2019. november 19. keddErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egészséges ember az őrültek házában – puszta hanyagság miatt

fordította: Sipos Zoltán 2004. január 13. 17:58, utolsó frissítés: 17:44

Zárt osztályra csuktak egy pácienst, mert szilveszter táján nem dolgoztak az orvosok. Az illető csupán enyhe depresszióra panaszkodott a pszichiátrián – ő az egyetlen egészséges az ideggyógyintézetekben?






Négy napot töltött a zárt osztályon valaki,

miután január elsején, enyhe depressziós tüneteket észlelve magán egy ismerőse tanácsára elment a pszichiátriai kórházba. Az Anchete.ro portálon megjelent névtelen beszámolója szerint a kórházban levő ügyeletes orvos (aki saját elmondása szerint egy másik kórházban dolgozik) két perc kivizsgálás után felajánlotta, hogy egy éjszakára beutalná, azután pedig "minden rendben lesz".

Első nap: "a kórteremben iszonyú hideg van. A fal mellett van az ágyam, egy plédet kaptam. A szilveszteri ruháimban vagyok – egy vékony farmer, meg egy rövid ujjú, elegáns blúz. Didergek. Valaki bead egy injekciót – állítólag azonnal elalszom tőle. Órákon keresztül várok, de nem vagyok álmos. Hirtelen rájövök, hogy elmúlt a depresszióm. Felkelek az ágyból, dörömbölök a kulcsra zárt ajtón. Egy unott nővér jön – haza szeretnék menni, megnyugodtam, mondom. "Nem lehet, majd reggel hazamész" – válaszol.

Egy leközötött hálótárs felébred és dühöngeni kezd, a cikkíró egyezkedni próbál: kiderül, hogy csak a család, vagy pedig az őt ide hozó személy beleegyezésével engedik ki, azonban az ápolónő telefonhívására senki nem válaszol. A lekenyerezés sem működik: a rácsokon át nyújtott százezrest az ápolónő visszalöki.


Túl sok morfiumot adtak neki, és függővé vált

Második nap: virradatkor felébrednek a szobatársak: a szomszéd ágyban fekvő nő elmeséli: rákos és iszonyú fájdalmai vannak. Az orvosok túladagolták a morfiumot és függővé vált. Később előveszi az otthonról hozott injekciót, és beadja magának – egyetlen nővér sincs sehol. A szerző elmeséli, hogyan került ide, azonban biztos benne, hogy az éjszaka teljesen elmúlt a depressziója. Kisvártatva kiderül, hogy áthelyezik egy másik épületbe, ahol állítólag jobb.

Petrut Calinescu fotója. A felvétel a suseni-i, illetve a sopirlitai elmegyógyintézetben készült sorozat részePetrut Calinescu fotója. A felvétel a suseni-i, illetve a sopirlitai elmegyógyintézetben készült sorozat része


"Beléptem a kórterembe – rácsok, zárak. De legalább meleg. Mellettem egy magas, sovány lány, semmibe vesző tekintettel. Akárhányszor belép egy nővér, mindig megkérdi, nem-e jött érte valaki. "Apa!" – kiált néha. Az injekciók miatt alig tudom kinyitni a szám, vagy felemelni a fejem. Szeretnék elaludni – de amikor felébredek, az ágyam mellett legyen valaki, aki hazavisz. A bátyám a hegyekben van, január 2-án jön vissza, nem értem, miért nem keres.

Az előttem levő ágyban egy 50 év körüli nő fekszik. meséli, hogy elment otthonról, mert a férje megcsalta. Rokonszenves, normális a hangja és szelíd az arca. Amikor kiderült, hogy a férje összeállt egy másik, fiatalabb és gazdag nővel, majdnem meztelenül rohant el otthonról. Egy rendőr-járőr talált rá, félig megfagyva, azok mentőt hívtak, és így került ide. A mellette levő ágyban egy izgága lány. Teniszcipőt, rövid szoknyát, és valamiféle kimonót visel –


azt mondja, ez az ő shaolin kosztüme,

és a tömbházbeli gyerekekről mesél, akikkel verekedni szokott. Állandóan beszél és mozog. Irigylem, milyen vidám.

Előkerült az ismerősöm, aki ide hozott. Azt hiszem, lefizetett valakit, mert végre megvizsgál egy orvos. A kövér, bajuszos orvos unottan feltesz néhány kérdést. Győzködöm, hogy nem vagyok őrült, nincs semmi keresnivalóm a zárt osztályon. Ír valamit egy papírlapra, majd megígéri, hogy nem injekcióznak többet. Megkönnyebbülve térek vissza a kórterembe. Megkérem az ismerősöm, adja kölcsön a mobilját, hívjam fel a bátyám – nem adja, mert az nem szabad. Vajon miért nem szabad? Megkérem, vigyen ki innen. Azt válaszolja, azt csak egy családtag teheti meg.

Az esti kezelés ideje: injekció, plusz néhány tabletta. Világos, innen egyhamar nem szabadulok... Mintha minden lassított felvételen történne: reggeli, kezelés, ebéd, kezelés, vacsora, kezelés. A reggeli két darab kenyér, margarinnal összeragasztva. Elveszem, és odaadom a mellettem fekvő lánynak. Egy új lányt is hoztak, nagyon szelíd. Állandóan csókolgatja a kezem.


Aztán ő is nyújtja a kezét, hogy csókoljam meg!

Egy elég nagy ikont visel a nyakában, pénztárcájában egy csomó semmiség. A barátjáról mesél, egy hercegről, aki hamarosan érte jön fehér lovon. Egyre jobban félek. Elhatároztam, harcolni fogok a kezelés ellen, ami teljesen elbutít. Sok vizet fogok inni, és mozogni próbálok. Elvonszolom magam a mosdóig, és beállok a hideg zuhany alá. Nem állom meg, hogy ne vessek egy pillantást a tükörbe. Ugyanaz..."

Petrut Calinescu fotójaPetrut Calinescu fotója
Harmadik nap: "plusz négy tabletta minden injekció után. Hogy ne legyek ideges. Én ideges! Én, aki a kollégám szerint a legszelídebb élőlények közé tartozom... Szóval injekcióznak, hogy ne legyek agresszív. Bár nem emlékszem, hogy valaha is agresszív lettem volna. Próbálok imádkozni. Soha nem jártam templomba, de egy Miatyánkot el tudok mondani. Pontosabban, tudtam. Az injekciók miatt összegabalyodnak az idegsejtjeim, és keverem a szavak rendjét. Egy dolgot azonban biztosan tudok: egyáltalán nem vagyok bolond.


Még hoztak valakit: Ramonának és Elenának nevezi magát.

Egyszer így, egyszer úgy. Nagyon erőszakos: állandóan üvölt és fenyeget. Nem kötözték le. Haját tépi, összetörné a szekrényeket, befőttesüvegeket hajigál. Ijesztően erős. Elszaladnék, de képtelen vagyok rá. Nem szeretném, ha az anyám holtan találna rám a zárt osztályon. Nem értem, miért nem jön értem senki? Hol az öcsém? Úgy hallottam, holnap hétfő, az első munkanap az ünnepek után. Annyi vizet iszom, mint egy teve. Hiába. Titokban nézegetem magam a tükörben – ugyanazok az őrült szemek. Nem tudok aludni. Nagyon lassan telik az idő.

Felébredt az új lány. Ramona vagy Elena. Mindenkivel veszekszik. Az éjszaka közepén Ramona-Elena üvölteni kezd, kétféle hangon. A szelíd lányhoz bújok, aki az én ágyamban alszik, mert négy ágyban most ötön alszunk. Ramona-Elena felborítja a szekrényt. Egy befőttesüveg csapódik a fejünk fölött a falon. Elena-Ramona felénk fordul. Verni kezdi az ágyamban fekvő lányt. "Ne röhögj, hallod, ne röhögj" – üvölt és üti-veri. Utolsó erőmmel az ápolónő után kiáltok. Az benéz és megfenyeget: mindenkit megkötöz, ha nem csitulunk le."

Negyedik nap: "reggel van és hétfő. Egy orvosnő jön – fiatal és szép. Remény nélkül nézek rá. Biztosan félrevezeti őt a tekintetem, ami már nem az enyém. Magával hív a rendelőjébe. Szelíd a hangja. Mindenfélét kérdez, én csak azt tudom mondani, hogy nem vagyok őrült. Csak egy enyhe anti-depresszánst, meg altatót írt fel. Hirtelen nyílik az ajtó – a bátyám. Nem tudom, hogy sírok-e boldogságomban. Szól, hogy öltözzek fel, mert mindenképp hazavisz. Az orvosnő még felír valamit, és kiderül, hogy soha nem is feltételezte, hogy őrült lennék."

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS