2020. január 23. csütörtökZelma, Rajmund
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Két minta csatlakozási tárgyalásokra

fordítottaSzin Péter 2004. február 23. 16:16, utolsó frissítés: 16:16

#b#[22, 23.2.2004]#/b# "Bukarest nézőpontjából az egyeztetés lezárása a vállalt Uniós előírások elleni #b#gerillaharc#/b# kezdetének számít." Az ismert politikafilozófus látlelete az EU-csatlakozás állapotáról.





Nem követem rendszeresen a Lengyelországgal foglalkozó tudósításokat, de elképeszt, milyen sűrűn jelennek meg hírek arról, hogy az említett ország kormánya számos lényegi kérdésben olyan álláspontra helyezkedik, amely jelentős mértékben eltér a Nyugat-európai országok többségének pozíciójától, sőt mi több, nyíltan ellentétben áll ezzel.

Legyen szó a lengyel parasztgazdaságokról, melyeket a közösségi agrárpolitika fenyeget, vagy a keresztény értékek nyilvános felvállalásáról, melyről ugyan Európa nem akar hallani, de amelyekre Lengyelország sokat ad, a lengyel kormány álláspontja ugyanaz – szemtől-szembe fordulva az Európai Uniót jelenleg uraló irányvonallal, nyíltan védelmükre kel.


Teljesen másképp néz ki Románia taktikája.

A mi kormányunk soha nem kifogásolja nyíltan az Európai Unió döntéseit, a főbiztosok álláspontját vagy a csatlakozásra váró országok részére előírt követelményeket. Ha van is kritika, az általában nem szemtől-szemben hangzik el. Mikor valamit nem fogadnak el, sutyiban morognak kissé, de nyilvánosság előtt teljes az egyetértés.

Ez a kormány egyetlen alkalmat sem szalaszt el arra... hogy ne kifogásoljon semmit sem. Mindig mindennel egyetért, bármit is írna elő az acquis communitaire. Mindezek mellett a bukaresti kormányt rendszeres megrovás éri azért, mert nem tartja tiszteletben, amit elvállalt, s néha – mint nemrég megesett – a számonkérés a csatlakozási tárgyalások felfüggesztésének meglebegtetéséig fajul.

A két ország teljesen másként bonyolítja le csatlakozási tárgyalásait. Az egyik mindazt megkérdőjelezi, amivel nem ért egyet, és az erőpozícióból tárgyal (azaz egyenlő félnek tekinti magát). A másik azt is elfogadja, ami ellenére van, és alárendelt helyzetből tárgyal. Mindezzel együtt az az ország tartja be vállalásait, amelyik vérre menően harcolt minden letárgyalt paragrafus kapcsán, a másiknak, amely vita nélkül mindent elfogadott nem tart be szinte semmit mindabból, amit nagyvonalúan aláírt.


Lengyelország kifogásol és nehezen egyezik ki,

de tartja a szavát – miután elfogadott valamit. Románia könnyedén rááll a megegyezésre, csak a színfalak mögött kritizál – de nem tartja a szavát. Erre azt lehetne mondani, hogy Románia a csalással, míg Lengyelország a nyílt kritikával fejezi ki egyet nem értését. De Románia mindig aláírás után kifogásol – ha szabad így fogalmaznunk, lényegében egyetlen kifogása a vállalt kötelezettségek be nem tartása –, ám Lengyelország még a megegyezés előtt adja elő különvéleményét, hogy biztos lehessen abban, olyasmit ír alá, amelyet ténylegesen be is tud tartani.

A román kormány szemszögéből a tárgyalások taktikus ravaszkodásnak, a lengyel szemében – politikai tettnek számítanak (a politika lényegén a tárgyalást értve). Bukarest nézőpontjából az egyeztetés lezárása a vállalt előírások elleni gerillaharc kezdetének, Varsó szemszögéből a tárgyalás vége békeszerződésnek számít: a háborúskodás után – hogy maradjunk a hadimetaforáknál – a béke következik, amely a vállalt kötelezettségek betartását követeli meg.

Most mindkét fél felmérheti, melyik attitűd szolgálja jobban a két ország közös célját, azaz a teljes értékű európai integrációt: a lengyel, amely unszimpatikusabb, de bizonyosan becsületesebb, vagy a román, amely ugyan a tárgyalások menete során kényelmesebbnek tűnik, de utána komolytalannak bizonyul?


Lengyelország nehéz, de lojális

tárgyalófélnek ígérkezik, mert a többséggel szembefordulva nyíltan védi véleményét. Kifogásait álszentül elhallgatva, a végrehajtást egyre-másra elsinkófálva Románia az előítéletes és opportunista partner benyomását kelti. De nemcsak morális alapon van igaza annak, aki a lengyel stílusban tárgyal, hanem a lényegi kérdésekben is.

Első pillantásra azt mondhatnók, a lengyel álláspont, noha becsületesebb, logikátlan: hogyha egy ország be akar lépni az európai klubba, akkor azt jelenti, egyetért az összes szabállyal; és ha egypár előírást visszautasít, akkor végülis valóban csatlakozni akar, vagy inkább mégsem? A román álláspont realistábbnak tűnik: nem vitatjuk előre a szabályokat, mert kívülről nem lehet kifogásolni pont annak a klubnak az előírásait, amelyben épp be szándékszol lépni. Majd teljes jogú tagként lesz erkölcsi alap vitatkozni, ha van kifogás.


A látszat ellenére a lengyel attitűd

nem illogikus, és a román nem realista. A döntő érv a következő: a csatlakozás folyamata nem adminisztratív, hanem politikai döntés. Hogyha csak közigazgatási jellegű volna, mindössze egy kérdőív kitöltésére szorítkozna a folyamat, mely során a jelentkező adatait összevetik az EU-adminisztráció rögzítette követelményekkel – s így a döntést akár egy számítógép is meghozhatná.

A csatlakozási folyamat középpontjában azonban a közjó közös meghatározásának kell állnia, és az erről szóló egyeztetéshez szuverén közösségeket képviselve szabad emberek ülnek tárgyalóasztalhoz. A közjó kérdése mindig egyeztetés tárgya, s ez vagy szándékosan, a nyilvánosság előtt folytatott viták révén megy végbe, vagy önkéntelenül, a közjó gyakorlása közben, mely révén észrevétlenül módosul maga az egyeztetés tárgya.


Következésképp

a csatlakozást le kell tárgyalni (politikai értelemben), nem pedig végrehajtani (adminisztratív szempontból). Tehát a lengyel viselkedésmód a megfelelő, a román az inadekvát.

Természetesen tudatában vagyok annak, hogy a két ország között most felállított ellenét a valóságban nem épp ennyire szigorúan pontos. De az érvelés kedvéért érdemes volt ezt a párhuzamot meghúzni. Mert mi más magyarázza azt az elismerést, aminek Lengyelország örvend és Románia megbízhatatlan rosszhírét?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS