2019. október 22. keddElőd
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Könczei Csongor: a néptáncot már nem lehet "visszahozni"

kérdezett: Gál László 2012. december 07. 12:55, utolsó frissítés: 15:26

Nem lehet tudni, hogy a néptánc „fedőnév” alatt mi zajlik az iskolákban, mert táncművészeti oktatás gyakorlatilag nincs, és a szaktudást nem lehet sem jóindulattal, sem #i#ihaj-csuhaj bajuszpödréssel#/i# helyettesíteni.


Könczei Csongor néprajzkutató, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, 22 éve dolgozik a kolozsvári Bogáncs Néptáncegyüttesben és a Zurboló Táncegyüttesben. Októberben jelent meg egy tanulmánya a romániai magyar iskolai néptáncoktatásról A hagyományos kultúra metamorfózisa a 20. században című kötetben*. Az írás az eredetileg a Kisebbségkutató Intézetnél készült tanulmány módosított verziója. Ennek következtetéseiről kérdeztük.

Mi is az néptánc?

- Tulajdonképpen az a néptánc, amit a nép táncol. Mondjuk, ez felveti két fogalomnak is a tisztázását, hogy mi a nép és mi a tánc, de ebbe most ne menjünk bele. A tradicionális néptáncnak van egy szakirodalmi meghatározása is, de a közvélemény általában a néptánc alatt azt a kárpát-medencei falusi, hagyományos tánckultúra érti, amelyik a 19. századig alakult úgy, ahogyan ma ismerjük. Ennek a 20. században „megcsontosodott” formáit gyűjtötték fel a néptánckutatók. A köznyelvben tehát ezt értjük a néptánc alatt.

De ez nem tükrözi a fogalom reális jelentését, mert a populáris tánckultúra mindig egy adott időszakban egy adott közösség tánckultúrája. A 19. században, sőt a 20. század közepéig volt az a falusi tánckultúra, amit mi jelen pillanatban néptáncnak mondunk. Manapság is van néptánc, csak nem az, amit mi annak tartunk, hanem az, amit a szórakozóhelyeken lötyögnek a fiatalok.





Hol és miért következett be a törés a hagyományos tánckultúra fejlődésében?

- A törés ott következett be, az elméletem szerint, amikor a 70-es, 80-as, 90-es években jött a beat, majd a diszkó, később meg mit tudom én mi, s ezek már eredendően nem európai zene- és tánckultúrák voltak, hanem afro-amerikai eredetűek. És ezeket már nem lehetett se zeneileg, se mozgásvilágilag beépíteni a hagyományba. Így ez a hagyomány megszűnt: most van egy olyan tánckultúránk, amelyik már nem tudott szervesen hozzákapcsolódni a régihez. Ezért történt a törés. A 20. század elején még összefért a csárdás és a tangó vagy a valcer. A zenészek is el tudták játszani mindegyiket, akár tradicionális hangszerelésben is. De ma azt már nehezen lehet elképzelni, hogy egy csárdás és egy tangó után jön egy house. Ez már nem működik…

Könczei CsongorKönczei Csongor
A másik dolog, hogy jelenleg az emberek tömegesen elfelejtenek táncolni. Professzionalizálódik a tánc, és csak azok művelik, akik ezt tanulják. Itt nem csak a „profikra” gondolok, vagy a táncházba járókra, hanem olyanokra is, aki eljárnak bármilyen népi, társas vagy akár sztenderd tánctanfolyamra.

Eltűnt az a közösségi forma, hogy a gyerek a saját hagyományos közegében tanul táncolni - lásd az aprók táncát -, így mire elmehetett ifjúként a táncba, a bálba, már tudott egy bizonyos szinten táncolni. Egyszerűen szükséges volt az érvényesüléshez a tánc, hozzátartozott a mindennapi kultúrájukhoz. És ez nemcsak a népi, hanem az egykori polgári világra is vonatkozott. Most nem kell tudni táncolni, ahhoz hogy érvényesüljünk. Így, ahogy elfelejtünk kézzel írni vagy énekelni, úgy elfelejtünk táncolni is.

Egyre több iskolában tanítanak néptáncot. Azok mennyire hitelesek?

- Valóban, egyre több iskolában tanítanak Erdélyben is néptáncot. De azt nem lehet tudni, hogy a néptánc „fedőnév” alatt mi zajlik, mert semmilyen szinten nincs táncművészeti oktatás. Tehát jó kérdés, hogy mi is zajlik ezeken az órákon, hogyan tanítják a hagyományos néptáncot. Számomra az is kérdéses, hogy egyáltalán lehet-e a tradicionális folklórt a saját természetes közegéből kiszakítva hitelesen tanítani?

Magyarországon már az 1990-es évek elejétől benne van a nemzeti alaptantervben a néptáncoktatás. Képzett néptáncpedagógusok tanítják, akik elvégezték a Táncművészi Főiskolát, tehát szakképzettek. Ezzel szemben nálunk senki sem ellenőrzi, hogy mi is folyik a „néptáncórákon”.

Nálunk ráadásul etnikus máz is tapad a jelenséghez, mert ugye hozzátartozik az etnikus hagyományainkhoz, így a szülők, a tanárok és az iskolák vezetői is támogatják, sőt egyes iskolákban már-már félhivatalosan tanítják, mert „ez a mi kultúránk”. Ez rendben is volna, ha hivatalosan, szakképzett tanárok által tanított művészeti oktatásként zajlana, s félig-meddig nem arról szólna ez az egész, hogy évzárón vagy évnyitón legyen valami produkció.

A 2009-es kutatásomban sokan a segítségemre voltak, így az általam összeállított kérdőív minden romániai magyar iskolába eljutott, ehhez képes elenyésző mennyiségben válaszoltak. Ennek két oka van. Egyrészt, mert az oktatás nagyrészt „feketén” zajlik, mivel hivatalosan nem lehet megfizetni ezeket az embereket. Másrészt, sok helyen a kisebb osztályokban lusta tanítók tornaórái helyett zajlik a néptáncoktatás, ami szerintem helytelen, mert a tornaórának is megvan a maga szerepe és fontossága.

A baj ott kezdődik, hogy ez már tömeges jelenséggé vált. Jobb esetben olyanok tanítanak, akik már rég foglalkoznak néptánccal: régi táncházasként, valamelyik műkedvelő néptáncegyüttes vezetőjeként vagy táncosaként, vagy az öt létező hivatásos táncegyüttesünk táncosaként, amolyan jövedelemkiegészítő tevékenységként. De ezek a jobb esetek, rosszabb esetekben egy-egy lelkes dilettáns, vagy akár szélhámos is.

Hogyan lehet ezt egyáltalán tanítani?

- Azt szoktam mondani, hogy ha a táncot művészetnek tartjuk, akkor úgy is kell tanítani, mint más művészeteket, szakképzett emberekkel. Ha a rajzot csak olyan tanár taníthatja, aki elvégezte a képzőművészeti főiskolát, és a zenét is csak olyan taníthatja, aki elvégezte a zeneakadémiát, akkor a táncot is olyan kell tanítsa, aki elvégezte a táncművészeti főiskolát. Csak nekünk még mindig nincs ilyenünk!

2009-ben volt egy kísérlet, hogy induljon táncművészeti képzés. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen indítottunk el egy mozgásművészeti szakot. De az elsősorban művészképző volt. Pedig pedagógiai képzést is kellett volna indítani – az lett volna a lényeg –, hogy valahonnan lehessen építkezni.

Ez egy ördögi kör: nincs oktatás, mert nincs szakképzett tanerő, de ameddig nem lesz szakképzett tanerő, addig nem lesz oktatás sem. Egyszer meg kellene már ragadni az elejét ahhoz, hogy legyen szakképzett tanerő, és az majd kineveli azokat a gyerekeket, fiatalokat, akik már úgy fognak tudni táncolni, hogy belőlük könnyen válhat táncművész vagy táncpedagógus.

Mi történt ezzel a marosvásárhelyi próbálkozással?

- Ez számomra egy szomorú történet. Marosvásárhelyen eredetileg a néptáncon lett volna a hangsúly, mivel a Romániai Magyar Néptánc Egyesület - avagy ahogyan ismerik, a „táncszövetség” - így igényelte ezt a szakot. Én voltam ott az etnokoreológia (néptánc) tanár. De mivel 2010-ben az egyetem akkori vezetősége ellehetetlenítette a működésemet, eljöttem. Utánam meg, ahelyett, hogy másik tanárt kerestek volna, inkább megszüntették a néptánc vonalat, s kortárs mozgásművészképzésnek titulálva folytatták a szakot. De kérdem én: a kortárs „lila ködjében” képzett táncosok hol fognak elhelyezkedni? Mert tudtommal nem működik egyetlen hivatásos kortárs táncegyüttes sem Erdélyben. Van az M Stúdió, mint profi mozgásszínház, de ott színészek dolgoznak, és nem „kortárs” táncosok.

Itt van Erdélyben öt profi néptáncegyüttes, rengeteg amatőr és hagyományőrző néptáncegyüttes, sok száz iskolában folyik már néptáncoktatás, és erre egy kínkeservesen beindított képzést, egók és gerinctelenségek miatt az egyik napról a másikra megszüntetnek! Erről ennyit.

Addig nem lesz áttörés, ameddig valamelyik főiskola, egyetem fel nem vállalja, hogy táncpedagógiai szakot indít, ahol szakképzett táncoktatók végeznek. És nem néptánc, hanem táncpedagógiai szakot. Mivel véleményem szerint nincs olyan, hogy csak néptánctanár. Ismétlem, a tánc több vonatkozásban is olyan, mint a zene. Ahhoz, hogy valaki népzenét tanítson, ahhoz először meg kell tanulnia zenélni: hangszeren játszani, kottát olvasni. Egy igazi tánctanárnak is alapszinten birtokolnia kell a balett technikától a kortárs táncon keresztül a néptáncig mindent. Ha pedig nem tudsz mindent, ne menj el tanítani. Magyar tanár sem lehet olyan, aki csak a régi magyar irodalmat ismeri.

A néptánc különben nem is lehet tantárgy, mert lényege, hogy folyton változik. Amit néptáncnak tartunk – és tanítunk – az már nem változik.

De akkor mit lehet kezdeni ezzel a tánckultúrával? Hogyan lenne érdemes tanítani?

- Különbözőképpen lehet hozzá viszonyulni. Egyrészt ott van a tánckutatás. Ez a kutatók feladata, és kijelenthető, hogy ebben a vonatkozásban a Martin György nevével fémjelzett magyar néptánckutatás világszínvonalú: mind a felgyűjtött anyag mennyisége, mind az archiválás, majd a tudományos feldolgozás minőségének tekintetében.

Másrészt ott a színpadi táncművészet. Itt mondjuk igen széles a skála: magas szintű művészi alkotásoktól silány népieskedő giccsparádéig sok mindennel találkozhatunk. Szerintem a színpadi „néptáncművészetnél” az egyetlen járható út az az absztrakt feldolgozás, a táncszínház. Ahogyan azt Bartók és Kodály is tette a népzenével, ihletődtek belőle, de aztán valami igen sajátságosat, mondhatni kortársat alkottak belőle. A néptánc vonatkozásában erre is van már példa, igaz, egyelőre inkább csak Magyarországon. Mert az nem kortárs, és nem is művészet, hogy különböző néptáncmotívumokat csak úgy összeszerkesztünk, vagy hogy néptáncot táncolsz valamilyen más zenére. A feldolgozásnak ennél sokkal absztraktabbnak kell lennie, az előadásnak mondanivalót kell közvetítenie.

Harmadrészt ott a tudatos hagyományőrzés, mint például a revival jellegű városi táncházak, vagy az erre építkező hagyományőrző néptáncegyüttesek. Itt is széles a skála, mert természetesen nem ugyanazt jelenti a hagyományőrzés például egy városi egyetemista táncházasnak, mint egy a saját tradícióját őrző és közvetítő falusi táncosnak.

Ezeken kívül pedig ott a mai világ kísértése is, hogy „eladhatóvá”, populárissá tegyük ezt a kulturális örökséget, lásd például a Csík zenekar betörését a magyar könnyűzenei világba, avagy a Duna csatornán most zajló pávás vetélkedőt. Viszont szerintem ez már az aktív résztvevők helyett inkább a passzív „fogyasztókat” toborozza, ráadásul teszi mindezt a néphagyománytól oly idegen műcsillogással-villogással, sztározással, mintegy a globalizált konzumtársadalom igényeihez igazodva. Így megállapítható: megszületett ennek a kulturális örökségnek a „popposított” változata is.

A felsorolt változatok közül a legnagyobb közösségi értéke szerintem a harmadiknak, azaz a városi táncházaknak, és az erre építkező hagyományőrző néptáncegyütteseknek van, amelyek azért születettek, hogy tudatosan őrizzük a „miénket”. A tudatosságnak viszont szakszerűnek kell lennie! Például sok helyen igénylik a tánchagyomány visszatanítását. De azt mindenhol tudatosítani kell, hogy ez a történet meghalt. Mert mennyire lehet hiteles az, ha egy idegen tanítja meg neked a „saját” néptáncodat, nagyapád, dédapád figuráit? Kimarad a lényeg, mert nem hagyományozódik, hanem tudatosan újratanítják. Tehát az volna a fontos, hogy egy gyerek úgy tanuljon meg táncolni, hogy tudja: a 19. században az én szűkebb-tágabb régiómban ezek voltak a táncok, majd a 20. században pedig azok.

Tudatosítani kell, hogy ez a zene és tánc azért volt olyan, amilyen, mert az emberek olyan körülmények között éltek. Azért volt olyan hangzása a zenekarnak, mert azok a hangszerek voltak. Vagy azért volt többek között olyan súlya a táncnak, mert az emberek olyan viseletekben, öltözetekben jártak. Ezt már nem lehet visszahozni. A baj az, hogy az ezzel foglalkozók kilencvenkilenc százaléka úgy gondolja, még vissza lehet. A mi néptánc kultúránkat át is lehet nevezni magyar vagy kárpát-medencei történeti tánckultúrának.

Népszerűek mostanában a reneszánsz táncegyüttesek, akik korhű ruhákban adnak elő reneszánsz táncokat. De egy kalotaszegi legényes is pont ilyen történeti tánc, annyi különbséggel, hogy nem 200-300 éve, hanem a közelmúltban szűnt meg rendesen élni, ráadásul le is filmezhették!

Szóval – ahogyan azt a tanulmányomban is megfogalmaztam – ezt a tánckultúrát lehet tanítani, de - s engedelmeddel most magamtól idézek - „nem, mint „néptáncot”, hanem mint egy, az etnikus és regionális kultúránk szempontjából fontos, a hagyományban már nem (vagy nem úgy) élő, 19. századi paraszti tánckultúrát, mint a magyar táncművészet forráskincsét. Igaz, hogy ez a felfogás egy, a ritmikai és technikai alapok elsajátítását kihangsúlyozó, és nem a „körítés” által meghatározott táncpedagógiát feltételez, amelynek feladata nem egy (általában hamis) „néptáncos életforma” álhagyományozódása, hanem egyszerűen képzett táncosok nevelése volna, magyarán az iskolai néptáncoktatást az anyanyelvű (össz)táncművészeti képzés részeként szükséges meghatározni.”

Miért taníthatnak/működhetnek ezek az önjelölt tanárok?

- Mert van rá közösségi igény. A gond ott kezdődik, hogy nálunk összemosódik minden: a falusi hagyományőrző, a táncházba járó fiatal, a hivatásos táncos és a táncpedagógus, sőt adott esetben egyenesen a „koreográfus” személye. Erdélyben mindegyik lehet ugyanaz az ember.

Mondjuk, ez önmagában még nem akkora baj, a baj akkor kezdődik, amikor valaki szakértelem, azaz tudás nélkül elkezd tanítani. Persze, erre a szokásos erdélyi magyar vélemény, hogy „jó, hogy van”, „jó, hogy valaki csinálja”, „fontos a magyarságunk miatt” stb. A szaktudást azonban nem lehet sem jóindulattal, sem „ihaj-csuhaj bajuszpödréssel” helyettesíteni.

Kevésbé kellene erőltetni népnemzeti ideológiákat, és sokkal inkább arra kellene összpontosítani, hogy a gyerekeket tanítsuk meg rendesen mozogni, táncolni. De ehhez, ismétlem, szakképzett emberek kellenek.

Nem lenne lehetőség arra, hogy ezek a hályogkovács-tánctanárok tanuljanak? Képezzék magukat?

- De. Itt kellene lépjen az erdélyi elit és a politikum. Tehát van egy szakterület, amelyikre van társadalmi igény, s ráadásul üres a piac! Évekig kellene és lehetne képezni, hogy kielégítsék az igényeket. Ráadásul a táncművészet egy olyan műfaj, ahol korai a nyugdíjazás, tehát rövid a táncos életpálya. S hogy akkor miért nem lépnek, ha már sok közpénzt ölnek ebbe? Hát azért, mert ez nem érdekli a politikumot, úgy gondolják, mindenki tud táncolni. Az erdélyi magyar közéletben általában azért kell a „népi táncos”, hogy beöltözzön népviseletbe, ha éppen felavatnak valamit. Egyszóval a táncművészetet még mindig nem tartják a színművészettel vagy zeneművészettel egyenrangúnak.

Az erdélyi néptáncoktatás másik problémáját abban látom, hogy mi ebben a vonatkozásban is két oktatási minta között állunk: egyrészt formailag meg kell felelni a hivatalos román oktatási rendszernek, másrészt mintaként ott van a magyarországi oktatási rendszer.

A román tánckultúra - és általában a román kultúra - néptáncfelfogása gyökeresen különbözik attól, amit mi néptáncnak nevezünk vagy művelünk. Például –, s ismét a tanulmányomból idézzek – „a román színpadi néptáncművészet a mai napig őrzi a volt szocialista országokra jellemző stilizált, baletttechnikát alkalmazó néptáncolási módot, közismertebben a „mojszejev” stílust. És sajnos Romániában jelenleg ennek a virtuóz, látványos stilizált néptáncbalettnek egy sokkal kopottabb, gyakran giccsbeforduló változata él, hasonlóan a szintén stilizált színpadi népzenéléshez, s mindezt országos közízlésnek propagál jelenleg is számos médiacsatorna.”

Ráadásul román közegben ismeretlen a városi táncházak revival mozgalma, náluk a hagyományőrzés teljesen más regiszterekben mozog, ezért nem tudnak váltani. (Sőt, a Megéneklünk Románia és a Tezaur hatása kialakított ennek a pszeudofolklórnak egy erős fogyasztói piacot, ezért nem is akarnak váltani.) Nos, ezért is, amikor Marosvásárhelyen akkreditáltattuk a táncművészeti szakot, mintha kínaiakkal beszéltünk volna, amíg Bukarestben megértették, hogy „ez” a néptánc nem „az” a dans popular, amire ők azt mondják, hanem valami más.

A másik oldalon pedig ott van a magyarországi oktatási modell, amelyik egy már több évtizede működő, „megcsontosodott” rendszer, s amelyik általában minálunk mintaként szolgál is a néptáncoktatással foglalkozók számára. Viszont ezt a magyar modellt nem lehet - noha Magyarországról gyakran ezt sugallják -, s szerintem nem is kell egy az egyben átvenni, de kétségtelen, hogy jó kiindulási alap. Nekem is komoly fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban. Nos, szerintem e kettő között, azaz a román oktatási rendszer részeként, de a magyar minta alapján kellene kialakítani Erdélyben a saját táncoktatási rendszerünket.

Az átlagember hol „néptáncolhat”?

- Az a táncház műfaja. Egy átlagember, aki érdeklődik a néptánc iránt, egyszerűen bemehet oda. Mert a táncház arról szól, hogy bárki, bármit. De itt is, az utóbbi időben megjelent egy probléma: ugye, a hetvenes években induló városi táncházak elsősorban közösségi élményt teremtettek. Ezzel szemben most azt látjuk, hogy professzionalizálódik a dolog, ide is inkább már csak azok járnak, akik valamelyik - adott esetben hivatásos - néptáncegyüttesben táncolnak.

Nos, ezek a „profik” beállnak a zenekar élé, és lefrusztrálják azokat, akik csak azért mentek be, hogy részesei lehessenek az élménynek. Az átlagember, aki elmegy táncházba, és látja ezeket, akik „szétverik” magukat, illetve érzi, hogy ővele senki sem foglalkozik, inkább elmegy, s ezért sajnos egyre kevesebb a „csak” táncházas. Ez lett a táncházból, ahol úgy mozoghatott mindenki, ahogyan tudott, mert nem szólták meg, hogy miként táncol.

És ezzel éppen a lényeg vész el, hogy a táncház egy kisközösségi tevékenység, ahol mindenki úgy táncolhat, ahogyan tehetsége engedi, s ahol a közösségen van a lényeg, nem a táncos produkciókon. Ezért is, én úgy képzelem az ideális városi táncházmozgalmat, mint a különböző kisközösségeknek laza hálózatát. Csak ami most van, gyakran már nem az.

* Művészeti szakoktatás avagy műkedvelő hagyományőrzés? Helyzetkép a romániai magyar iskolai néptáncoktatásról. In: Bolvári-Takács Gábor – Fügedi János – Mizerák Katalin – Németh András (szerk.): A hagyományos tánckultúra metamorfozisa a 20. században. Magyar Táncművészeti Főiskola, Budapest, 2012: 81–96.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS