2017. november 19. vasárnapErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szex a szocializmusban

Tóth E. Zsófia-Murai András 2013. június 01. 08:48, utolsó frissítés: 08:48

A Magyarországon kiadott Ifjúsági Magazin párkapcsolatokkal foglalkozó rovatából kirajzolódik, mit is gondoltak a testiségről az akkori fiatalok.


Szocialista erkölcs, pártfegyelmi félrelépésért, délegyházi nudistastrand, NDK-s turistalányok a Balatonon, Postinor tabletta, botrányos szépségkirálynő-választás, a K1 című film, az Ifjúsági Magazin Magánügyben rovata. Hívószavak, amelyek a szocialista időszak szexualitását juttatják eszünkbe.

Josie McLannen az NDK-beli szexről és szerelemről írva hangsúlyozta, hogy vannak, akik nosztalgiával tekintenek a szocialista időszakbeli szexre, mert úgy vélik, az emberek akkor többet szexeltek, és többet is nevettek rajta.


Vannak-e ilyen nosztalgikus érzések nálunk?

Vagy viszolyogva gondolunk vissza arra az időszakra, amelyet a hivatalos diskurzusban a prüdéria uralt? Írásunk célja elsősorban a gondolatébresztés, az emlékek előhívásának elősegítése.



Nem törekedtünk a teljességre, inkább mozaikszerű képeket mutatunk be, amelynek segítségével akár ironikusan-nosztalgikusan, de valamilyen formában viszonyulhatunk a múltunknak egy olyan szeletéhez, amelyre sokat gondolunk, esetleg baráti társaságban beszélgetünk is róla.

Bemelegítésül felidézünk két olyan történetet, amelyet visszaemlékezőink meséltek el: „Ma is emlékszem, mennyire zavarban voltunk, apám és én, amikor


kezembe nyomta Kurt Seellmann: Gólya hozza? című könyvét.

A kötetet egyik osztálytársnőm anyukájától kaptuk, hűvös, őszi időben bandukoltunk haza a lakótelepen, amikor apám azt mondta – 9 éves lehettem – olvasd el, kislányom, ezt a könyvet, és ha van kérdésed, kérdezz.

Kérdésem nem volt, mi is lehetett volna azután, hogy a könyvből szakszerűen megtudtam, hogyan lesz a gyerek. Később ezt a történetet mesélve kortársaimnak, nem meglepő módon kiderült, hogy mások is ebből a könyvből tudták meg, hogy nem a gólya hozza a gyereket.

Meztelen férfit először a szilveszteri Parabolában láttak, amikor kivételesen, viccből Árus József nem meztelen nőkkel örvendeztette meg a közönséget, hanem egy férfi egy pillanatra kinyitotta a fürdőköpenyét, majd meztelen testére tortát dobtak.”


Hasonlóan generációs történet a „Kelenföldnél kiszállok”, amelynek eredeti változatát dr. Veres Pál mesélte el az Ifjúsági Magazin szex tanácsadó rovatában. Az 1979 júliusban megjelent, „Kedves Fiam” című levélben a szerző a pettingről írva a következő hasonlattal élt: egy fiú Balatonról Budapestre utazott vonaton, és megismerkedett egy csinos lánnyal.

>> Történelem rovatunk korábbi írásai >>

A fiúnak Kelenföldön le kellene szállnia, de a lány még kéri, mivel olyan kellemes a beszélgetés, utazzon vele a végállomásig. Ha a fiú enged a csábításnak és nem tud Kelenföldnél kiszállni, abból tehát baj lehet. A „Kelenföldnél kiszállok” a köznyelvben


a megszakított közösülés szinonimája lett.

A Librinél hamarosan megjelenő kötetünkből egy olyan részletet közlünk, amely az Ifjúsági Magazinos cikkek elemzése alapján a korabeli szexualitás két végpontját ábrázolja: az ismerkedést és a perverz szexualitást.


Ismerkedés

1966 júliusában az IM egy képregény első részét közölte és arra biztatta az olvasókat, fejezzék be a történetet. Ez utóbbi nem történt meg. A szituáció az volt, hogy a strandra egy lány érkezett egyedül, olvasni kezdett. Egy fiú szimpatikusnak találta, de nem merte megszólítani.

A cikk felütésében ezt nehéz helyzetnek írták le, mert ez nem olyan volt, mintha szórakozóhelyen botlottak volna egymása és felkérhette volna táncolni a lányt a fiú. A fiú először fekvőtámaszozni kezdett, majd végül összeszedte bátorságát és megkérdezte a lányt, érdekes-e a könyv, amit olvas.

A képregény szerzője szerint a lány szimpatikusnak találta a fiút, azonban nem válaszolt, csak megmutatta neki a könyv címét. Ezután a fiú megkérdezte a medencében a lány nevét, aki nem mondta azt meg neki. A fiú nem adta fel, és azt mondta, megvárja a strand kijáratánál. Az utolsó képen azt látjuk, amint


a strand kijáratánál a fiú felöltözve várja a lányt,

félve attól, hogy az visszautasítja, mert pimasznak tartja közeledését. 1973 júniusában gödöllői középiskolás lányokat és aszódi fiúkat kérdeztek a témáról. A lányok azt kifogásolták, hogy a bulikon sokszor a fülük hallatára tárgyalják meg a lábuk formáját, aztán a „gavallérok” közül valamelyik cigivel a szájában odaállít hozzájuk: „Jössz csörögni, angyalka?”

Egy ilyen jelenet után inkább hazamegy, minthogy rázzon egyet. A fiúk közül S. Miska bevallotta, hogy sokszor heccből szólítgat le lányokat az utcán vagy barátaival fogadást köt, hogy hány lány fog megállni, ha leszólítják őket.

A lányok a cikk szerint kedvességre, komolyságra, udvariasságra vágytak. K. Szilárd KISZ titkár szerint ezzel szemben a lányok a „nagyképű, de csinos, jó szerelésű fiúkkal” járnak, és havonta váltogatják az udvarlóikat.

1976 májusában visszatértek ugyanerre a témára. Az IM „Királyfi, hófehér Zsigulival” címmel ismét az ismerkedésről közölt cikket. A cikk újra arról a helyzetről szólt, amikor az utcán két ismeretlen szimpátiát érez egymás iránt, azonban


nem tudják, hogyan kezdeményezzenek kapcsolatfelvételt.

A fiú példája az volt, hogy mellette egy csinos lány kirakatot nézett, a lányé pedig hogy egy szórakozóhelyen megtetszett neki egy szomszéd asztalnál ülő fiú, azonban neki nem illik kezdeményeznie. Mit lehet tenni ezekben a helyzetekben? – vetette fel az újságíró.

Idézett azokból a levelekből is, amelyeket az IM-nek küldtek az olvasók: szeretnének megismerkedni azzal a helyes lánnyal/fiúval, akit buszon/héven/villamoson láttak. Az újságíró azt tanácsolta a fiatalembereknek, hogy vagy szólítsák meg udvariasan a lányt a kirakat előtt: „Bocsáss meg, hogy megszólítottalak, de szeretnék veled megismerkedni” mondattal vagy kezdeményezzenek más témáról beszélgetést: „kissé drágák a holmik”. A szórakozóhelyen levő lánynak viszont azt javasolta,


ne szólítsa meg a fiút, hanem szemezzen vele,

használja arcmimikáját. A cikknek megszületett az ellenpárja is, amikor egy Éva nevű lány kipróbálta a gyakorlatban a női egyenjogúságot, vagyis fiúkat szólított le az utcán. A lánynak nagyon rossz tapasztalatai voltak: amikor két 18 év körüli farmeröltönyös srácot szólított le a Kígyó utca-Váci utca sarkán délelőtt 11-kor, akkor ők azt mondták neki, csak rossz lányok ismerkednek utcán.

A Felszabadulás téren, amikor moziba hívott egy „szuperdivatosan öltözött, lezser, jóképű fiút”, az nagyon furcsállotta. A Március 15-e téren egy öltönyös, geometriát tanuló fiú azt mondta neki, hogy az ismerkedésnek az a módja, hogy egy társaságban bemutatják őket egymásnak.

A Palatinus strandon azt mondja neki a kiszemelt srác, hogy nem szereti a rámenős nőket, keressen erre pénzes, autós palit. Az Ifjúsági Parkban pedig „dinkának” nevezik, amikor felkér egy fiút táncolni, illetve arra tippelnek, hogy így „hülyíti a krapekját”. Végül a 6-os villamoson talál egy fiút, aki hazakíséri és megállapodnak abban, hogy


keresik egymást telefonon.

1987 novemberében visszatértek az ismerkedési témára: „Sokan vannak, akik azért érzik boldogtalannak magukat, mert nem mernek ismerkedni. Mások ismerkednének, de tehetetlenül várakoznak. A kezdeményezőknek nincs sok örömük, mivel az erőszakos lerohanás menekülést, tűrt – vagy nem viszonzott érzelmekkel teli – ismeretséget eredményez csak.”

Tehát úgy tűnik, a problémakör ábrázolása a felszínen nem sokat változott. Az ismerkedés lényegi momentumának tartották a benyomáskeltést: amelyben a külső alak, az öltözködés az a terület, amelyen javítani lehet. Az újságíró


fontosnak tartotta az ismerkedési rutint:

úgy jelenítette meg, hogy erre olyan környezetben lehet szert tenni, ahol egyszerre sok ember van jelen és közös tevékenységet folytatnak, mivel ezeken a helyszíneken az idegenség spontánul oldódik. Ilyennek tartotta például a szakkört, építőtábort, sportegyesületet.

A szerző a „magányosok klubját” nem tartotta megfelelő helyszínnek, mivel azt olyanok látogatják, akik csak ismerkedni akarnak, azt pedig nem lehet megtanulni. A cikk szerzője jó szívességtevő ismerkedési módszernek tartotta a dicséretet, a bókot, az udvariasságot, a megnevettetést, az ismeretnyújtást.

A cikk utolsó mondata az volt, hogy az ismerkedés: választás. Aki választ, az automatikusan felértékeli a választott személyt. Arra kérték az olvasókat, gondolkozzanak el azon, ők milyen ismerkedő típusba tartoznak: nem mer ismerkedni, eltűri, ha közelednek hozzá, lerohanja a kiválasztott személyt, taktikázva bekeríti.

A lap következő számában a már jól bevált módszer szerint többeket is megszólaltattak a kérdésről: T. Ferenc 18 éves gimnazista


nagyon bizalmatlan volt az idegenekkel,

úgy jelenítette meg önmagát, mint akinek barátai nem nagyon voltak, inkább haverjai. Középiskolai osztálytársnőjével járt együtt, úszni és moziba jártak. Úgy ábrázolta, a lány kezdeményezte a kapcsolatukat. P. Dóra karcsú, fekete hajú lány máshogyan állt a kérdéshez: az óvónőképzőbe járó lányt a cikk szerint hét közben az óvodások inkább Tündér Ilonának képzelik, mint a diszkó királynőjének: pedig a szombat esti diszkóba


feltornyozza a haját és kisminkeli magát.

Egyszer egy orvossal úgy ismerkedett meg, hogy nála felejtette a személyi igazolványát, aki azt utána küldte. A lány annyira megörült, hogy cserébe virágot küldött. Felidézte, az orvos annyira elcsodálkozott a gesztuson, hogy ő is küldött egy csokort, majd találkoztak.

Neki is került strandon is ismerkedni, ami a fent idézett képregény hősének még nem ment: az őt néző fiúra rámosolygott, aki erre odament hozzá és megkérdezte, mit olvas. A lány azt mondta erre, ha ismerkedni akar, mutatkozzon inkább be és üljön le.

A vita során hozzászólók egyike, K. Ágnes szerint már lejárt az utcai leszólítások kora, különösen az olyan, mint „helló édes baba, nagyon tetszel”, ugyanígy idejét múltnak tartotta az unalmas szemezést is. Azonban ötletesnek tartotta azt, amikor egyszer úgy szólították meg:


„elvesztettem miattad az eszem, segítenél megkeresni?”

A „Boldogság” jeligéjű hozzászóló nem ítélte el azt sem, ha egy lány kezdeményezte az ismerkedést, azt tartotta csak hátrányosnak, hogy ez esetben a fiú később szemére vethette, hogy ha vele megismerkedett, mással is meg fog hasonlóképpen. Legjobb ismerkedési helyszínnek a Balatonnál levő ifjúsági táborokat tartotta.

Az 1988 februári számban a „Ki, kit hogyan?” jeligével író fiú arról számolt be, hogy ő a tömött hetes buszon ismerkedett meg élete második szerelmével úgy, hogy


a lány ráállt a lábára:

„Két teljes megállónyi utat tettünk meg így, mert egyszerűen nem volt hely, ahová letegye a lábát. Csak mosolygott, én is csak mosolyogtam. Amikor a Blahánál leszálltunk, azt hittem elnézést kér és megy a dolgára. Ehelyett nemcsak bocsánatot kért, hanem be is mutatkozott, azt is mondta, a Corvin Áruházba megy ruhát venni.

Egyből megjött a jobbik eszem, mondtam, én is oda megyek éppen. Végül együtt vettünk neki egy farmert, és mintha régi barátok lennénk, direkt olyat keresett, ami nekem is tetszik. Úgy éreztem magam, mint a mesében.”
A kapcsolat a levél írásakor is tartott, együtt készültek az érettségire.

Az „Inkognitó” jeligéjű lány, akit „már a suliban is közvetlen, nagyszájú csajnak” ismertek, úgy ábrázolta, ő


nem csinál problémát az ismerkedés módjából:

ment már jegyüzérrel is moziba, aki tucatnyi jegyét hagyta veszni miatta, azonban a sötétben a térdét markolászta és izzadságszaga volt, így nem ment már el a második randevúra. Állítása szerint tíz fiúval tette ugyanezt: a második találkozón hiába várták őt.

A visszautasított lovagokkal többféle problémája is lehetett: koszos volt a körme, nem volt közös témájuk, „sötét volt, mint a nagymamája gyászruhája”, vagy


„rögtön hátra akart lapozni:

csak „azt” akarta tőle.”
A vita összegzésében a főszerkesztő Antoine Saint-Exupery: A kis herceg című művének azt a részletét idézte, amelyben a kisherceg megszelídíti a rókát. Úgy vélte, ez jó példa arra, hogy az idegeneket is meg kell szelídítenünk és hozzájuk szelídülni türelemmel. Az ismerkedési titok kulcsának azt tartotta, hogy ha valaki többet és szebbet akar az élettől, akkor neki kell többé és szebbé válnia.


Az abnormálisnak tartott szexualitás

Buda Béla 1978-as cikkében elsőként azokat a súlyosnak tartott viselkedészavarokat mutatta be, amelyekkel társadalmilag nem lehetett együttélni. Ilyeneknek tartotta a fetisizmust, az exhibicionizmust, a transzvesztiát, a pedofíliát.

Összességében e viselkedésformákat úgy jellemezte a szerző, mint amelyekben „valamilyen szokatlan kielégülési mód vagy partnerigény válik uralkodóvá a szexualitásban és a nemi viselkedés vezérmotívuma lesz.”.

A fetisizmust tárgyhoz kötődésként definiálta a szerző, azonban megjegyezte azt is, hogy régebben ez elsősorban női holmi volt, amit a fetisiszták partnerükre, gyakran kurvákra adtak rá. Orvosi esetnek az minősül, ha a fétis nélkül nem alakul ki nemi izgalom és a páciens közösülésre képtelen lesz.

Exhibicionizmusnak a „nemi szerv ijesztő, váratlan megmutatása” számított. A transzvesztitizmust ritka jelenségnek tartotta, olyannak, amikor a szexuális izgalmat a másik nem ruhájába öltözés okozta. Azonban a szerző úgy vélte, hogy mivel a két nem között a ruhaviseleti különbségek egyre inkább eltűntek, ezért


inkább a transzszexualizmus hódít teret,

amikor az érintettnek belső meggyőződése, hogy ő a másik nemhez tartozik, mint amelybe született. A cikk megemlítette a gerontofília, pedogfilia (sic!) és bestializmus jelenségét is, amikor a szexuális érdeklődés csak öregekre, gyerekekre vagy állatokra irányul.

Szó esett a szadizmusról és mazochizmusról is. A cikk szerzője azonban optimista volt, mert úgy vélte, e jelenségek el fognak tűnni, mivel e jelenségek szerinte azért alakulnak ki, mert a gyerekek szexuális nevelése tiltó és titkolózó volt, a testet elkendőzték, a két nemet mereven elkülönítették. E viselkedésmódokat


inkább a férfiakra tartotta jellemzőnek,

mivel serdülőkorukban a „belső nemi késztettség hirtelen és rendkívül hevesen felfokozódik” és az önkielégítés felerősíti a kapcsolatot a szexuális feszültség és az inger között. Tehát e szerző az önkielégítést is felelőssé tette – más tényezők mellett – e kórosnak tartott viselkedésformák kialakulásáért.

Fontos tényezőnek tartotta még azt, ha a serdülő elszigetelődött, fantáziavilágban élt, és kielégülési formáját titokban gyakorolhatta. A cikk végén a szerző a társadalmi normák betartását, a tabuk eltüntetését és korszerű szexuális nevelést javasol.

1985 áprilisában a „Válogatott magánügyek” rovatban közöltek egy olyan olvasói levelet, amelyben egy lány arról számolt be, hogy édesapja szexuális kapcsolatot létesített vele: „anyám 3 éve meghalt, apámmal és züllött bátyámmal élek együtt. Kb. egy éve annak, hogy apámat magam mellett találtam az ágyban és azóta is rendszeresen. Szerinte nagyon hasonlítok anyámra. Nemrég megismerkedtem egy fiúval, akit nagyon szeretek, ő nem tud erről a szörnyű kapcsolatomról. Apám viszont azzal fenyeget, ha nem szakítok ezzel a fiúval, «mindent elmond» neki. Már a rendőrségre is el akartam menni, de félek apámtól.”

A szerkesztőségi válaszból az derült ki, hogy rengeteg hasonló levelet kaptak, álnévvel, álcímmel. És úgy vélték, valóságos esetek és


nem tréfálkozás áll a dolgok mögött.

Előfordult olyan is, hogy az újságírók kimentek a megadott címre, azonban nem jártak sikerrel. Ezért minden érintettnek az tanácsolták, hogy forduljanak a rendőrséghez, ugyanis az ilyen típusú bűncselekményeknél csak az áldozat az, aki képes felfedni magát, más ezt nem teszi meg helyette.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS