Szabadság-szobor: stílusbirkózás
Székely Sebestyén György 2003. november 18. 14:50, utolsó frissítés: 14:50Bírósági döntéssel "udvarban maradt" Aradon a Szabadság-szobor. A milleniumi lelkesültség egyik emblematikus alkotását jártuk körül hűvös művészettörténész-szemmel, azért is, mert a szobor közel évszázada #b#nem látható köztéren#/b#.
A kiegyezést (1867) követően Magyarország területén egyre másra emelték azokat az emlékműveket, amelyek a nemzeti múltra utalva a nemzeti önérzetnek kívántak hangot, jobban mondva képet adni. A létrehozott emlékművek határkövek, nem földrajzi, hanem mentális határkövek szerepét töltötték be. A felizzó hazafias érzület, elsősorban az elfojtott és meg nem gyászolt eseménynek, a ’48-as forradalomnak kívánt emléket állítani.
A forradalom vezetőit, kiemelkedő személyiségeit megörökítő szoborportrék mellett allegorikus alkotások jöttek létre, ilyenek a honvédemlékek és emlékoszlopok, obeliszkek. Ebbe a kategóriába – amely konkrét történelmi eseményre, nem leíró módon, hanem emblematikusan, allegorikusan állít emléket – tartozik az aradi Szabadság-szobor is, amely a magyar ’48-as emlékművek közül a legösszetettebb. (A magyar negyvennyolcas emlékművekről, mint jelenségről Szücs György írt legutóbb, az aradi szoborról ez év októberében mutatták be Murádin Jenő monográfiáját.)
Az emlékművek nagy része helyi kezdeményesére, és alkalmanként szoborbizottság felállításával, közadakozásból valósult meg. Az adakozások kiváló alkalmat kínáltak arra, hogy a polgárság hazafias lelkületét bizonyítsa, de a gyűjtések menete azt is megvilágítja, hogy sokszor a megemlékezési igény a lehetőségek felső határát súrolta vagy éppenséggel túlszárnyalta azt. Az aradi szobor esetében is felmerültek hasonló problémák.
Aradon már a kiegyezés évében szoborbizottság alakult,
amely azt a célt tűzte ki, hogy a tizenhárom vértanúnak méltó emléket állítson. Az első fázisban még nem esett szó szoborról. A megemlékezés, az emlékállítás vágya nagy volt, ám a méltó eredmények sok időt igényeltek, így több mint tíz évvel később, 1877-ben kerül sor arra, hogy egy szobor felállítására (ugyanannak a szoborbizottságnak köszönhetően a vesztőhelyen obeliszket avattak fel 1881-ben) pályázatot hirdessenek meg, míg a szobor felavatására csupán 1890-ben október 6-án került sor.
A szobor születésének nagyon fontos mozzanatát képezte a pályázat, ugyanis abban tükröződött a megrendelők elképzelése. A pályázati kiírás szerint az emlékmű a város főterére tervezendő, oly módon, hogy a tér minden oldaláról érvényesüljön, mint műalkotás, illetve, hogy jelentése is minden nézetből nyilvánvaló legyen. A két utóbbi alapvető térplasztikai követelmény, amely a szobor háromdimenziós jellegére és monumentalitására fektet hangsúlyt.
A további követelmények a használható anyagokra vonatkoznak, amelyeknek "nemeseknek" kell lenniük, tehát a bronz, a gránit és a márvány jöhetett számításba. A szobor konkrét kinézésével kapcsolatosan az egyetlen követelményt az képezte, hogy szerepelnie kellett a tizenhárom vértanú domborművű arcképének. A pályázóknak aránylag nagy szabadságot biztosítottak. Tizennégy pályamű érkezett be, Huszár Adolf nyertes pályázata mellett díjazták Feszl László munkáját, valamint Feszler Leó és Eisenzopf Ferenc közös alkotását is.
A beküldött munkához Huszár Adolf írott magyarázatot csatolt. A lépcsőzet felett emelkedő talapzaton vannak elhelyezve a vértanúk arcképei. A talapzaton négy csoport, a Szabadság, az Áldozatkészség, a Küzdelem végkatasztrófája és az Erő allegorikus ábrázolása; fölöttük emelkedik a Hazát jelképező női alak. A talapzatra jelszavak is pontosan fel vannak sorolva.
Az alkotással kapcsolatosan a szoborbizottság
néhány módosítást kért, míg Huszár Adolf, miután felmérte a terepet, maga is javasolta a magasság növelését, hogy ezáltal a szobor összhangban legyen a térrel, és jobban érvényesüljön. A bizottság a javaslatot elfogadta. A munkálatok megkezdésének akadályai már nem voltak, ám Huszár Adolf hirtelen halála – 1885 januárjában – új helyzetet teremtett.
A negyvenhárom évesen elhunyt, akkor már elismert művész iskolájának, a bécsi akadémiának hagyományát és stílusának terhét hagyta maga után, a már megtervezett szoborcsoportban. Evvel, valamint a nemzedékváltás okozta szemlélet- és stílusváltással kellett megbirkóznia a Huszárnál tizenhat évvel fiatalabb Zala György pályakezdő szobrásznak, akit az Országos Magyar Képzőművészeti Társaság ajánlatára bíztak meg a szobor kivitelezésével.
A bécsi és a müncheni akadémiát végzett ifjúra
1884-ben figyeltek fel, amikor a Műcsarnok őszi tárlatán Mária és Magdolna szobrát bemutatta. Akadémikus tudása mellett szobrászatában Zala másfajta lendületet hozott, mint Huszár Adolf és másképpen viszonyult a klasszicitáshoz, alakjai könnyedebbek, mozgásuk világosabb fogalmazású. Ez tehát megnehezítette a fiatal alkotónak, hogy egy már elkészített szobortervhez alkalmazkodjon, illetve azt kivitelezze.
Kérdés, hogy Zala, ha önálló alkotást kellett volna létrehozzon, hogyan oldotta volna meg a kérdést. A szoborbizottság engedélyezte, hogy módosítson, csak Hungária alakjának megtartását kötötte ki. Zala nem változtatott a kompozíción, csupán annak arányain, tovább nyújtva a talapzatot, ezáltal oldva a zsúfoltság érzetét és jobban kiemelve a főalakot. Nagy gondot fordított arra, hogy az allegorikus csoportok kompozícióját, és ez által jelentésüket is világosabbá tegye.
A főnézetben látható Ébredő szabadság esetében a szabadságot jelképező női alak matróna masszívvitását felváltotta egy fiatal nő törékenyebb és érzékibb voltával, aki tekintetét felfelé emeli, evvel is éreztetve az ébredés, a bilincsek szétroppantásának pillanatát. A nő drapériája, és ez érvényes a többi alakra is, leegyszerűsített, nem elaprózott, ezáltal nyilvánvalóbbá téve a mozdulatokat.
Az Áldozatkészség jelenetszerű csoportján is változtatott. A haza oltárára ékszereit letevő nőn valóban észlelhető, hogy nem toalett-asztalánál ül, hanem valóságos áldozatot tesz, hasonlóan ahhoz az ifjúhoz, aki a hátulnézetből látható. A Haldokló harcost egy asszony – akár édesanyja lehetne – karolja át, miközben szemeit az égre emeli. Ez a szoborcsoport a reneszánsz Pietàkat idézi. A Harckészségnek a kritika által némileg elmarasztalt alakja is reneszánsz emlékéket jutathat eszünkbe, mint amilyenek Michelangelónak a Medici síremlékekhez faragott alakjainak összetett mozdulatai.
Zala szükségesnek tartotta
Hungária alakján is változtatni. Huszár Adolf nehéz drapériába burkolt görög istennőre emlékeztető alakját magyarosította, akárcsak az Áldozatkészség női alakját is, akinek a hajviselete adhatott a megszemélyesítésnek egy még személyesebb, nemzeti árnyalatot.
Hungária alakja, Zala megmintázásában viszont több mint allegória, jelképpé teszi nem egyezményes jelentése, a hozzárendelt, alapos dokumentáció révén kiválasztott attribútumok: fejére helyezett Mátyás fekete seregének sisakja, rajta Szent Margit koronájával, bal kezében Szent István kardjával és Mátyás pajzsával. A dús hajfonat is magyar vonásokat kíván kiemelni. Hasonlóan precíz dokumentáció jellemzi a vértanúk arcképeit is.
Minden bizonnyal a korabeli nézők
nemcsak a forradalom és a vértanúk emlékművét, de a felszabadult és újjászülő magyar nemzetet látták az emlékműben megtestesülni.
Nem csoda tehát, hogy a magyar emlékműállítások második nagy hullámának, a Millenniumnak, egyik fő művét is Zala György tervezte, a Hősök terére. Mindkét alkotás az allegorikus-szimbolikus művészeti gondolkodás terméke.
Ezeket a műveket szemlélve nem feledkezhetünk el arról, hogy milyenségük nagyban múlott a megrendelők elvárásain. A Szabadság-szoborban sem feltétlenül az artisztikum, hanem a nemzeti kérdés, a milleniumi lelkesültség jut érvényre. Vita van a 19. század művészetét kutató történészek között arról, hogy szimbolikus tartalmaiktól eltekintve például a Fadrusz-féle kolozsvári Mátyás-szobor, vagy az aradi Huszár-Zala-féle Szabadság-szobor állja meg a helyét inkább "önmagában".
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!