2017. november 17. péntekHortenzia, Gergő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Feminizmus Romániában: érdeklődés hiányában elmaradt?

kérdezett: Gál László 2013. április 12. 14:27, utolsó frissítés: 2013. április 15. 10:22

A romániai magyar nők gyakorlatilag nem is akarnak egyenlőek lenni férfi társaikkal, pedig a nemek közötti bérrés még mindig 23%-os az utóbbiak javára.


A III. Szociológus Napokon mutatták be Kolozsváron a Szociológiai Mintázatok – Erdélyi magyarok a Kárpát Panel vizsgálatai alapján c. kötetet, amely a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet gondozásában jelent meg. Ebben olvasható Geambaşu Réka szociológus tanulmánya (Erdélyi magyar feminizmus: érdeklődés hiányában elmarad? címmel jelent meg) is a romániai magyar feminizmusról, a nemek közti esélyegyenlőségről. Erről beszélgettünk vele.

Hogyan jellemeznéd a feminizmus helyzetét Romániában? Hadas Miklós egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy Kelet-Európában importnak tartják. Nálunk is ez a jellemző?

- Ne ragaszkodjunk feltétlenül a feminizmus címkéhez: gondoljunk egészen egyszerűen azokra a nézetekre, véleményekre, amelyek középpontjában a két nem (esély)egyenlősége áll. Azt, hogy a két nemet egyenlő jogok illetik meg, hogy a két nem egyenlő, gyakran a két nem egyformaságával tévesztik össze, és úgy érvelnek ellene, hogy lehetetlen egyformaságra áhítozni két, nem azonos biológiai adottságokkal rendelkező nem vonatkozásában.

Geambaşu Réka
Nos, nemek közötti egyenlőségre vonatkozó vélemények tekintetében a romániai társadalom legfeljebb hangsúlyokban különbözik a többi volt szocialista országtól, ezért a feminizmus, vagy feminista értékek, népszerűtlenségét is gyakran a teljes közép-kelet-európai régió szintjén szokták magyarázni. Sokféle értelmezés létezik, ezek közül valóban az egyik – nagyon plauzibilis – az, hogy sokan a teljes emberjogi diskurzus szerves részeként külföldi importként tekintenek rá. Eszerint az érvelés szerint, ahogyan az Európai Unió vagy más nemzetközi szervezetek a romániai társadalmi hagyományoktól idegen, ezért nevetséges, kifigurázandó, irreális stb. elvárásokat támasztanak az integrálódni vágyó társadalmakkal szemben - általában a környezetvédelem, állatvédelem, szexuális kisebbségek kérdésköre említhető itt -, ugyanilyen nyomásgyakorlás tárgyaként kezelik sokan a nemek közötti egyenlőség problémáját is.

Itt vannak ezek a társadalmak a maguk hagyományos struktúrájával és értékrendjével, és akkor jönnek kívülről valakik, akik életidegen elvárásokat támasztanak velük szemben. Viszont nem ez az egyedüli magyarázat a feminista értékek népszerűtlenségére.

Milyen további magyarázat merülhet még fel?

- A másik magyarázat egyfajta „szocialista örökségre” vezeti vissza azt, hogy az emberek nemcsak elutasítják, hanem egyenesen művi, kreált problémaként tekintenek a nők esélyhátrányának kérdésére. A diktatúra évtizedeiben ugyanis a hivatalos ideológiának megfelelően (illetve az iparosítás munkaerő-szükségletére adott válaszként) a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségek lebontását tűzték ki célul. Az ideológia szerint a nő a patriarchális család elnyomása alól a fizetett munkavállalás révén tud felszabadulni.

Ezzel több gond is volt. Egyrészt a munkavállalás mindaddig nem hathatott emancipációs erőként, amíg semmi nem csökkentette a nők családon belüli terhelését, márpedig nagyon kevés olyan szolgáltatás épült ki Romániában, amely a háztartási munkák „társadalmiasítása” révén tehermentesíteni tudta volna a feleségeket, lányokat, asszonyokat. Így maradt a két-három műszak minden nő életében. Két műszak az otthoni és a fizetett munka, a harmadik tehernek pedig sokan az azidőtájt kötelező politikai szerepvállalást tekintették.

A másik gond az volt, hogy mindezt felülről kényszerítették a társadalomra, ezek a változások nem alulról jövő kezdeményezések eredményei voltak. Vagyis az emberek nem érezhették magukénak sem a célkitűzéseket, sem az átalakulásokat. Így lett például az, hogy a kilencvenes években és azután erőtlenül fel-felvetett nemi kvóta-rendszer egyrészt a rossz ízű szocialista gyakorlatra emlékeztet, másrészt pedig a „mi társadalmunkat nem ismerő szolgálatos nyugati jogvédők kényszerítik ránk”. Emiatt legtöbbször el sem jutunk oda, hogy a pozitív diszkrimináció, vagy annak amerikai verziója, az affirmative action, valós hatásait megvizsgáljuk, a kérdést addigra lesepertük az asztalról.

Mindezek a romániai valóságra is érvényesek. Viszonylag nehéz úgy a nemi egyenlőség irányában sikereket elérni, hogy ezt az érintettek nem érzékelik problémaként. És azok közül, akik felismerik, megtapasztalják ugyan helyenként az esélyegyenlőtlenség egyik-másik aspektusát, gyakran azzal érvelnek, „vannak ennél sürgetőbb problémák”. Pedig, ha belegondolunk, a két nem társadalmi pozícióinak újragondolása, átrendezése, vagy a nők adott területekről való kizárási gyakorlatainak megszüntetése nemcsak a férfiként és nőként érintené a társadalom tagjait, hanem tágabb értelemben, strukturálisan indíthatna el a mindenféle erőforrások igazságosabb elosztása felé. Ahol ugyanis a nemi egyenlőtlenség nagy, ott jó eséllyel a másféle egyenlőtlenségek is fokozottak. Az egyenlőtlenség, diszkrimináció árát makrotársadalmi szinten nem csak az érintett, hátrányos helyzetbe került személy, adott esetben munkavállaló fizeti meg, hanem a teljes társadalom.

Mondanál erre egy konkrét példát?

- Nagyon sok esetben a humánerőforrás nem megfelelő allokálása igen költséges. Érdekes lenne kiszámítani, és talán már meg is tették, hogy mennyi fölösleges erőforrást költ el a társadalom azoknak a nőknek a sokszor nagyon magas képzésére, akik képesítésüknek nem megfelelő, hanem annál alacsonyabb munkakörben dolgoznak, pontosan azért, mert adott esetben fiatal nőket nem vesznek fel, nem léptetnek elő stb. az anyai szerepekre való hivatkozással. És nem, a megoldás nyilván nem az, hogy akkor ne képezzünk nőket, hanem hogy méltányosabban, körültekintőbben, igazságosabban működjék a munkaerő-piac.

Nagyon leegyszerűsítve a kérdést, azért nem akarnak a nők emancipálódni, mert szocialista örökségnek, vagy éppen nyugati importnak tartják?

- Ez a két tényező biztosan szerepet játszik, de sok más is. A korábbi Transindex-interjúban Hadas Miklós plasztikusan jellemezte a mai feminista-képet; ki szeretne azzal azonosulni, frusztrált kékharisnyaként tekinteni magára? Ki szereti folyton magyarázni a bizonyítványát, hogy voltaképpen nem a férfiakat gyűlöli, csak az esélyegyenlőtlenségeken változtatna? És főleg: amíg nem állnak rendelkezésre látható, követhető minták vagy nemi szerepdefiníciók, addig nincs is mit követni.

Mondom érthetőbben: amíg minden szocializációs közeg, mint a család, iskola, egyház, sajtó stb., ugyanazt a többé-kevésbé hagyományos nőiesség- és férfiasság-definíciót közvetíti, addig az emberek elgondolni sem bírják magukat másként, mint amit készen kapnak. Nem tudom, ki emlékszik rá, Magyarországon 3-4 éve ki akarták venni az óvodai-iskolai tantervekből a nemi sztereotípiákat, vagy legalábbis ellensúlyozni akarták azokat. Oly mértékű volt a felháborodás, hogy az ember csak kapkodta a fejét. Miközben csak azt szerették volna elérni, hogy az óvodai, általános iskolai anyagban például néha dolgozó anyáról is essék szó, ne mindig csak a sematikus apa dolgozik – anya főz tartalom nevelje a gyermekeket nemi szerepekre.

Az, hogy nálunk eleve a magyarok is kisebbségben vannak, hogyan befolyásolja a feminizmus alakulását? Mennyire bagatellizálódik el ebben a kontextusban a kisebbségek kisebbségeinek, azaz a nőknek, hogy pl. hátrányban vannak a munkaerőpiacon?

- Több olyan vizsgálat van - erdélyi viszonylatban például a Vincze Enikőé -, amely nemzet/etnikum és nem találkozási pontjában elemzi a nők helyzetét, és sokszor leírták már, hogy a nemzeti kisebbségek nőtagjai sokszor kétszeres alárendeltségben élnek. A jogaikért külső többségi csoportokkal küzdő közösségek ugyanis hajlamosak önmagukat egységesként, belső törésvonalaktól mentesként, homogén csoportként láttatni, ezért kevésbé bátorítják azokat a törekvéseket, amelyek e csoportok belsejéből éppen a belső egyenlőtlenségekre, alá- és fölérendeltségi viszonyokra hívnák fel a figyelmet.

A magyar nők munkaerő-piaci hátránya javarészt hasonlít a teljes társadalomban tapasztalt trendekhez. Sokféle mérőszámmal szokás e hátrányokat megragadni, mindegyik mentén lényeges az egyenlőtlenség. Egy 2010-es nagymintás szociológiai adatfelvétel (Életünk fordulópontjai című) szerint a 21–44 év közötti foglalkoztatott férfiak és nők közötti bérrés 23,4% volt. Ez jóval magasabb, mint a hivatalos EUROSTAT által mért 10–15%. Mindez úgy, hogy össztársadalmi szinten a nők semmivel sem képzetlenebbek, sőt, a férfiaknál magasabb arányban találunk a nők körében érettségizetteket és diplomásokat.

A kép tovább súlyosbodik, ha foglalkozási kategóriákra bontva vizsgáljuk meg a férfiak és nők átlagjövedelmét: nem elég ugyanis, hogy a vezető pozíciókban kevesebb nőt találni, minél feljebb haladunk a hierarchián, annál nagyobbak a bérkülönbségek. A felvétel adatai szerint egy felső vezető, ha férfi, az átlagjövedelem 173%-át kereste, ha nő, akkor 105%-át, azaz éppen az átlagjövedelmet. A betanított munkások körében ez a rés „csak” valamivel 30%-nál kisebb.

Az egyenlőtlenség másik indikátorát, a vezető pozíciókhoz való hozzáférést már érintettük, de hasonlóan hátrányos a nőkre nézve az egyes ágazatok nemi összetétele, hiszen tudjuk, nemcsak hogy nem azonos az egyes gazdasági ágazatokban az átlagjövedelem, hanem gyakran „elnőiesedésükkel” fordított arányban csökkennek az átlagbérek.

S bár rangsorolni az egyes problémákat értelmetlen vállalkozás, mégis megkockáztatom: a munkaerő-piac nemi egyenlőtlenségei vonatkozásában a legsúlyosabb terheket azok viselik, akik hosszú időre, jó eséllyel életük végéig kiszorulnak a fizetett munka világából. Ez a veszély hatványozottan érinti a nőket, és ez gyakorlatilag szinte garancia a nagyon súlyos elszegényedésre. Erdélyben a 21–44 év közötti nők közel 40%-a volt 2010-ben háztartásbeli, ami rettenetesen magas arány. Ugyanis itt nem az önként választott főállású anyaságról vagy egyfajta kertvárosi felső középosztálybeli családi stratégiáról van szó: ezek a nők nem gyermeknevelési szabadságon vannak és már nem is munkanélküliek, azaz például semmilyen társadalombiztosítási formával nem rendelkeznek. Mivel Magyarországon ez az arány szembeszökően alacsony az erdélyi magyarokhoz képest, az elterjedt „háztartásbeliség” egyik okát a családtámogatások jövedelemhez kötöttségében látom. E „kényszerű háztartásbeliek” tipikusan falun élnek, alacsony jövedelmű népes családokban, sok gyermeket nevelnek, és alacsonyan iskolázottak.

Fotó: teenage-feminist.blogspot.com


A tanulmányodban azt írod, hogy a nők gyakorlatilag konzervatívabbak, jobban ragaszkodnak a hagyományos, patriarchális modellhez, mint maguk a férfiak. Miért fogadják el, hogy például bizonyos szerepekre alkalmatlannak tartja őket szinte az egész társadalom?

- Félek, e tekintetben semmi eredetit nem fogok tudni mondani, többek között Bourdieu elméletére szoktam alapozni. Szerinte ugyanis bármely elnyomás akkor a leghatékonyabb, amikor az elnyomottak nem is tudnak önmagukról más módon, más terminusokban gondolkodni, mint amit „készen kapnak”. Eleve a rendszer „felforgatása” lehetetlenül el azáltal, hogy úgy gondolok magamra, olyan kategóriákban, amelyek magának az uralmi rendszernek a részei.

És hogy milyen autóreprezentációink vannak, abban nyilvánvalóan a szocializációnak van kardinális szerepe: akit kicsi korától hallható szavakkal, viszonyulásokkal, a metakommunikáció révén arra ösztönöznek, hogy gyengébb, irracionálisabb, többet kell másokról gondoskodnia stb., az nyilván ezt el fogja hinni. És persze ez akkor lesz gond, ha gond egyáltalán, amikor a biológiai szükségszerűségként megélt „jellemvonásokra” – éppen az engedékenységre, emberközpontúságra, irracionalitásra, érzelemvezéreltségre stb. – való hivatkozással zárnak el valakit vezető pozícióktól. Rendszerszerűen.

A másik az anyaság társadalmi konstrukciója – akárcsak általában a „férfiasságé” és a „nőiességé”. Mert az egészen nyilvánvaló, hogy társadalmi konstrukció: tartalma, a hozzá kapcsolódó elvárások, szerepek, normák időben és térben nagyon változnak. Egy jelenleg folyó kutatásomban látom, hogyan épülnek fel az anyasággal szembeni elvárások, és főleg hogyan instrumentalizálódnak ezek a munkaerő-piaci egyenlőtlenségek fenntartásában.

A magam eredményeiről még nem beszélnék, hanem utalnék Fodor Éva többedmagával végzett kutatására, amelyben szépen felleltározzák, hányféle latens vagy nyilvánvaló stratégia van arra a magyarországi pénzügyi szektorban, hogy a humán erőforráshoz kötött kockázataikat csökkentsék. Senki nem akarja kivárni, amíg egy vagy több szülés után a nő visszamegy dolgozni, ezért egész egyszerűen a húszas-harmincas éveiben levő nőket (mint potenciális/leendő anyákat) fel sem veszik, nem helyezik felelős pozícióba, nem léptetik elő stb. Mindezt az anyaságra, mint kockázatra való hivatkozással.

Nemrég valaki azt magyarázta egy interjúban, csak azt sajnálja, hogy a lányokat nem készítik fel a gimnáziumban arra, hogy mely pályák a nőiesek, és mire nem is érdemes egy lánynak készülnie, hiszen soha nem fog tudni részmunkaidőben dolgozni – ami az igazán járható út egy anyának. Márpedig azt nagyon sokszor leírták, hogy az állandósuló - tehát nem az átmeneti! - részmunkaidős munkavállalás többszörösen hátrányos a munkavállalóra nézve. Arról nem is beszélve, hogy mi van azokkal a lányokkal, akik nem akarnak, vagy nem lesznek anyák, illetve mi lenne azzal a társadalommal, ahol a nők a szakmák egész sorától távol maradnának.

Nehéz kérdés, hogy miért azonosulnak a nők ezekkel a szerepelvárásokkal. Abban biztos vagyok, hogy bár kutatóként - és időnként az aktivizmus egyik-másik formájára is vállalkozó feministaként - azt gondolom, jobb lenne olyan társadalomban élni, ahol nem lenne ekkora esélybeli szakadék férfiak és nők között, látni kell, hogy melyek az erre irányuló társadalombéli elvárások. Mert félreértés ne essék: ezek nem különbségek, ezek egyenlőtlenségek. Ódzkodom attól, hogy ún. „false consciousness”-t feltételezve a társadalomnál is jobban tudjam, hogy mi a jó neki. Ezért egyelőre marad a megértési vágy.

A tanulmányodban elsősorban a gazdasági helyzetből kiindulva keresed a válaszokat, és arra a következtetésre jutsz, hogy a nők azért választják inkább a magánszférát, mert ott a döntéshozói kompetenciáik jobban érvényesülnek. Lehetne más magyarázatot is találni? Vannak elképzeléseid?

- Nincsen, ezek az adatok erre engednek következtetni. Illetve, amit korábban is mondtam, hogy a „férfiasságra”, „nőiességre” vonatkozó elvárásoknak igyekszünk megfelelni, hiszen identitásunk egyik kitüntetett dimenziója, amelyben nem szeretnénk deviánsnak tűnni.

Mely társadalmi rétegek nyitottabbak a feminizmus felé?

- Van egy illúzió, hogy az iskolázottsággal, gazdasági-társadalmi státus emelkedésével az ember gondolkodása befogadóbbá, toleránsabbá, nyíltabbá, liberálisabbá stb. válik. Ez nemcsak feminista vonatkozásban merült fel: ezt reméljük az idegengyűlölet, a rasszizmus, a másság elutasítása, a nacionalizmus terén is. Felmerült tehát, hogy a magasabban iskolázottak, ami a gazdasági erőforrásokhoz való hozzáférést is javítja, nyitottabbnak bizonyulnak a kevésbé tradicionális nemi szerepek felé is.

Fotó: sanszbloghu.blog.hu


Ezt a modernizációs tézist, mely a gazdasági adottságok javulásától várja a gondolkodás „modernizálódását”, sokszor cáfolták már. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a fiatal, városi, magasabban iskolázott férfiak és nők radikálisan eltávolodnának a tradicionális nemi szerepektől. Inkább ezeknek az elképzeléseknek a tartalma változik: nagyobb például körükben az arra való törekvés, hogy összeegyeztessék a fizetett munkavállalást a családi kötelezettségekkel. Ez utóbbiak nemi alapú elosztását viszont lényegesen kevesebben hajlandók megfontolni. A vélemények – Ulrich Beck-kel állítom – individualizálódnak, egyéni életutakba és tapasztalatokba ágyazottak, kevésbé magyarázhatók meg egyértelműen a szociológus számára kedves szocio-demográfiai változókkal.

Milyen az erdélyi magyar feminizmus jövőképe? Egyáltalán fogunk erdélyi magyar feminizmusról beszélni valaha? Azzal, hogy a gazdasági helyzet javul, ki lehetne-e mozdítani abból az állapotból, hogy a nők gyakorlatilag elfogadják alárendelt helyzetüket?

- Nem tudom, szerencsére nem is kell ezt megmondanom. Láttam ilyen megfogalmazásokat, hogy „a nők még mindig elég sok hátránnyal küzdenek” stb., de az ilyen teleologikus, azaz egy világos célt tételező gondolkodásmódtól mindenkit óvnék, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy beköszönt az a világ, ahol nem lesznek ilyen természetű egyenlőtlenségek. Egyebek mellett azért sem, mert nagyon kényelmetlen ezeket a status quo-kat nemhogy felrúgni, de megkérdőjelezni is, hiszen azok hatékonysága éppen abból táplálkozik, hogy a biológiai szükségszerűségbe, isteni elrendelésbe, évszázados hagyományokba ágyazott önmagunkról alkotott képre támaszkodik.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a hagyományos értékrend annyira megváltozzon, hogy integrálja a nemi esélyegyenlőséget? A pozitív diszkrimináció esetleg segítene ezen?

- A pozitív diszkrimináció világszerte sok helyen javította egy-egy kisebbség hozzáférését az oktatáshoz, döntési pozíciókhoz. Az NDK volt például az egyedüli szocialista társadalom, ahol a nőknek hozzáférése volt a műszaki tanulmányokhoz, éppen egy ilyen nemi kvóta-rendszernek köszönhetően. És azt gondolom, a puszta tény, hogy ott vannak és helytállnak a lányok a műszaki képzésben, pozitív példát jelenthet a még pályaválasztás előtt állóknak. Vagy eredményesnek látnék egy kellően átgondolt és gondosan kivitelezett GYES-megosztást anya és apa között. Nem úgy, ahogyan most sebtében kitalálták. Azt gondolom, az ilyen lépések talán el tudnák mozdítani a nagyon hagyományos szerepfelfogástól a férfiakat és nőket.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS