2019. november 19. keddErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szabadság-szobor: stílusbirkózás

Székely Sebestyén György 2003. november 18. 14:50, utolsó frissítés: 14:50

Bírósági döntéssel "udvarban maradt" Aradon a Szabadság-szobor. A milleniumi lelkesültség egyik emblematikus alkotását jártuk körül hűvös művészettörténész-szemmel, azért is, mert a szobor közel évszázada #b#nem látható köztéren#/b#.






A kiegyezést (1867) követően Magyarország területén egyre másra emelték azokat az emlékműveket, amelyek a nemzeti múltra utalva a nemzeti önérzetnek kívántak hangot, jobban mondva képet adni. A létrehozott emlékművek határkövek, nem földrajzi, hanem mentális határkövek szerepét töltötték be. A felizzó hazafias érzület, elsősorban az elfojtott és meg nem gyászolt eseménynek, a ’48-as forradalomnak kívánt emléket állítani.

A Szabadság-szobor az aradi főtéren 1900 körülA Szabadság-szobor az aradi főtéren 1900 körül


A forradalom vezetőit, kiemelkedő személyiségeit megörökítő szoborportrék mellett allegorikus alkotások jöttek létre, ilyenek a honvédemlékek és emlékoszlopok, obeliszkek. Ebbe a kategóriába – amely konkrét történelmi eseményre, nem leíró módon, hanem emblematikusan, allegorikusan állít emléket – tartozik az aradi Szabadság-szobor is, amely a magyar ’48-as emlékművek közül a legösszetettebb. (A magyar negyvennyolcas emlékművekről, mint jelenségről Szücs György írt legutóbb, az aradi szoborról ez év októberében mutatták be Murádin Jenő monográfiáját.)

Az aradi főtér 2002 nyarán (Transindex-fotó)Az aradi főtér 2002 nyarán (Transindex-fotó)


Az emlékművek nagy része helyi kezdeményesére, és alkalmanként szoborbizottság felállításával, közadakozásból valósult meg. Az adakozások kiváló alkalmat kínáltak arra, hogy a polgárság hazafias lelkületét bizonyítsa, de a gyűjtések menete azt is megvilágítja, hogy sokszor a megemlékezési igény a lehetőségek felső határát súrolta vagy éppenséggel túlszárnyalta azt. Az aradi szobor esetében is felmerültek hasonló problémák.


Aradon már a kiegyezés évében szoborbizottság alakult,

amely azt a célt tűzte ki, hogy a tizenhárom vértanúnak méltó emléket állítson. Az első fázisban még nem esett szó szoborról. A megemlékezés, az emlékállítás vágya nagy volt, ám a méltó eredmények sok időt igényeltek, így több mint tíz évvel később, 1877-ben kerül sor arra, hogy egy szobor felállítására (ugyanannak a szoborbizottságnak köszönhetően a vesztőhelyen obeliszket avattak fel 1881-ben) pályázatot hirdessenek meg, míg a szobor felavatására csupán 1890-ben október 6-án került sor.

A szobor születésének nagyon fontos mozzanatát képezte a pályázat, ugyanis abban tükröződött a megrendelők elképzelése. A pályázati kiírás szerint az emlékmű a város főterére tervezendő, oly módon, hogy a tér minden oldaláról érvényesüljön, mint műalkotás, illetve, hogy jelentése is minden nézetből nyilvánvaló legyen. A két utóbbi alapvető térplasztikai követelmény, amely a szobor háromdimenziós jellegére és monumentalitására fektet hangsúlyt.

A további követelmények a használható anyagokra vonatkoznak, amelyeknek "nemeseknek" kell lenniük, tehát a bronz, a gránit és a márvány jöhetett számításba. A szobor konkrét kinézésével kapcsolatosan az egyetlen követelményt az képezte, hogy szerepelnie kellett a tizenhárom vértanú domborművű arcképének. A pályázóknak aránylag nagy szabadságot biztosítottak. Tizennégy pályamű érkezett be, Huszár Adolf nyertes pályázata mellett díjazták Feszl László munkáját, valamint Feszler Leó és Eisenzopf Ferenc közös alkotását is.

A beküldött munkához Huszár Adolf írott magyarázatot csatolt. A lépcsőzet felett emelkedő talapzaton vannak elhelyezve a vértanúk arcképei. A talapzaton négy csoport, a Szabadság, az Áldozatkészség, a Küzdelem végkatasztrófája és az Erő allegorikus ábrázolása; fölöttük emelkedik a Hazát jelképező női alak. A talapzatra jelszavak is pontosan fel vannak sorolva.


Az alkotással kapcsolatosan a szoborbizottság

néhány módosítást kért, míg Huszár Adolf, miután felmérte a terepet, maga is javasolta a magasság növelését, hogy ezáltal a szobor összhangban legyen a térrel, és jobban érvényesüljön. A bizottság a javaslatot elfogadta. A munkálatok megkezdésének akadályai már nem voltak, ám Huszár Adolf hirtelen halála – 1885 januárjában – új helyzetet teremtett.

A szobor alakjai a Minorita-rendház udvarán (2003)A szobor alakjai a Minorita-rendház udvarán (2003)


A negyvenhárom évesen elhunyt, akkor már elismert művész iskolájának, a bécsi akadémiának hagyományát és stílusának terhét hagyta maga után, a már megtervezett szoborcsoportban. Evvel, valamint a nemzedékváltás okozta szemlélet- és stílusváltással kellett megbirkóznia a Huszárnál tizenhat évvel fiatalabb Zala György pályakezdő szobrásznak, akit az Országos Magyar Képzőművészeti Társaság ajánlatára bíztak meg a szobor kivitelezésével.


A bécsi és a müncheni akadémiát végzett ifjúra

1884-ben figyeltek fel, amikor a Műcsarnok őszi tárlatán Mária és Magdolna szobrát bemutatta. Akadémikus tudása mellett szobrászatában Zala másfajta lendületet hozott, mint Huszár Adolf és másképpen viszonyult a klasszicitáshoz, alakjai könnyedebbek, mozgásuk világosabb fogalmazású. Ez tehát megnehezítette a fiatal alkotónak, hogy egy már elkészített szobortervhez alkalmazkodjon, illetve azt kivitelezze.

Kérdés, hogy Zala, ha önálló alkotást kellett volna létrehozzon, hogyan oldotta volna meg a kérdést. A szoborbizottság engedélyezte, hogy módosítson, csak Hungária alakjának megtartását kötötte ki. Zala nem változtatott a kompozíción, csupán annak arányain, tovább nyújtva a talapzatot, ezáltal oldva a zsúfoltság érzetét és jobban kiemelve a főalakot. Nagy gondot fordított arra, hogy az allegorikus csoportok kompozícióját, és ez által jelentésüket is világosabbá tegye.

A főnézetben látható Ébredő szabadság esetében a szabadságot jelképező női alak matróna masszívvitását felváltotta egy fiatal nő törékenyebb és érzékibb voltával, aki tekintetét felfelé emeli, evvel is éreztetve az ébredés, a bilincsek szétroppantásának pillanatát. A nő drapériája, és ez érvényes a többi alakra is, leegyszerűsített, nem elaprózott, ezáltal nyilvánvalóbbá téve a mozdulatokat.

Az Áldozatkészség jelenetszerű csoportján is változtatott. A haza oltárára ékszereit letevő nőn valóban észlelhető, hogy nem toalett-asztalánál ül, hanem valóságos áldozatot tesz, hasonlóan ahhoz az ifjúhoz, aki a hátulnézetből látható. A Haldokló harcost egy asszony – akár édesanyja lehetne – karolja át, miközben szemeit az égre emeli. Ez a szoborcsoport a reneszánsz Pietàkat idézi. A Harckészségnek a kritika által némileg elmarasztalt alakja is reneszánsz emlékéket jutathat eszünkbe, mint amilyenek Michelangelónak a Medici síremlékekhez faragott alakjainak összetett mozdulatai.

Az 1849-re emlékezők virágokat helyeznek el a Tűzoltó-téren újrafelállított talapzaton, amelyre prefektusi döntés, kormányfői és elnöki ellenkezés, majd bírósági döntés miatt nem került fel a szobor 2003 október 6.-igAz 1849-re emlékezők virágokat helyeznek el a Tűzoltó-téren újrafelállított talapzaton, amelyre prefektusi döntés, kormányfői és elnöki ellenkezés, majd bírósági döntés miatt nem került fel a szobor 2003 október 6.-ig


Zala szükségesnek tartotta

Hungária alakján is változtatni. Huszár Adolf nehéz drapériába burkolt görög istennőre emlékeztető alakját magyarosította, akárcsak az Áldozatkészség női alakját is, akinek a hajviselete adhatott a megszemélyesítésnek egy még személyesebb, nemzeti árnyalatot.

Hungária alakja, Zala megmintázásában viszont több mint allegória, jelképpé teszi nem egyezményes jelentése, a hozzárendelt, alapos dokumentáció révén kiválasztott attribútumok: fejére helyezett Mátyás fekete seregének sisakja, rajta Szent Margit koronájával, bal kezében Szent István kardjával és Mátyás pajzsával. A dús hajfonat is magyar vonásokat kíván kiemelni. Hasonlóan precíz dokumentáció jellemzi a vértanúk arcképeit is.


Minden bizonnyal a korabeli nézők

nemcsak a forradalom és a vértanúk emlékművét, de a felszabadult és újjászülő magyar nemzetet látták az emlékműben megtestesülni.
Nem csoda tehát, hogy a magyar emlékműállítások második nagy hullámának, a Millenniumnak, egyik fő művét is Zala György tervezte, a Hősök terére. Mindkét alkotás az allegorikus-szimbolikus művészeti gondolkodás terméke.

Ezeket a műveket szemlélve nem feledkezhetünk el arról, hogy milyenségük nagyban múlott a megrendelők elvárásain. A Szabadság-szoborban sem feltétlenül az artisztikum, hanem a nemzeti kérdés, a milleniumi lelkesültség jut érvényre. Vita van a 19. század művészetét kutató történészek között arról, hogy szimbolikus tartalmaiktól eltekintve például a Fadrusz-féle kolozsvári Mátyás-szobor, vagy az aradi Huszár-Zala-féle Szabadság-szobor állja meg a helyét inkább "önmagában".

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS