Spitzer Judit egy napja
Sipos Zoltán 2003. december 17. 16:15, utolsó frissítés: 15:37#b#[fotóriport]#/b# Gyermeket vár, sokat dolgozik együtt élettársával, és dokumentumfilmet forgat a Zsil-völgyi AIDS-es gyerekekről. Spitzer Judit színésznő akart lenni, de végül az MTV kolozsvári tudósítója lett.
'93-ban érettségiztem a sepsiszentgyörgyi Székely-Mikó Kollégiumban – kezd mesélni Jutka – szüleim megróbáltak rábeszélni, hogy jogot tanuljak, dehát nem sikerült nekik. Én, az akkori meggondolatlan fejemmel, színésznő akartam lenni. Felvételiztem is a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolára: egy pillanatig azt hittem, elsőnek jutottam be, de pár másodperc múlva kiderült, hogy elsőnek estem ki a vonal alatt.
Mondjuk ez nem okozott túl nagy csalódást: egy évig segédszínésznőnek szerződtettek a szentgyörgyi Tamási Áron társulathoz. Az egy nagyon jó évad volt, bár már akkor éreztem, hogy valami nincs rendjén: ahányszor színpadra kellett lépnem, egyetlen dologra tudtam csak figyelni: most elájulok vagy sem. Csak akkor nem volt baj, ha énekelnem kellett… az működött.
A következő év azonban már jóval nagyobb traumát okozott: bejutottam a kolozsvári Színművészeti Főiskolára, és hát erről nem szívesen mesélek – egy év múlva kénytelen voltam abbahagyni. Egyébként akkor kezdtem el dohányozni... Azonnal átiratkoztam dramaturgiára, és azt el is végeztem. Mai fejjel nagyon örülök annak, hogy ez így történt: nem érzem magam eléggé tehetségesnek, színésznőként csak kullognék valahol.
Az egyetem után a Kolozsvári Rádiónál kezdtem el dolgozni riporterként, majd műsorvezető-szerkesztőként. Teljesen véletlenszerűen kezdtem el tévézni: az úgy történt, hogy akkoriban mi a Magyar Rádiónak is küldözgettünk néhányperces riportokat. Én éppen Szamosújvárra készültem riportot készíteni a Magyar Rádiónak, amikor felhívtak a Duna TV-től, számukra is el kellene készítenem a riportot. Természetesen nem mondtam nemet, bár fogalmam sem volt, hogyan fogok megbírkózni egy televíziós anyaggal.
Marius Tabacut kértem meg, hogy segítsen. Ő egy éven keresztül tanított filmtörténetet nekem az egyetemen. Ő sem értette, hogy miért éppen engem kért fel a Duna TV, de nagyon kedves volt – vele meg Erdős Zsigmond operatőr kollégámmal kimentünk Szamosújvárra, és elkészítettük az első anyagomat. Néhány hónap múlva felvettek a Videopontes stúdióhoz, és attól a pillanattól kezdve nagyon gyorsan zajlott minden: elkezdtem rendszeresen dolgozni a Duna, illetve a Magyar Televíziónak.
Egyébként ez is egy szerencsés egybeeséssel kezdődött: az MTV nem tudott elküldeni senkit egy rendezvényre, így felhívtak, hogy szaladjak el és készítsem el a hírt. Elkészítettem, majd még vagy kettőt-hármat, tetszett nekik, és elkezdtek foglalkoztatni. Így közel két éve én vagyok az MTV kolozsvári tudósítója.
Azt azonban tudni kell, hogy a híradós műfaj borzasztóan nehéz: nagyon sok rohangálással jár, egy normál munkanap pedig 12-14 órát tart. Naponta egy-két anyagot kell elkészíteni, és azt vagy jól csinálja meg az ember, vagy nem dolgozhat. Persze a kazdeti időkben nagyon sokat segítettek a kollégák. Gyorsan kiderült, hogy illik hozzám ez a szakma, és aztán már nem volt nehézség.
Egyfolytában járom az országot Máramaros-szigettől a Zsil-völgyéig és Olténiáig, így nagyon sokféle társadalmi háttérrel rendelkező emberrel beszélgethetek. Annyiféle világot tudok megismerni ezáltal, hogy úgy érzem, én is változom, meg rengeteget tanulok.
Én képernyőn eléggé ritkán jelenek meg – azt nem szeretem annyira. Sokkal inkább szeretek riportokat, kisfilmeket készíteni. Mondjuk lehet, hogy azért irtózom annyira a szerepléstől, mert a budapesti kollégák nagyon sokat erőltették az élő adásokat. Azonban amikor Spitzer élőben megjelent a képernyőn Budapesten, hát az borzasztó volt számomra. Az már nem én voltam, nem éreztem jól magam a bőrömben a kamera előtt.
Egy pár éve komolyan foglalkozom a gondolattal, hogy dokumentumfilmet készítsek. Sok készülődés után rászántam magam, megírtam életem első pályázatát, megnyertem. A készülő film címe: Esélytelenek az életre. A helyszín a Zsil-völgye, jobban mondva egy kis bányászváros, Vulcani, ahol rengeteg AIDS-es gyerek él. A film róluk szól.
Zsolti (Kötő Zsolt), az élettársam még rádiós koromban fel-felhívott és kielemezte az adásaimat. Néha bosszantott mert szigorú volt hozzám, de majdnem mindig igaza volt. Sokan kérdezik csodálkozva, hogyan bírjuk éjjel-nappal együtt. Nekem erre csak egy válaszom van, ebben a szakmában másképpen nem lehet, melyik férfi nézné el nekem, hogy éjjel kettőkor állítok haza hulla fáradtan.
A babáról még nem merek beszélni: várom, hogy legalább három hónapos legyen, bár már 13 hetes. Fantasztikus érzés az, hogy gyerekem lesz, csak én túlságosan aggódom, állandóan kétségbe vagyok esve, hogy nem pihenek eleget, és hogy rosszat teszek neki. Viszont mióta megláttam, hogyan ver a szíve, kicsit bizakodóbb, meg nyugodtabb vagyok. Sőt, már a neveket is keresgélem...
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!