzésre járni. Itt teljesítjük a tervet, majd küldünk egy visszajelzést, hogy miként sikerült. Olyan nincs, hogy nem csinálom meg, mert mégiscsak a válogatottról van szó, és fizetik. És amikor megyünk edzőtáborba, úgyis látni fogják a teljesítményünkén, hogy csináltuk-e azokat az edzéseket, amiket kértek.
Reggel 9-10 órától szokott edzésünk lenni a klubbal. Általában két órával hamarább felkelek, mert utálom, amikor úgy megyek edzésre, hogy akkor keltem ki az ágyból. Reggelizek, hogy legyen energiám. Az edzés 1,5-2 órát tart. Utána zuhanyzunk, majd egyszerre ebédelni megyünk. Csapat vagyunk, legalább ebédelni együtt megyünk.
Azt fizetik nektek?
- Persze. Fizetik a sportbentlakást az egyetemnél, és minden hétköznap kapunk egy ebédet is. Ebéd után általában egyből elütöm az ágyat. Alszok egyet. Délután a válogatott tagokkal lemegyünk a pályára, és megcsináljuk az előírt tervet. A második edzés után már hulla vagyok. Kajálok egyet, majd lefekszem. Nincs ezzel semmi problémám, nincs arról szó, hogy nem szeretem, mert nem mehetek ki sehová. Én nagyon szeretem ezt, és érzem, hogy nekem ez így pont jó.
De azért gondolom nem zárkózol el teljesen, például a diáknapokon részt veszel?
- Igen, nagyon. A WaTtafákban vagyok benne, idén meg is nyertük a diáknapokat. Mondjuk én idén úgy vettem részt, hogy az első két nap reggeltől estig benne voltam mindenben, harmadik nap pedig délután 2 óra körül elbúcsúztam a csapattól, vonatra ültem és elmentem edzőtáborba Bukarestbe. Tehát a nagy boldogságról és örömről lemaradtam, de nem bánom egyáltalán. Sőt a Félsziget eltörlése után nyereményként felajánlott szovátai kiruccanásról is lemaradtam, mert akkor volt a konstancai szakasza a bajnokságnak.
Az, hogy magyar vagy jelentett problémát bármikor is a csapatokban?
- Az U Clujnál hárman vagyunk magyarok, a válogatottnál viszont csak én egyedül. Amikor bekerültem az elején, nagyon féltem. Mindig kerestem azokat a jeleket, amiből észreveszem, hogy kiközösítenek. De egyáltalán nem voltak ilyen jelek. Sem a klubnál, sem a válogatottnál nem tapasztaltam.
Magyar vagyok, de ebben az országba születtem, apámhoz, anyámhoz, nagyapámhoz és nagyanyámhoz hasonlóan. Az egy dolog, hogy más az anyanyelvem, de nem érzem azt, hogy nem kellene benne legyek az ország válogatottjába.
Mi a cél? Meddig szeretnéd még folytatni a játékot?
- Azt szoktam mondani, hogy addig szeretném csinálni, ameddig csak tudom. Ameddig esetleg lesz egy olyan sérülésem – Isten őrizzen! – ami után már nem is szabad játsszak. Persze vannak terveim, hogy edző vagy tanár leszek azután, hogy elvégeztem az egyetemet. Van százféle út, de most a rögbi a legfontosabb: a klubcsapattal és a válogatottal. Olyan úton vagyok, aminek nem látom a végét, de jól érzem magam és végig akarok menni rajta.
Van egy olyan álmom, hogy részt vegyek egy olimpián. A 7 fős fiú rögbisek már 2016-ban részt vehetnek a játékokon, a lányoknak még várni kell. A statisztika szerint a rögbis lányok 27 éves érik el a csúcsformájukat, én még csak most leszek 23 éves, tehát van időm. Mindent ki szeretnék próbálni, amit ez a sport csak nyújtani tud.
Rögbiedző szeretnél lenni?
- Még nem tudom pontosan. Azzal, hogy benne vagyok a válogatottban, lehetek edző. Annyi kell hozzá, hogy a mesteri képzés elvégzése után részt vegyek egy párhónapos edzőképző mesterkurzuson, és szerezzek egy általános edzői diplomát.
Ebből profi sportolóként meg lehet élni?
- Nekem ez a munkám. Ezen kívül semmi mással nem foglalkozom. Naponta van két-három edzésem, és kész. Kapok fizetést az U Clujtól és a válogatottól is. Így a kettőből megélek. Jelenleg nincs ilyen problémám.