2017. június 25. vasárnapVilmos
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szilágyi N. Sándor: A Szabadság-szobor balekjei

Szilágyi N. Sándor 2003. október 03. 15:36, utolsó frissítés: 15:36

"Az RMDSZ most azon vette észre magát, hogy kétszeresen is #b#balekot csináltak belőle#/b#, hiszen most már így szól a képlet: ti adtok nekem valamit, én cserében megígérem, hogy semmit nem veszek el abból, ami a tietek, de ha úgy adódik, úgyis elveszem."






Kedves Gabriel!
______________________________________

Figyelmesen elolvastam az RMDSZ vezetőségének írott leveleteket, amelyben szerintem elég meggyőző érvekkel hívjátok fel az illető politikusok figyelmét az SZDP és RMDSZ között megkötött megállapodás fenntartásának szükségességére, még ha, mint tudjuk, az SZDP ezt sajnos nem tartotta be. Magam is azon a véleményen vagyok, hogy a mostani helyzetben ennek felbontása nem lenne időszerű.



Sőt – ha nem veszitek rossz néven – ez kevésbé a ti érveiteknek köszönhető, hiszen nekem erről kezdettől fogva ez volt a véleményem, még akkor is, ha pedig máskülönben az RMDSZ vezetőit is nagyon meg tudom érteni, ha lassan kifogynak a türelmükből. És mégis: van valami, ami miatt én nem tudok aláírásommal csatlakozni hozzátok, bármennyire tisztellek is amúgy benneteket.

Ez az ok pedig a következő. Azt írjátok leveletekben: „Sőt többet mondhatunk: a Szabadság-szobor témája az egyik legkevésbé fontos azok közül, amelyek eddig már-már az RMDSZ által kötött megállapodások felbontásához vezettek. A szobor felállítása elhalasztható anélkül, hogy ez a magyar népességet érintené, ami más esetekben nem így volt.”

Amit itt mondotok, elég hihetőnek tűnik, csakhogy minden attól függ, mit is értünk mi a magyar népesség érintésén, és milyen értelemben. Úgy tűnik nekem, hogy ilyen tekintetben egy kicsit különbözik a véleményünk, valószínűleg azért, mert bár ugyanazzal a jó szándékkal, de óhatatlanul más szemszögből nézzük ezt a problémát.

Elfogadom, sőt ha úgy akarjátok, teljesen meg is tudom érteni, hogy ahonnan ti nézitek, ez a szoborügy nagyjából csakugyan úgy néz ki, ahogyan ti mondjátok. Én azonban jól tudom, mert az én helyzetemből ez egy kicsit jobban látszik, hogy e szobor felállítását semmilyen módon nem lehet úgy „elhalasztani”, hogy az a magyar népességet ne érintse.

Többet mondok: a magyar népesség máris érintve van, mégpedig a hatalom teljesen tapintatlan viselkedése következtében, ami annak tulajdonítható, hogy nem értette meg a dolog lényegét. Mert az ugyan igaz, hogy az aradi vagy erdélyi magyarok most sem keresnek kevesebbet, mint azelőtt, és életkörülményeik sem rosszabbak, vagy még ha úgy volna is, annak semmi kapcsolata nem lenne a szoborral.

De higgyétek el nekem: sokkal rosszabbul érzik magukat, mint azelőtt, olyan rosszul, hogy azt ti el sem tudjátok képzelni, és hiába is mondanátok nekik, vagy akár én is, egy magyar, hogy ez semmit sem jelent, mert az semmit sem használna nekik. Ez csak annyit érne, mint ha az orvos azt mondaná neked, mikor odamégy hozzá azzal, hogy őrületesen fáj a fogad, hogy hagyd a csudába, hiszen nem ez a legfontosabb dolog a világon. Mert itt, kedves barátaim, nem csupán egy szoborról van szó, hanem valami sokkal többről: egy olyan történetről, amelyben maga a szobor mint olyan már majdhogynem jelentéktelen mellékszereplővé válik.

Hogy valamelyest is megérthessétek, miről is van itt szó, a legelején kell kezdenem. Ezt a szobrot Szabadság-szobornak hívják. Mindig is így hívták, más neve nem volt soha. Mint tudjuk, New Yorkban is van egy Szabadság-szobor. Aki tehát nem tudja, miről van szó, azt hihetné, hogy ez a két szobor ugyanazt az eszmét jelképezi. Pedig szó sincs róla!

Ez a szobor minden magyar számára kezdettől fogva egy olyan eszmét jelképez, amely minden magyarnak szent dolog az 1848-as forradalom óta. Ezt az eseményt románul éppen így hívják („revoluţia din 1848”), de magyarul egy kicsit másképpen is, mégpedig „szabadságharc”-nak, amely szó szerint, tehát kevésbé grammatikusan úgy lenne románul, hogy „lupta de libertate”, azaz egy olyan harc, amelyet azért a szent eszméért vívnak, amelyet az előbb említettem, és amelyet magyarul a „magyar szabadság” szószerkezettel fejezünk ki, ami szó szerint lefordítva románul úgy szólna, hogy „libertate maghiară/ungurească”.

Nagyon is tudom, hogy ez románul elég furán hangzik, de egyszerűen nincs rá más megoldásom, mert ennek a román nyelvben semmi sem felel meg mint olyan, a román mentalitásban ugyanis egyetlen olyan eszme vagy fogalom sincs, amelynek hasonló lenne a szerkezete. Aki nem tudja, miről van itt szó, könnyen azt hihetné, hogy ez tulajdonképpen egyfajta „csak magyarok számára való szabadság”.

Márpedig szó sincs ilyesmiről: ez a szószerkezet a magyarok mentalitásának egyik nagyon jellegzetes összetevőjére utal, amely az identitásukkal van kapcsolatban, és inkább azt jelenti, hogy „szabadság magyarnak lenni” („libertatea de a fi maghiar/ungur”), avagy másképpen: „a magyar identitás szabadsága” („libertatea identităţii de maghiar”).

Éppen ezért ez az eszme nem is annyira valamilyen területhez kapcsolódik (amint a New York-i Szabadság-szobor által megtestesített szabadság-eszme az Egyesült Államok területéhez, lévén ez éppen a híres American Freedom), mint inkább az emberekhez: ez inkább az emberek szabadsága, hogy magyarok legyenek, és nem egy területé, hogy szuverén és független legyen.

Aradon ezt az eszmét a (Magyar) Szabadság-szobor testesítette meg. Az egyesülés után a román hatóságok sürgősen lebontatták. Ennek a gesztusnak elég kegyetlen jelentése volt a magyarok számára, elképzelhetitek! Hiszen teljesen egyértelműen az volt üzenete, se több, se kevesebb, hogy: mostantól kezdve nem lesztek szabadok magyarnak lenni!

Hogy milyen mélyen érintette őket ez az üzenet, azt az is mutatja, hogy gondosan vigyáztak a szoborra, amennyire csak lehetett, azt remélve, hogy egyszer majd mi is megérjük azt a napot, mikor megint szabadok leszünk magyarnak lenni, és akkor a szobrot is a helyére lehet állítani. Még jóformán meg sem dőlt a kommunista diktatúra, az aradi magyaroknak rögtön eszükbe jutott a szobor.

Nem volt nehéz, hiszen tulajdonképpen mindig is ott volt. Számukra a szobor visszaállítása mindig is amolyan próbakő volt, és az is maradt: ha szemünkkel láthatjuk, hogy a román állam hatóságai ez elé nem gördítenek akadályt, akkor ez azt jelenti, hogy megint szabadok vagyunk magyarnak lenni, de ha nem így tesznek, akkor hiába visszhangzik az egész ország a „szabadság” szótól, mert látni lehet, hogy ez csak egyeseknek szól, másoknak azonban nem.

Így kezdődött el ez a kínos hadakozás a hatóságokkal (inkább helyi szinten, és – miért ne mondanánk ki? – kevésbé az RMDSZ országos vezetőségének támogatásával), amely már több mint egy évtizede folyik, és amelyet látszólag egy szoborért vívnak, pedig alapjában véve a szabadságért, pontosabban a hatalom és a hatóságok mentalitásának olyan megváltoztatásáért, hogy az elvezethessen addig az állapotig, mikor magyar voltunk szabadságát Románia területén természetesként fogadja el mindenki, és ezt lehessen ki is fejezni e szobor jelenlétével egy köztéren.

Lehet, hogy ti azt mondjátok most erre, hogy mivel ez inkább csak szimbolikus dolog, tehát semmi köze a magyarok anyagi vagy gazdasági helyzetéhez, a szobor visszaállításának „elhalasztása” nem károsíthatja meg őket semmivel. De gondoljatok csak bele, hogy a szabadság eszméje mégiscsak olyasmi, amiért időnként az emberek még arra is képesek, hogy forradalmat csináljanak!

Láttatok ti véletlenül 1989 decemberében Bukarestben egyetlen transzparenst is, amely nagyobb fizetést vagy jobb fűtést követelt volna? Én ott voltam akkor, de csak olyan embereket láttam, akik azt kiabálták: „Le Ceauşescuval!”, „Le a kommunizmussal!” és láss csodát: „Szabadság!” És ez még nem minden: ezért az eszméért ott emberek haltak meg!

Az óhajtott változás azonban, bármilyen nagy reményt fűztek is pedig hozzá az aradi magyarok a forradalom után, bizony elég sokáig váratott magára, így vált a szobor kérdése végül is az RMDSZ és az SZDP közötti megegyezésnek is tárgyává. Nem tudom, végiggondoltátok-e már egyszer is rendesen, micsoda fantasztikus üzletet kötött akkor az SZDP az RMDSZ-szel ezzel a ponttal kapcsolatban: ti majd támogattok bennünket abban, hogy azok a törvények, amelyeket mi át akarunk vinni, megkapják a kellő számú szavazatot, cserében viszont mi jutalomként nem fogjuk megakadályozni, hogy azt tegyétek, amit a törvény nem tilt meg nektek.

(Vagyis, ahogy a bukarestiek mondanák, az SZDP rendesen bepalizta az RMDSZ-t: te adsz nekem valamit, én meg nem veszem el tőled, ami a tied.) Ha pedig az RMDSZ mégis elfogadta ezt az „ajánlatot”, akkor az tényleg azt kell hogy jelentse, hogy a Szabadság-szobor valami nagyon fontos dolog kell legyen az emberek számára, hiszen különben ki lelné örömét abban, hogy éppen ennyire átverjék?

Egy adott ponton már úgy tűnt, hogy ezúttal megoldódik végre ez a probléma. Aradon az emberek munkához láttak, már majdnem el is készültek a talapzattal, a hangulat nagyszerű volt, a magyarok máris más szemmel kezdtek nézni a románokra, mint azelőtt, azzal a reménnyel, hogy eltűnik végre az a kellemetlen valami, ami mindig ott bujkált a románokkal való minden kapcsolatuk mögött.

Egyszer csak azonban, mikor már senki sem számított rá, megjelenik egy gyalázatos torpedó, amint az egyébként máskor is megtörtént már, mikor egy ilyen probléma végre a megoldásához közeledik. Valaki megfújja a riadót, amellyel minden románt aggodalomba lehet ejteni: „Hamar, románok, mert a magyarok olyan szobrot akarnak Aradon felállítani, amely Nagy-Magyarországot jelképezi!”

Mivel a szobor jelentésének ilyen értelmezése teljesen kívül esik a józan észen, nyilvánvaló, hogy rosszhiszeműséggel állunk szemben. (Azért mondom ezt olyan biztosan, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy létezhetne a világon olyan román, akinek egy olyan szoborról, amelyet Szabadságnak hívnak, önkéntelenül is azonnal Nagy-Magyarország jusson eszébe. Ha Elnyomásnak vagy Megaláztatásnak hívnák, úgy még csak érteném. De így?)

És valami rendkívül súlyos dolog történik: miután ez a „hír” mindenfelé megjelenik a román újságokban, tulajdonképpen nem informálja a románokat a szobor jelentéséről, hanem megformálja számukra ezt a jelentést. Olyan ez, mint egy halálos adag méreg: mostantól kezdve a románok meg lesznek róla győződve, hogy ezt jelenti hát az a nyomorult szobor, és keményen ellene fognak állni, valahányszor csak az újrafelállítása szóba kerül.

A kormány is készültségbe helyezi magát. A művelődési miniszter elrendeli a munkálatok leállítását. Hiszen, mivel közelednek a választások, most már az SZDP sem teheti meg, hogy ne számoljon vele, mit hisznek a románok a szobor jelentéséről. Senkinek sincs hozzá bátorsága a hatalom részéről, hogy jó hangosan megmondja az embereknek, hogy amit az újságokban olvastak, az közönséges baromság, és nem kell vele törődni.

Ehelyett egy olyan ötlettel állnak elő, amely minden lehetséges közül a legszerencsétlenebb: hozzuk inkább létre Aradon a Román–Magyar Megbékélés Parkját, és esetleg állítsuk majd oda a szobrot!

Egy, hogy nem lehet bármit bármivel helyettesíteni. Ha Ionică Mărioarát szereti, de a lány szülei határozottan megtiltják, hogy összeházasodjanak, akkor hiába is próbálnád te azt mondani Ionicának, hogy ne is törődjön Mărioarával, mert hiszen nézze csak meg, itt van Doiniţa, még szebb is, és ő is barna, és ugyanolyan magas is, és így tovább, mert bizony Ionicát nem fogod tudni meggyőzni, hogy ne Mărioarát sirassa, hanem szeresse helyette Doiniţát.

Kettő, hogy ennek az ötletnek a lehető legkegyetlenebb üzenete volt a magyarok számára: mintha nem lett volna elég, hogy íme, megint elutasítják azt az óhajunkat, hogy nyilvánosan kifejezhessük, hogy szabad immár magyarnak lennünk Romániában, most teljesen egyértelmű lett, a napnál is világosabb, hogy a hatalom képes lenne bármilyen más megoldást elfogadni, csak éppen azt az egyet ne kelljen, amit a magyarok javasolnak, mert ezzel nem tenne egyebet, mint elismerné és elfogadná azt, hogy a magyarok szabadok ebben az országban, szabad tehát nekik is bizonyos olyan dolgokat megtenni, ami csakis az ő identitásukhoz kapcsolódik.

Márpedig ilyesmit nem lehet elfogadni: a magyarok tudatában kell hogy legyenek annak, hogy ők semmit sem csinálhatnak Romániában, csak ha a románok ezt megengedik nekik. Ez az üzenet nem valami gőzös újságírói ötletből született, ezt így nem is írta meg senki az újságban, nem mintha ez egyetlen újságírónak sem fordult volna meg a fejében, hanem mert ami minden magyar számára evidencia, azt nincs értelme még az újságban is megírni. Márpedig azt minden újságíró tudta, hogy ez volt az az érzés, amit ez a javaslat teljesen spontán módon kiváltott ezekből az emberekből.

Éppen olyan volt, mintha valaki nyíltan azt mondta volna nekik: „Ti vegyétek tudomásul egyszer s mindenkorra, hogy itt sohasem úgy lesz semmi, ahogy ti, magyarok akarnátok, hanem úgy lesz, ahogy mi, románok akarjuk, mert ebben az országban senki másnak nem lehet szabad eldönteni valamit, csak nekünk, még akkor is, ha a probléma olyan természetű, hogy inkább a tietek, mint a mienk.”

Megengedem, sőt szinte biztos vagyok benne, hogy akik ezt a javaslatot tették, ténylegesen nem gondoltak akkor erre. Mert ami történt, az nem annyira egy gondolatról árulkodik, mint inkább valamiről, ami még ennél is sokkal súlyosabb: egy mentalitásról.

Ettől kezdve pedig a problémának már úgyszólván semmi köze a szoborhoz, mert maximális elvi fontosságú kérdéssé alakult át. A szobor, az már számít is, meg nem is. Nem hiszem, hogy lenne valaki a világon, aki az RMDSZ helyében ne a megegyezés felbontására gondolna rögtön, lévén ez a legkevesebb, amit ezektől az emberektől egy ilyen helyzetben elvárnak.

Az RMDSZ most azon vette észre magát, hogy kétszeresen is balekot csináltak belőle, hiszen most már így szól a képlet: ti adtok nekem valamit, én cserében megígérem, hogy semmit nem veszek el abból, ami a tietek, de ha úgy adódik, úgyis elveszem, mert én vagyok az erősebb, és ha nektek nem tetszik, akkor menjetek a fészkes fenébe az összes teóriáitokkal a megállapodások betartásáról!

És mégis, a helyzet minden kínossága és az én magyar emberi méltóságom és szabadságom megalázása ellenére is azon a véleményen vagyok én is, akárcsak ti, Gabriel, hogy a megállapodás felbontása, még ha ezer százalékban indokolt is, a jelen pillanatban nagyon nem időszerű. Mert én ugyan azt nem tudhatom, mi a való helyzet, de van egy olyan érzésem, sőt valamivel több is annál, hogy nekünk itt nem egy balekkel van dolgunk, hanem kettővel.

Rövidesen belépünk a választási kampányba, sőt talán már benne is vagyunk. A pártok versenyben lesznek egymással, mindegyik mindegyikkel, mert így van kitalálva a rendszer. Tehát az SZDP-n és az RMDSZ-en kívül minden pártnak van benne valamennyi érdeke, hogy e két párt között megszűnjék az együttműködés.

Ha nézel tévét, láthatod, milyen módszer van ma divatban annak elérésére, hogy ha valami jól áll a lábán, magától összedőljön: el kell oda helyezni egy jó nagy bombát. Az az érzésem, hogy annak a gyalázatos gondolatnak az elindítása nem volt más, mint ennek a mentális bombának az elhelyezése, bár a merényletet egyik párt sem vállalta magáénak.

Az, hogy a személyt ismerjük, még nem mond semmit, mert még mindig nem látjuk a pártot, amely mögötte rejtőzhet. (Az, hogy ehhez vagy ahhoz a párthoz tartozik, egymagában még nem jelent sokat.) Elvileg akármelyik lehetett volna az érdekelt pártok közül, a merénylet helyszínen összegyűjtött szilánkok elemzése mégis arra vall, hogy a stílus sokkal inkább egy bizonyos pártra vall, semmint a többire.

Úgy tűnik, a merénylet célja nemcsak a szobor felállításának megakadályozása volt, és ezáltal a megállapodás levegőbe röpítése, hanem – ennek nyomán – egy olyan atmoszféra megteremtése, ahol a magyarellenes és RMDSZ-ellenes diskurzus megint megjelenhessen a választási kampányban, miután a 2000-esből pedig már szinte teljesen elmaradt végre. (Számomra igazi nagyünnepi kampány volt. Gondoljátok csak meg: megérhettem én is legalább egyszer életemben egy olyan választási kampányt, ahol engem nem szidott senki! Remek érzés volt!)

Ha úgy lenne, és ha az SZDP hagyná magát belecsalni ebbe a kelepcébe, és ezek az emberek is rákezdenének a magyarellenes élű választási beszédekre azt remélve, hogy azzal szavazatokat szerezhetnek maguknak, akkor meg kell mondanom, és nézzék el nekem őuraságaik, hogy kimondom a pucér igazságot, hogy ők lennének a legnagyobb balekok az egész politikai mezőnyben. Mert a magyarellenes diskurzusnak olyan a természete, hogy – ha van egyáltalán valami hatása – senki másnak nem hoz, mert egyszerűen nem hozhat szavazatokat, csak a Nagy-Románia Pártnak, bárki is művelje amúgy.

Azt hinni, hogy ezen a téren bárkinek is esélyei lehetnek az NRP-vel szemben, akkora naivság lenne, amit csak a hatás dinamikájának teljes meg nem értésével lehetne megmagyarázni. Azok a románok, akik számára a magyarellenes diskurzus olyan meggyőző lehetne, hogy még választói viselkedésüket is érintse, nem olyan emberek, akik gyűlölnék a magyarokat, ahogy azt az ember hinné.

Nem a gyűlölet itt a meghatározó, hanem az az irracionális félelem a magyaroktól, amely még csak nem is a konkrét, hús-vér magyarokra irányul, hanem arra az Absztrakt Magyarra, aki a valóságban nem is létezik, de akivel ezek az emberek sehogy sem tudnak kibékülni.

Ha én elbeszélgetek akármelyikükkel, érzem, hogy velem nincs semmi bajuk, és más magyarokkal sem, akikkel el tudnak beszélgetni: csakis ez az Absztrakt Magyar az, aki őrületesen zavarja őket. Éppen ezért is olyan nehéz ezeket a szegény embereket megszabadítani ettől a félelemtől: mutathatsz nekik akárhány magyart, hogy nézd, ez sem akar neked rosszat, ez sem, és így sorra megmutathatnád nekik az összest, aki csak él ma a földkerekségen, mert ez még mindig nem érinthetné azt, amit ők az Absztrakt Magyarról hisznek.

Ezek az emberek alkották korábban az RNEP szavazóbázisát. Az RNEP-nek nem is volt egyebe, amivel a választókat magához vonzhatta volna. Csakis ez a félelem. (Senki sem értette jobban, mi is volt igazából az RNEP, mint Nicolae Manolescu, aki egyszer azt mondta: az RNEP nem is párt, hanem inkább egy lelkiállapot.)

Szerencsétlenségünkre ez a párt eltűnt, de nem szép halállal múlt ki, amint az normális lett volna, ahogy a félelem eltűnik az emberekből, hanem fúzió következtében: akkori elnöke, Gh. Funar átállt az NRP-be, így jött létre az a trójai faló, amely által ez a párt masszívan be tudott jönni Erdélybe is. Ennek következtében az RNEP szavazóbázisa is automatikusan ennél a pártnál kötött ki, pedig amúgy ez nem is igazán felelt meg neki, hiszen ebben a meghatározó elem kezdettől fogva nem a félelem, hanem a gyűlölet.

Azok az emberek tehát, akikre elvileg számítani lehet, hogy a választási kampányban magyarellenes beszédekkel lehet őket meggyőzni, hogy menjenek el szavazni, ma nagyjából mind ott vannak. Ha tehát mondjuk az SZDP a magyarellenes diskurzussal próbálkozna, annak más hatása nem lehetne, mint az, hogy mozgósítson még valamennyi választót, akik különben nem mennének el szavazni, hogy mégis menjenek el, és szavazzanak az NRP-re.

A 90-es évek elején ez a félelem még elég jelentős volt. Idővel azonban csökkent valamelyest, nem utolsósorban azért is, mert a magyarok, mint mindig is a történelem folyamán, megint becsapták a románokat: nem jöttek elvenni tőlük Erdélyt, pedig egyes pártok, elsősorban az RNEP és az NRP többször is biztosra ígérték őket a románoknak.

A 2000-es választások előtt még az NRP is belátta, hogy magyarellenes szövegeléssel akkor már nem lehetett annyi szavazatot szerezni, hogy megérte volna a fáradságot. Úgy tűnik azonban, hogy a legutóbbi választásokon elért váratlan sikere láttán ez a párt most megint szeretné kijátszani a magyarellenes kártyát is, azt remélve, hogy bármilyen kicsit segíthetne is, talán éppen az lehetne, ami még hiányzana a győzelemhez.

Ha pedig ennek legalább minimális valószínűsége is van, akkor a magyarok már nem számítanak, a románok már nem számítanak, pokollá lehet tenni az életét egyiknek is, másiknak is. A siker pedig még nagyobb lehetne, ha minden párt (az RMDSZ-t kivéve persze, mert az már mégiscsak több lenne a soknál) magyarellenes kampányba kezdene, mert akkor mindezek a pártok együtt kampányolnának az NRP-nek, anélkül hogy erről sejtelmük volna.

Hát ezért gondolom én úgy, kedves Gabriel, hogy a megállapodás felbontása ebben a helyzetben azt a veszélyt hordozná magában, hogy az igazi bomba is felrobban. Mert ahogy így messziről elnézem őket, egyáltalán nem lehetek benne biztos, hogy az SZDP képes lenne észrevenni, hogy valakik gyalázatosan rászedték. Ezt meg azért mondom, mert másképp nem tudom megmagyarázni azt a kiábrándítóan gyanútlan öntudatlanságot, amely egyenesen aggodalomba ejt.

Hiszen ha nem úgy volna, akkor az SZDP, ahogy észreveszi, hogy soraiból valaki a magyarellenes diskurzusban remekel valahol, akár ha egyszerű polgárként is egy tévéműsorban, rögtön azt mondaná neki: Figyelj csak ide, Adrian (vagy ahogy hívnák az illetőt), nekem te ne kampányolj itt más pártnak, ha meg így akarod folytatni, akkor add vissza szépen a pártkönyvedet, és eredj azokhoz, akiket igazából támogatsz! (Semmi sem lehetetlen: lám, hosszú keresgélés után még George Pruteanu is meg tudta végre találni a helyét!)

Ha az SZDP nem volna ennyire öntudatlan, akkor egészen természetes volna, hogy így járjon el, még ha ezt nem is mindjárt énértem tenné is, hiszen én úgyis csak egy magyar vagyok, és akkor meg mit számít az, ha úgy érzem is magam, mint egy kivert kutya, de egész egyszerűen választási meggondolásból, ha tényleg meg akarja nyerni a választásokat.

Ha pedig a megállapodás felbomlik, és az SZDP nem kap észbe idejében, akkor ami következhetne, bizony semmi jót nem hozhatna senkinek: sem az SZDP-nek, sem az RMDSZ-nek, sem Romániának, és hát legalább mi ne felejtsük ki őket, ha már mások mindig elfelejtkeznek is róluk: sem az embereknek, legyenek azok magyarok, románok, vagy ki ami.
Kedves Gabrielem, reméljük a legjobbakat!




ÉletmódRSS