2017. március 27. hétfőHajnalka
-0°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Könnyűzene a kádári médiában: ellenállók, ügyeskedők és kompromisszumot kötők

Csatári Bence 2012. augusztus 04. 09:15, utolsó frissítés: 09:15

Egyes zenészek hajlottak teljesíteni az elvárásokat: ők megjelenhettek rádióban, televízióban. Másokat azonban agyonhallgattak.


A Kádár-rendszerben a pártállami kultúrpolitikai vezetésnek meglehetősen ellentmondásos viszonya volt a könnyűzenei élet képviselőivel, ami a zenészek médiaszerepléseiben is jól nyomon követhető.

Voltak, akiknek – a kezdeti némi hezitálás után – előszeretettel kínáltak nyilvánosságot a monopolhelyzetben lévő televízióban, rádióban, ide tartoztak a táncdal-énekesek és együttesek, illetve általában véve azok, akik könnyedén beilleszkedtek a kommunista ideológia által uralt média világába.

Ugyancsak ebbe a körbe kerültek azok a beatzenekarok is, amelyek, természetesen önálló karrierjük építése mellett, némi kompromisszum árán vállalták, hogy exhibicionizmusukat leküzdve, a háttérből kísérik a táncdalénekeseket;


a sorba még az Illés-Metró-Omega „szentháromság” is beállt.



Egy alkalommal a Metró zenekar tagjai – akik kétségkívül a legsimulékonyabbak voltak az utóbbi három együttes közül, és emiatt velük volt a legkevesebb baja a hatalomnak – még arra is vállalkoztak, hogy egy televíziós műsorban levágassák hosszú hajukat, példát mutatva ezzel a fiataloknak, hogy rövid hajjal is lehet a beatzenét játszani és szeretni.

Kompromisszumkészségüknek meg is lett a jutalma: gyakran láthatók-hallhatók voltak televíziós és rádiós könnyűzenei műsorokban, az általuk játszott Citromízű banán című számuk pedig annyira népszerű lett, hogy még a mai fiatal generációk is ismerik.

Voltak azonban, akiket ki nem állhattak a pártállami média vezetői, illetve utóbbiak felsőbb utasításra, akár egy-egy pártközpontból jövő telefonos „leszólás” hatására látták be: jobb, ha nem szerepeltetik túl sokat ezeket a „krakéler” csapatokat, mert az még az ő állásukba is kerülhet.

Ilyenek voltak a külvárosinak bélyegzett – és valójában is ott élő és fellépő –, ám nagy népszerűségnek örvendő, a keményebb stílust és szövegvilágot képviselő rockzenekarok, mint például a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején a Dogs, a Meteor, a Sakk-Matt és a Tűzkerék.


Utóbbi két zenekar szólógitárosa, énekese és vezetője a legendás Radics Béla, „a magyar Jimmy Hendrix” volt, aki élete végéig nem tudta megemészteni, hogy a Budai Ifjúsági Parkban, illetve a különböző klubokban ezrek tapsoltak neki, ugyanakkor


a médiában nem kapott publicitást.

Annak ellenére, hogy 1972 júniusában a Kisstadionban tízezer ember tombolt zenéjének, és még az angol Rolling Stone című könnyűzenei magazin is szuperlatívuszokban számolt be gitárjátékáról, a visszaemlékezések alapján másnap ugyanúgy az angyalföldi grundon rúgta a bőrt a környékbeli srácokkal, mintha előző nap a Ganz-Mávagban nyomott volna le egy műszakot.

Az idő múltával aztán a külvárosi bandáknak is adtak szerény helyet a médiában, némi kozmetikázás és fazonigazítás után őket is be-beengedték egy-egy műsorba. Radics Béla újabb formációja, a Taurus – amely igazi supergroupnak minősült, és amelyben a nagyon jó kapcsolatokkal rendelkező Brunner Győző dobolt, Balázs Fecó billentyűzött és Som Lajos kirúgása (ami nem kis lelkiismeret-furdalást okozhatott a zenekarvezetőnek) után a szintén befolyásos Sztevanovity Zorán basszusgitározott – 1973 tavaszán szerepelhetett a 144 óra című televíziós műsorban, 1000 mérföldnyi út című számukkal. (Visszaemlékezések szerint összesen négy televíziós felvétel készült Radicsról ebben az időszakban, ezek azonban szőrén-szálán eltűntek…)



1977-ben aztán még egyszer – akkor még senki nem tudta: utoljára – lehetőséget adtak a gitárkirálynak a televíziós szereplésre, ekkor sokadik Tűzkerék-formációjával lépett a kamerák elé, és egy rock and roll darabot, valamint egy saját szerzeményt, a Királyi madár című számot játszotta el. Ez sem volt elegendő azonban az igazi áttöréshez,


Radics Béla soha nem jutott lemezkészítési lehetőséghez,

noha az ekkor már leszálló ágban lévő gitárfenomén igencsak nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy a televíziós szereplése egyenes utat jelent majd a lemezszerződéshez. Az a hír is elterjedt róla, hogy ekkoriban Som Lajos, immáron mint a legnépszerűbb rockcsapat, a Piramis vezetője járt ki neki az MHV-nál stúdióidőt, de Radics a stúdió helyett inkább a kocsmába ment…

A megfelelő személyes nexusokkal rendelkező, korábban perifériára szorított kemény rockzenekarok tehát a hetvenes évek második felében imitt-amott megjelenhettek a médiában is, de hangszerelésük a mai, kemény heavy metalon edzett füleknek már meglehetősen lágyan szólnak.

A P. Mobil például a Kétforintos dalt és a Menj tovább! című nótáját is előadhatta a képernyőn még Vikidál Gyulával, de ezekben a billentyűs játék legalább akkora, ha nem nagyobb szerepet kapott, mint a gitár.

Emiatt biztosak lehetünk abban, hogy koncerteken jóval keményebben szólaltak meg, mint a televízióban, nyilván azért, hogy a média vezetői ízlését ne sértsék túlságosan, és az idősebb generációk, illetve a szocialista embertípust szorgalmazók ne méltatlankodjanak nagy számban.

A rockcsapatok médiában való szerepeltetésére végeredményben azért volt szükség, mert sikereikkel


ők hozták a pénzt a pártállami intézmények konyhájára.

Profitra, anyagi forrásokra pedig még a proletárdiktatúrának is szüksége volt, bármennyire is igyekeztek a valóságnak ezen szeletét a szőnyeg alá söpörni a különböző sajtóorgánumok az MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának jól működő munkássága nyomán. A televíziós és rádiós műsorokban t0bb alkalommal teret engedtek tehát a beat-, pop- és rockzenének, azonban ha látták, hogy bizonyos határokat feszegettek az egyes előadók, gyorsan tettek róla, hogy ne kapjanak nagyobb nyilvánosságot a továbbiakban.


Mivel a korszakban lényegében nem létezett rendszeres időközönként, hosszútávon megjelenő, kifejezetten a könnyűzenével foglalkozó popsajtó – hacsak a nyolcvanas évek második felében megjelenő, kérészéletű, Polip és Pick Up című lapokat nem soroljuk ide –, a könnyű műfaj média-megjelenése gyakorlatilag a Magyar Rádió és Televízió intézményére, valamint a két ifjúsági hetilap, a Magyar Ifjúság és az Ifjúsági Magazin könnyűzenét érintő részeire szorítkozott.

Ha figyelembe vesszük, hogy a keleti blokk országainak többségében létezett szakmai értelemben vett popsajtó, ami kizárólag a műfaj legújabb irányzataival, előadóival, eseményeivel és azok ifjúságpolitikai hatásaival foglalkozott, akkor a Kádár-korszak könnyűzenei médiájának tekintetében megdőlni látszik az oly sokszor hangoztatott, és a rendszer legitimizálása érdekében a hatalom részéről szívesen emlegetett „legvidámabb barakk” szlogen.

A párt kultúrpolitikájában a rádió, mint sokáig egyeduralkodó elektronikus médium (hiszen jó ideig a később önállósuló Magyar Televízió is szervezetileg a kötelékébe tartozott) nagy tömegbefolyása miatt kiemelt szerepet kapott.


A rádiónál sokkal szigorúbbak voltak

egy-egy szerzemény lejátszásának engedélyezésével, az úgynevezett „zésítéssel” kapcsolatban, mint a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál (MHV), ugyanis a korabeli Magyarországon sokkal többen hallgattak rádiót, mint ahány embernek lemezjátszója volt.

Ebből a pártállami logikából fakadó szükségszerűségből adódott, hogy több alkalommal összetűzésbe került a Magyar Rádió és az MHV egy-egy szám kiadását illetve sugárzását illetően. A legismertebb példa erre talán a „Jelbeszéd-ügy”, melynek során 1973-ban Koncz Zsuzsa szólólemezét, rajta a címadó Jelbeszéd című Bródy János-szerzeménnyel, az MHV kiadta, ám a rádiónál skrupulusok fogalmazódtak meg a szám ideológiájával szemben, mert a dal kimondva-kimondatlanul a cenzúrát és némi áthallással a szocialista jelszavakat állította pellengérre.

A rádió éppen ezért ezt a számot nem tűzte műsorra, sőt az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának (TKKO) egyik alkalmazottját, Kőháti Zsoltot meg is keresték ez ügyben, aki végül intézkedett. Igazi felemás, a kádári „slendrián-diktatúrára” jellemző döntés született: a rádió „természetesen” nem játszhatta a Jelbeszédet, ideértve a nagylemez összes számát, ugyanakkor a már üzletekbe szállított Jelbeszéd-lemezeket eladhatták, de


a raktáron lévő készletet meg kellett semmisíteni.

Bors Jenő, az MHV főigazgatója pedig „túlzott liberalizmusa” miatt abban az évben a szokásostól eltérően csak prémiumának felét kaphatta meg. A korabeli hivatalos, pop-rockkal foglalkozó könyvek, így a Tardos Péter-féle Rocklexikon 1982-es bővített kiadása és a Sebők János által írt Magyarock 2. sem említették – nem említhették – az inzultust, mindössze beszámoltak a lemez megjelenéséről, de betiltásáról már mélyen hallgattak.

A végső csavar azonban csak ezután következik: a Jelbeszéd című lemez 1983-ban újra a boltokba került, ezúttal azonban már senki nem panaszkodott, még a rádió részéről sem.

Úgy látszik azonban, hogy ez az ügy mély nyomokat hagyott Bors Jenőben, mert még 15 év múltán, 1988-ban is megemlítette a Vajda György művelődési miniszter-helyettesnek írt levelében ezt az affért. Több évtizedes működésükre visszatekintve – amelyben többek között beszámolt arról, hogy a popzenei lemezek példányszámát sikerült felemelniük 50 ezerről 300 ezerre, a KGST-országok lemezkiadói közül pedig ők vezették be először az előadóművészek (a nyugati világban egyébként már akkor is szokásos) lemezforgalom alapján történő díjazását – korabeli döntéseik jogosságát fenntartotta: „Mi az uralkodó politikai viszonyok között hittel és meggyőződéssel dolgoztunk és nem mutogattunk felfelé, ha népszerűtlen vagy egyes rétegek számára kellemetlen döntéseket hoztunk.”

Ugyanakkor visszatekintve addigi működéseikre, szintén a mundér védelmének érdekében leírta, hogy „[…] mindent megtettünk a határok mértéktartó tágítására […] A magyar intézmények sorában elsőként álltunk a beatzene mellé, amikor a Magyar Rádió még évekig nem ismerte fel az ízlés és divat korszerű változását. Kiálltunk a Jelbeszéd mellett, amikor mások tiltották, ha arra buzdított, hogy ellenálljunk mindenféle szélnek, de nem tűrtük, ha kikezdte szövetségi kötelezettségeinket. Támogattunk minden olyan bátor és szókimondó irányzatot, amely figyelembe vette a társadalmi szerződés, a társadalmi béke prioritását, de nem voltunk hajlandók terjeszteni olyan társadalomellenes magatartásokat, amelyek napjainkban a bőrfejű mozgalmakba torkollnak.”


A Magyar Rádió és Televízió, valamint az MHV a gyakorlatban saját berkein belül is gyakorolta a cenzúrát, noha működött mellettük, egészen 1985-ig a Táncdal- és Sanzonbizottság (ekkor Zongor Árpád, a testület utolsó főtitkára saját hatáskörében megszüntette a grémiumot); utóbbi engedélye azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele volt annak, hogy a különböző médiumokban szerepelhessenek a könnyűzenei előadók, ezen túlmenően ugyanis bármelyik intézmény megvétózhatta a publikálásukat.

Ez a körülmény adott tehát alkalmat egyebek mellett arra, hogy konfliktusok alakuljanak ki a rádió és a lemezkiadó cég között, így történt ez az Első Emelet zenekar Állj, vagy lövök! című dalának esetében is. Az együttes a számot lemezre vehette és azt ki is adták, ám


a rádióban nem játszották egy ideig,

annak szerintük militáns volta miatt. A rádió azt kérte a zenészektől, hogy írják át a címet Állj, vagy jövök!-re, és akkor ők is sugározzák majd a számot. Ez meg is történt, azonban végül mégis az eredeti formájában került a sláger az éterbe, mert egy, a zenekarral szimpatizáló rádiós munkatárs becsempészte az eredeti számot az egyik műsorba, és ettől kezdve folyamatosan ebben a formában játszották a rádióban is a szerzeményt.


Elmondható tehát, hogy a kádári média irányítása a könnyűzenészeket sokszor nem hozta könnyű helyzetbe, gyakran meg kellett kötniük a maguk kompromisszumait, máskor pedig az ügyességükre és kapcsolatrendszerükre volt bízva, hogyan igazodnak ki és miként érvényesülnek a pártállami rendszer könnyűzenei intézményeinek útvesztőiben.

Akik viszont mindvégig ellenálltak, azok nem kaptak érvényesülési lehetőséget, nem egyszer el kellett hagyniuk a pályát vagy emigrálniuk kellett, rosszabb esetben pedig alkoholistákká vagy megkeseredett emberekké váltak.




ÉletmódRSS