2017. február 20. hétfőÁlmos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

2013 legjei a leghitelesebb forrásból - könnyű kategória

szerk. 2013. december 30. 16:36, utolsó frissítés: 2013. december 31. 13:15

Mik voltak a legtrendibb trendek és a legkulturáltabb kulturális események? Összesítettünk mindent, ami idén fontos volt a Transindexnek, és nem volt köze a politikához.


Az év könyve: Váradi B. László: Emlős-viselkedéstani jegyzetek

Valódi irodalom, felkavaró, eredeti munka. Nem csupán az ábrázolt világok (lakatlan peremvidék, bujkáló vidravadászok, szökött kutyák, lepratelep, cigányfalu és így tovább) révén, hanem élesen pontos és mégis költői nyelvezete miatt is. Mentor Kiadó, Marosvásárhely.

A zsűri listáján szerepelt még Magyary Ágnes prózakötete: Az ördög operába készül és más történetek. Lector Kiadó, Marosvásárhely; a legjobb verskötet: László Noémi: Föld. Sétatér Könyvek; esszé: Tamás Dénes: Honfoglaló esszék. Korunk – Komp-Press, Kolozsvár.


Az év könyvkiadási fejleménye: a Lector Kiadó Marosvásárhelyen,


amely más kiadók mellette idén visszahozta azt a régi hitet, hogy a könyvnek hibátlannak és időtállónak kell lennie.

>> A Pénzcsinálók 2013-as legjei >>

Az év színházi legjei: Don Juan ünnepélyes vacsorája, Békeidő

Ugyan Matthias Langhoff rendezését, a Don Juan ünnepélyes vacsoráját nem játszotta sokszor a kolozsvári színház, és nem is került vissza a repertoárra, a márciusban bemutatott előadás az év egyik, gondolati és esztétikai szempontból is legizgalmasabb színházi alkotása. Mondjuk a legnézőbarátabb kategóriából már kilóg (ha a néző barátja a reflektálatlan szórakozás). Hajdu Szabolcs temesvári rendezése, a Békeidő is jó példa arra, hogy intézmény is tud, ha akar, kísérletibb nyelven beszélni. Mindkettőben közös: a különleges díszlet; hogy eltérő okok miatt, de meghal a főhős; és hogy a sztori kapcsán a színház médiumáról is gondolt valamit a rendező. Akinek útjába kerül valamelyik előadás, legalább egyszer nézze meg!

Bőven akad még, amin legeltetni lehet a szemet: a sepsiszentgyörgyi Hamlet, Bocsárdi László rendezésében, például. Legendás a marosvásárhelyi Ariel színház Pentheszileia-programja (r.: Kincses Réka). A legformátumosabb fiatal rendezői dobbantás a szatmári A nyugati világ bajnoka (a fiatal rendező pedig Balogh Attila). A legközvetlenebb előadások a Váróterem Advertego-ja és a Tandem Csoport katalán-székely, továbbá összművészeti színházi projektjei. Az Erdélyi Vándorszínház a legszínházmentesebb területeken játszik, ezért ha kaszálásból hazafele összeakadnánk velük, ne siessünk haza szalonnázni, mert a legprogresszívabb népszínház marad le a listánkról (idén a Bükkfaszéki Márika – r.: Csuja László).

Legyen a színházi erő velünk a jövő évben is!


Az év filmje: Paolo Sorrentino: A nagy szépség

Az év legjobb filmje idén Olaszországból érkezett. A savként maró iróniával leöntött és hiperlátványos A nagy szépség sziporkázó dialógusai, grandiózus frenetikusságukban is kicsinyes partijai és a főszerepben parádézó Toni Servillo olyan atmoszférát teremtenek, ahol állandóan a nevetés, az elborzadás és a meghatódás között ingadozunk. Paolo Sorrentino új filmje puszta látványossággá lett világunkról beszél, amelynek díszletei és színészei között úgy mozgunk, mint turisták a műemlékké merevedett városokban. Vigyázat, látványorgia!




Az év sorozata: Breaking Bad

A végső leszámolás tökéletesen megkomponált jeleneteivel ért véget nemcsak az év, hanem szerintünk minden idők egyik legjobb sorozata, a Breaking Bad. Akár egy klasszikus tragédiában, a főszereplő, a kémiatanárból metamfetamin-guruvá avanzsált Walter White elkerülhetetlen bukása katartikus volt: lenyűgözve néztük, amint ugyanolyan céltudatosan, ahogyan korábban a győzelemért, pénzért és hatalomért, megcselekedi, amit története méltó befejezése megkövetel.

A végjáték a befejező évadban elviselhetetlenségig fokozódó feszültséggel, jóvátehetetlen, szörnyű bűnökkel borzolta a rajongók idegeit. Walt olyan embertelen mélységekbe jut, amiről nem is realizálja, hogy oda már senki nem fogja követni, ahol már megszűnik a szeretet, a szolidaritás, a ragaszkodás. Sötét és hozzá méltatlan szövetséget köt olyanokkal, akiket amúgy bottal sem piszkálna. Mire ráébred a bűnére, már késő. Nem tudjuk, száműzetése alatt hogyan terveli ki a grandiózus, precíz leszámolást. De tökéletes lesz, mint ahogy minden, amit kiadott a kezéből.

És a végén: „I did it for me. I liked it. I was good at it. And I was really... I was alive.” Aki már a főszereplő meggyűlölésének határára sodródott, azt is lefegyverezte ez a vallomás. Walt visszaszerezte a tragikus hősnek kijáró tiszteletet, azáltal, hogy szembenézve a rá váró véggel, elvarrta a szálakat, jutalmazott, büntetett, és önmagához volt a legkíméletlenebb. R.I.P. Heisenberg.




Az év dala: Daft Punk: Get Lucky

Igen, a francia duó visszatérése igencsak túl volt hype-olva, messze nem övéké az idei év legjobb lemeze, de ez a dal mégis van annyira izgalmas, hogy bezsebelje ezt a címet. Már csak azért is, mert ez volt a legminőségibb az év a-csapból-is-ez-folyt zenéi (Blurred Lines, Thrift Shop, Wake Me Up, What Does the Fox Say?) közül.




Az év előadója: David Bowie

Ha lenne az év comebackje kategóriánk, azt is ő vinné. Az énekes-dalszerző, akit a brit sajtó idén már csak a minden idők legnagyobb előadójaként volt hajlandó emlegetni, meglepetésszerűen rukkolt elő egy új lemezzel, amin titokban dolgozott két évig. Az utoljára tíz évvel ezelőtt albumot kiadó Bowie okosan, csendben kivárta, amíg nem maradt olyan gitárzenekar, amely ne őt nevezte volna meg elsőszámú példaképének, amíg a kultusza soha nem látott magasságokba szárnyalt, olyannyira, hogy ha egy ultrapocsék lemezzel állt volna elő, azt sem merte volna lehúzni egy magára valamit is adó kritikus sem. Szerencsére a The Next Day nem lett gyenge, a kritikusok, a zenészek és a rajongók is az utóbbi 25 év legjobb Bowie-albumai közé sorolják. És végre lehet úgy Bowie-t hallgatni, hogy közben nem menthetetlen nosztalgiázásnak, hanem a korral való lépéstartásnak számít.



Hazai fronton a Moonlight Breakfastet és a Jazzybirds-öt szerettük meg nagyon.






Az év királya: István

II. Erzsébet, aki royal dédnagyi lett, vagy a lemondott holland királynő labdába se rúghatott idén a mi ezertizenhárom, avagy huszonöt éves Istvánunk mellett. Szokás szerint mindenkinek lett véleménye az Alföldi-féle rendezésről, ha látta, ha nem, pedig Szörényi Levente is jót röhögött a „régi istvánosok” trabantos jelenetén, és akik élőben látták, az énekhangról sem beszéltek annyira lemondóan, mint akik felvételről. István, a király jó kis beszédtémát szolgáltatott, de az igazi élmény nálunk a Zsuráfszky Zoltán rendezésének kolozsvári előadása volt: tetszett vagy sem, de megtöltötte a főteret, és nagyszerű közösségi élményt nyújtott.

Az év műfaja: slam

Már tavaly ősszel kóstolgattuk, de igazán nagyot idén szólt: már amikor az első slambajnokság első fordulóján alig fértünk be a Bulgakovba, látni lehetett, hogy itt csillag születik. Azóta lement a bajnokság több fordulóval és döntővel, el is kezdődött a második, volt pár tematikus est, és az anyaslam képviselői is már hazajárnak Erdélybe. Születtek jobb és felejthetőbb szövegek egyaránt, de mutasson valaki még egy olyan irodalmi-kulturális rendezvényt, ahová egymást lökdösve próbálnak bejutni az emberek.


Az év rendezvénye: pulzArt

Kicsi, kompakt, feszes, érdekes, és az első pillanattól szimpatikus volt a szentgyörgyi pulzArt, amely sajnos a magyarországi sajtóba is bekerült azzal, hogy megzavarták a Bukarestbe tartó részeg focidrukkerek. Mármint sajnos, hogy így került bele; a friss és üde irodalmi, zenei és képzőművészeti programokkal teli négy nap annyira jól telt, hogy még vége sem volt, gondolatban máris odaadományoztuk neki ezt a címet.


Az év mostohagyermeke: a Vásárhelyi Forgatag

Bevalljuk: egy pillanatig még az is megfordult a fejünkben, hogy a vásárhelyi (bejelentett, majd áthelyezett, majd lemondott) Edda-koncertet kiáltsuk ki az év koncertjének, mert ennél többet nem sok koncertről beszéltek és írtak idén. A Forgatagot bizony mostohagyermekként kezelte a marosvásárhelyi városvezetés, amiért aztán az önfeledt ünneplés helyett néha dacrendezvénynek tűnt.


Az év legmerészebb húzása: a Félsziget költözése

Ami a legdurvább, erre vissza lehet kérdezni: melyik költözése? Miután Románia legnagyobb fesztiválja januárban bejelentette, hogy Marosvásárhelyről Kolozsvárra költözik (és az első ottani kiadás nem teljesítette maradéktalanul sem a szervezők, sem a résztvevők elvárásait), decemberben Marosvásárhelyen két politikus jelentette be, hogy 2014-től Marosvásárhelyen szerveznek Félsziget néven fesztivált. Amit nem tudunk: kik szervezik, mikor és hol? És mi lesz a kolozsvári fesztivállal?


Az év bevándorlói: a katalánok

Egészen pontosan a csíki katalánok, akik egyszer csak megjelentek, visszaköveteltek két épületet, amely hajdan az ő tulajdonukban volt. Később jól összekuszálták a város történéseit, például felborítottak többszáz doboz kekszet Csíkszereda központjában, és egy kisebbfajta családi drámát is lezavartak. Az egész persze a Tandem alkotócsoport művészeti projektje volt egy Barcelonában talált családi fotóalbum alapján, és olyan jól sikerült a Transindexen folytatott álhírkampány is, hogy egy rádió teljesen komolyan beolvasta a kekszes hírt, figyelmen kívül hagyva a hirdetésre utaló (x) jelzést.

Az év mémje: Harlem Shake

Kész, nincs mit ezen magyarázni. A colo terorita akkora őrülethullámot kavart az egész világban, hogy igazán egyik futott még sem tudta lenyomni. Láttunk már valamelyik város szélén táncoló rókákat vagy ARO-k tükrén spárgázó Florin Piersicet? Na ugye. Bezzeg a világ legnagyobb Harlem Shake-jét Kolozsvár hozta össze.




Az év karakterkombinációja: !!!444!!!

Szégyen vagy sem, de míg egyszer félre nem gépeltük, nem is értettük pontosan kedvenc komolytalan bulvárblogunk címét. Mindenképpen Uj Péter pezsgős indítása óta a „4 enter” a reggeli tevékenységek élén áll, és napközben is követjük az eleinte kizárólag pasikból álló, majd később a nemek arányán is javító Ind-ex-banda műsorvezetését. Olyant hoztak ugyanis a magyar sajtóba, ami még nem volt, a műfajilag teljesen besorolhatatlan felületet, sőt, a mindennapi szóhasználatban már megjelent az, ami talán nemsokára valós sajtótörténeti fogalom lesz: ez olyan 444-es.




Az év szuperhőse: Batkid

Hiába jött vissza még egyszer Wolverine a kanadai erdők magányából, hiába öltözött másodjára Thornak Chris Hemsworth, harmadjára Vasembernek Robert Downey Jr. (az Avengerst nem számítottuk be) és mentette meg Superman ikszedjére is a világot, a legvagányabb, legaranyosabb szuperhős a San Franciscó-i Miles volt. Az ötéves kisfiú leukémiában szenved, ezért egy jótékonysági szervezet többezer önkéntes bevonásával Gotham Cityvé változtatta a várost, majd a kis Batkid sorra megmenthette a gonoszoktól őket egy felnőtt Batman segítőjeként. Az év legkedvesebb történetéről még Obama is twittelt.




Az év könnyfakasztása: Erőss Zsolt és Kiss Péter halála

Hosszan elnyújtott önkínzás volt, kezdve azzal, hogy menteni kell őket, az információhiányos várakozáson keresztül, hogy hátha sikerül, egészen addig, hogy eltűntnek nyilvánították őket. Persze lehetőleg mindent óránként frissítve, hogy kellő mennyiségűt sírhassunk.

Kiegészítve mindenféle szakértői véleményekkel, hogy a serpákon múlhat, hogy 8000 méter felett a legnehezebb az oxigénhiányos állapot, pedig az észérvek szerint már az elején biztos volt, hogy nem élhetik túl. Utána pedig jöhettek az elemzések, hogy mi történhetett a Kancsendzönga csúcson, majd a gyertyás és sportcsarnokos megemlékezések.

Az év reklámjai:

Kétség sem férhet hozzá, hogy a Volvo Van Damme-os The Epic Split reklámja feszítette a legnagyobbat idén. És nem feltétlenül csak a reklám miatt, hanem mert rengeteg vicces és kevésbé vicces feldolgozás készült mellé, kész spárgaőrület volt az év végén, emlékszünk még a székely verzióra, a Sovietes verzióra, a Channing Tatumos verzióra, és természetesen a legutóbbi Chuck Norrisos verzióra is, amiből végképp bebizonyosodott, hogy nem lehet Chuckot se lenyomni, se lespárgázni. S a hazai mémgyár termékeit még csak nem is említettük.






Nálunk egyértelműen a Vodafone juhászos kampánya futotta a legnagyobbat. Ghiță Ciobanul a vállalat szeptember elején indított reklámfilmjének köszönhetően vált országosan ismert személyiséggé, mostanra pedig már közel félmillióan lájkolják a Facebook-oldalát, és szinte minden bejegyzése ezreknek tetszik.




Az év selfie-je:

Nem csak azért, mert a selfie lett az év angol szava, hanem Mandela temetésének tényleg ez az önfotózás volt a pillanata. Az akkor készült kép természetesen soha nem került nyilvánosságra



Az év fotója:

Sem a legszebb, sem a leglátványosabb, sem a legérdekesebb kép nem tudta felvenni kedvencekben a versenyt azzal, amelyiken a legtöbbet röhögtünk. Laci kollégánk olyan méla közönnyel bámul a jeti felé, mintha legfeljebb egy verebecske lenne. (Disclaimer: Laci azt állítja, a fotó csal, a jeti mögötte volt, és nem is látta.)




A legek második, politikusabb részét december 31-én tesszük közzé.





ÉletmódRSS