Miért vallásos és mégis pesszimista a romániai társadalom?
kérdezett:Gy. A. 2014. május 08. 14:16, utolsó frissítés: 14:43"A boldogság nem az, ha valaki elmondhatja: jól vagyok. A boldogság az, ha valaki elmondhatja: jó vagyok valamire." Vik János teológussal beszélgettünk.
A hagyományvesztéstől egy értelemközpontú spiritualitás kiműveléséig címmel tartott előadást Vik János teológus, a Logoterápia és Egzisztenciaanalízis Nemzetközi Tudományos Egyesület elnöke a nemrég Marosvásárhelyen megrendezett Segítők VIII. Konferenciáján. A téma izgalmasnak tűnt, ezért megkerestük ennek kapcsán néhány kérdéssel.
Miért kezdett el éppen a hagyományvesztés témájával foglalkozni, és milyen vonatkozásban érdekli a leginkább?
- Minden társadalomban – a mienk sem képez ebben a vonatkozásban kivételt – az emberek egy része a jelent a hagyományok eltűnésének korszakaként éli meg. Ez az „élmény” pedig sokaknak fáj is. Főleg azoknak fáj, akik a hagyományoktól továbbra is azt várnák, hogy mércét, támaszt, iránymutatást adjanak.
Teológusként elsősorban a vallási hagyományok kérdése foglalkoztat, ezen a téren pedig úgy tűnik, hogy a hagyományvesztést itthon árnyaltabban kell nézni. Tomka Miklós 2005-ben megjelent vallásszociológiai munkája nyomán ugyanis még mindig aktuális az a kérdés, hogy – Szatmárban, Erdélyben, Romániában – valóban a legvallásosabb ország vagyunk-e, s ha igen, akkor ez mit jelent?
„A Világ Értékeinek Kutatása” (WVS) és az „Európai Értékrend Kutatás“ (EVS) empirikus szociológiai felmérés 2008-as adatfelvétele alapján a Román Akadémia életminőséget kutató intézete (ICCV) megerősíti azt a feltételezést, hogy Románia népességének életében a vallási hagyomány – az európai átlaghoz viszonyítva – lényegesen nagyobb szerepet játszik. Míg a megkérdezettek 48%-a itthon havonta legalább egyszer templomba jár, az európai átlag ezen a téren csak 25%. Annak a kérdésnek az értékelése pedig, hogy „mennyire fontos Isten az ön személyes életében?” – az 1-től 10-ig terjedő skálán – itthon 8,6 pont, míg az európai átlag 6,1.
E magas számértékek ellenére úgy tűnik, hogy az élet értelmére irányuló kérdéssel szemben álló ember a hagyományos vallási gyakorlatok és formák által ma már nálunk sem tapasztal meg magától értetődő módon védettséget, biztonságot. Az ember életének részterületeire, s így ma a vallásosságra is alapvetően érvényes, hogy - Tomka szavait idézve: „az egyéni útkeresés kiszorította a hagyományba kapaszkodó összefogást”.
Hogy látja, mi az, ami elsősorban átveszi a hagyomány szerepét? Mennyire vannak jelen például a különböző ezoterikus gyakorlatok az erdélyi mindennapokban?
- Egyrészt úgy gondolom, hogy a hagyományok szerepe illetve jelenléte itthon továbbra is meg fog maradni. Másrészt viszont – ezzel párhuzamosan – már itthon is elveszett a kulturális és magatartási minták átvételének automatizmusa és megkérdőjelezhetetlensége. Meggyőződésem szerint mindez a vallási hagyományokra vonatkozólag is állítható. Ma – hogy ismét Tomka Miklós szavaival éljek – „bármilyen meggyőződés és hagyomány átadása hiteles példát és következetes személyes erőfeszítést követel”. A körülmények változásával a hagyományoknak „állandóan újra bizonyítaniuk kell értéküket, hasznosságukat és megvalósíthatóságukat. A körülmények pedig gyorsuló ütemben változnak”.
Mindez a hagyományőrző illetve hagyományközvetítő intézményeket – az egyházakat is beleértve – bevett gyakorlataik, iránymutatásaik megtisztításának állandó kihívása elé állítja. Ez persze csak akkor sikerül, ha nemcsak a múlt örökségén tartják óvó, őrző kezüket, hanem egy időben a mai ember pulzusán is. A vallási hagyományok értelme ugyanis éppen az, hogy a mindenkori jelenben élő ember helytállását, boldogulását, fejlődését támogassák. Erre viszont csak akkor válnak képessé, ha előbb a lehető legközelebb kerülnek a mai ember egyéni szabadságot nagyra értékelő, ugyanakkor belső bizonytalanságokkal, őszinte útkeresésekkel teli személyes életérzéséhez.
Értelmezésem szerint ezoterikus minden olyan vallási, spirituális gyakorlat, amely nem a jelenre, a jelenben történő tudatos felelősségvállalásra, hanem a múltra, vagy kizárólag az eljövendőkre irányítja az egyén figyelmét. Ebben a megközelítésben pedig a történelmi egyházak sem tekinthetőek védettnek az „ezoterizmus” veszélyével szemben. A mindennapokban éppen ezért szerintem sokkal elterjedtebbek az ezoterikus gyakorlatok, mint gondolnánk.
illusztráció: hikrcn via Shutterstuck.com
Romániában az emberek többsége vallásos és pesszimista, állapítja meg a kutatások alapján. Ezt a tényt mivel lehetne magyarázni?
- A népesség életminőségére vonatkozó, 2010-ben közzétett kutatás eredményeinek értelmében a romániaiak többségének lelkiállapota pesszimista: a megkérdezettek 53%-a érzi azt, hogy tíz év múlva az életkörülményei rosszabbak, vagy sokkal rosszabbak lesznek, mint a megkérdezés pillanatában. Erre és a korábbiakban mondottakra alapozom azt a kijelentést, hogy itthon az emberek többsége vallásos és pesszimista. S hogy honnan ez a rezignáció?
Véleményem szerint egyoldalú lenne a gazdasági, pénzügyi válsággal, valamint a rendszerváltás utáni időszakhoz kapcsolódó számtalan csalódással magyarázni ennek kialakulását. Úgy gondolom, hogy a reménytelenség valódi okát mindig a rosszul értelmezett reményben kellene keresnünk. A remény ugyanis – Elisabeth Lukas szavaival élve – „nem azt a meggyőződést jelenti, hogy valami jó nem ér véget, hanem annak bizonyosságát, hogy valaminek értelme van – tekintet nélkül arra, hogy milyen lesz a kimenetele”. Az érett vallásos hit szerintem pontosan ezt a fajta reményt táplálja a jelenre figyelő emberben. Míg a „vallásos pesszimizmus” a vallási gyakorlatok által csak menekülni próbál a reménytelen esetnek tűnő mindenkori jelenből, addig a hiteles bibliai alapokon álló spiritualitás nem meghaladni, hanem megszentelni próbálja az anyagi valóságot, az egyéni élettörténetet is beleértve.
Véleménye szerint mennyire jellemző az „értelmetlenség érzése” a mai romániai társadalomra?
- Viktor E. Frankl, a logoterápia és egzisztenciaanalízis elindítója szerint az élet értelmére irányuló kérdés legmagasabb fokban individuális, személyes magánügy. A hagyományos érték- és normarend megbomlása miatt viszont az értelem akarása – vagyis az az eredeti küzdelem, amelyet az ember léte értelmének kiteljesítéséért folytat – nem ritkán frusztráció formájában mutatkozik meg. Az értelmetlenségnek ez az érzése viszont Frankl szerint önmagában véve még nem patologikus, hanem sokkal inkább az ember legbensejéből fakadó szellemi szükségállapot kifejeződése, hiszen minden ember leginkább abban érdekelt, hogy értelmét lássa annak, hogy él.
A mai romániai társadalomra vonatkozólag nincs tudomásom olyan felmérésről, mely részletesen foglalkozna azzal, hogy az emberek miként viszonyulnak az életértelem kérdéséhez. Egy 2010-es, Tatjana Schnell nevéhez fűződő reprezentatív lélektani felmérés eredményei alapján viszont láthatjuk, hogy mi a helyzet Nyugat-Európában ezen a téren. A megkérdezettek 61%-a értelemmel telinek tartja saját életét, és csak 4%-ban szenvednek az élet értelmetlenségének érzése miatt, vagyis csak ennyien számoltak be életértelem-válságról.
S hogy mi a helyzet a maradék 35%-kal? Őket az ún. egzisztenciális indifferencia, illetve közöny állapota jellemzi. Ez egy olyan állapot, amikor már nem is zavar az, hogy nem találok értelmet az életben, vagyis amikor az életértelem hiánya nem okoz semmilyen lelki válságot. Az egzisztenciális indifferencia állapotában levő személyekről kimutatták az említett felmérés során, hogy általában véve kevés bennük az elhivatottság és az elkötelezettség. Különösen érdektelenek az önismeret, a spiritualitás, a vallásosság és a generativitás területe iránt. Mindez azonban nem gyakorol érzékelhető negatív hatást az érintettek lelki egészségére: a depresszív hajlam és a félénkség például hasonló arányban mutatkozik meg ebben a csoportban és azoknál, akik életüket értelemmel telinek tartják.
Mindenesetre a szubjektív jó közérzet – vagyis a pozitív hangulat és az életelégedettség – sokkal gyengébb azoknál, akik az egzisztenciális indifferencia állapotában vannak. A közömbösségnek ez az állapota csökken az életkor előrehaladásával, s különösen gyakori az egyedül élők (szinglik) és olyan párok esetében, akik együtt élnek, anélkül, hogy összeházasodnának. Egyelőre nem tudom hazai minták alapján bizonyítani, ám feltételezésem szerint hasonló helyzettel állunk szemben ezen a téren itthon is.
Összefüggésbe lehet hozni egymással az életértelem és a mindenki által vágyott boldogság keresését?
- Igen, persze. A logoterápia vonatkozásban – Elisabeth Lukas nyomán – ugyanakkor érthetővé válik, hogy „a boldogság nem az, ha valaki elmondhatja: »jól vagyok«. A boldogság az, ha valaki elmondhatja: »jó vagyok valamire«”. A boldog ember utolsó leheletéig reméli, hogy mindig – fiatalon és idős korban, egészségben és betegségben egyaránt – van valamilyen személyes feladata, melynek beteljesítése értelemmel telivé teszi életét. A frankli logoterápia éppen abban látja legfőbb küldetését, hogy hozzájáruljon ezen személyes feladatok tudatosulásához, illetve ahhoz, hogy az ember semmilyen körülmények között – a szenvedés, a bűn és a halál ellenére sem – ne adja fel a konkrét életértelem keresését, hiszen boldogsága, jólléte függ annak beteljesítésétől.