2017. március 27. hétfőHajnalka
-0°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Idegenforgalom Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között

Ablonczy Balázs 2012. május 26. 11:55, utolsó frissítés: 2012. május 29. 10:39

Ma is meghatározza a magyarországi Erdély-képet a '40-es évekbeli nagyszabású turisztikai fejlesztési kampány.


Ismeretlen Erdély

Erdélyt a szélesebb magyar közvélemény nem nagyon ismerte az első világháború előtt: néhány fürdőhelyen kívül, amelyek közül a legismertebbek a történeti régió perifériáján helyezkedtek el (Herkulesfürdő, Félixfürdő, Borszék), nem volt divatja az Erdély-járásnak, még kevésbé a Székelyföldre való, önmagáért való utazásnak.

Az 1944 előtti Magyarország népszerű írója, Herczeg Ferenc némi szégyennek írta emlékirataiban, hogy 1920 előtt sohasem járt a Székelyföldön, Móricz Zsigmond pedig így szólt 1941-ben az őt kísérő Bözödi Györgyhöz a maros-tordai Koronkánál: „Na, Gyurka, most kezdődik a világ, mert ezen túl még nem jártam!”

Az 1914 előtti magyar politikai elit és érezte, hogy adósa Erdélynek és különösen a székelyföldi régiónak. Az 1902-es tusnádfürdői székely kongresszus lépései, a budapesti kormányzat által beindított székelyföldi szociális akció, vagy az Erdélyi Szövetség első világháború idején feléledt tevékenysége mind azt a célt szolgálták, hogy az infrastrukturális beruházások, fejlesztések és szociálpolitikai eszközök révén



a régiót kiemeljék Magyarország elmaradott területei közül

és a nemzetiségi harcot a magyarság javára döntsék el. Hogy idegenforgalom és nemzetépítés összekapcsolódhat, arra Nyugat-Európában és a tengerentúlon is számtalan példát találni: kezdve a német peremvidékek (Karintia, Szudéta-vidék, Dél-Tirol) tudatos turisztikai felépítésétől, Skócia nemzeti marketingjén át a francia kistájak beillesztéséig a Köztársaság fogalmába.

Tusnádfürdő. Fotó: fortepan.hu


A harmincas években, a világgazdasági válságot követően megerősödött az idegenforgalmi propaganda azon ága, amely otthoni utazgatásra ösztönözte a polgárokat: ilyen volt a Visit Britain vagy a See America First! mozgalom, és erre buzdított a MÁV által proponált „Utazgassunk hazánk földjén!” jelszó is.

A korszakban Magyarországon meglepően tagolt és reflektált gondolkodás létezett az idegenforgalmi propagandáról és az idegenforgalom fejlesztéséről, amelyet az 1935-ben létrehozott Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal (az OMIH) is segített.


Kelet felé

A második bécsi döntés és az erdélyi bevonulás után (a korábbi, kárpátaljai példa alapján) a polgári közigazgatásban az OMIH szakemberei is helyet kaptak és megszervezték a hivatal helyi kirendeltségeit.

Ezek vezetői az idegenforgalmi szervezés és propaganda helyi tényezői lettek: nemcsak vándorkiállításokat, népművészeti versenyt, idegenvezető-tanfolyamot szerveztek, hanem részt vettek a szálloda-ellenőrzésekben, javaslatokat tettek fejlesztésekre, útikönyveket véleményeztek és néhány helyen ifjúsági szállót is üzemeltettek.

Az 1940 végén kinevezett erdélyi megbízottak egy része az Erdélyi Kárpát Egyesület állományából érkezett (Albrecht Károly – Máramarossziget, Gábor Ernő – Sepsiszentgyörgy, Székely Géza – Csíkszereda), míg mások a szepességi alapítású Kárpát Egyesületben kezdték a pályájukat (Hefty Gyula Andor – Nagyvárad), vagy a magyar diplomácia sajtószolgálatában (Zsák József korábbi római sajtóattasé – Marosvásárhely) illetve a helyi sajtóból a miniszterelnökségen át vezetett az útjuk Erdélybe (Horváth Elek pápai újságíró – Kolozsvár).

A kirendeltségek által kifejtett (és a visszacsatolás eufóriájában a Góbé cipőpaszta reklámjától kezdve a Nemere sósborszesz plakátjáig sok helyen visszaköszönő) Erdély-propaganda döntően három régióra koncentrált: 1. Kalotaszegre és Kolozsvárra, 2. a Székelyföldre (abban több alrégióval: Marosvásárhellyel és Szovátával, Csíkszeredával és környékével – benne Hargitafürdővel, Udvarhelyszékkel, Háromszék vármegyével, Tusnádfürdővel és a Gyilkos-tó környékével és külön fejezet szólt a periférián [vagy azon is túl] fekvő Borszékről), illetve a 3. téli sportokra beállított Radnai- és Borsai-havasok vidékére, a reménybeli „magyar Garmisch”-ra. Ennek köszönhetően azonban


Szatmár vidéke, a Szilágyság szélárnyékban rekedt,

és ennek a mai napig megvannak a következményei Magyarország Erdély-képében: Erdély képével csaknem kibogozhatatlanul összefonódott a székelyharisnya, a fenyőfa és a sisakos kalotaszegi templomtorony.

Szent Anna-tó. Fotó: fortepan.hu


A kép alakításának másik eszköze az útikalauz-ipar volt. 1940 és 1944 között annyi erdélyi bédekker jelent meg Magyarországon, mint az 1788 és 1986 közötti csaknem kétszáz évben összesen. Van köztük, amely nyilvánvalóan a benne lévő reklámok miatt készült el, másokat a konjunktúra hívott életre és harmincéves adatok újraközlésével kívánt betörni; és szerepel a listában földrajzosok, történészek által írt útikönyv is.

Egyvalamiben mégis közösek: csaknem kivétel nélkül


magyar Erdélyt állítanak elénk,

egy olyan országrészt, amelyből csaknem teljesen hiányoznak a németek, a románok és a zsidók. Az OMIH hivatalos szálláskalauza és útikönyve például nemcsak meglepő hasonlatokkal dolgozott (a furulyázó pásztorfiú képe alatt „csángó Orfeusz” a volt képaláírás, s mint kiderül a Békás-szoros a „magyar Colorado”), hanem egy útikönyvtől szokatlanul lírai futamában így vélekedett:

„Aki valaha Erdély földjén járt, – visszavágyik oda. A páratlan természeti adottságok lenyűgöző hatásán kívül, a hamisítatlan ősi magyar életnek csodálatos zamata tölti el lényünket. Erdélyen keresztül látjuk meg az évezredes magyar sorsot. Megértjük azt a szakadatlan önfeláldozó küzdelmet, amelyet nemzetünk balladaszerűen komor, de vaskövetkezetességű történelmében Erdély földjéért mindenkor vívott.

Megértjük, hogy miért hoztak áldozatot Szent László vitézei, Hunyadi hősei, Bethlen Gábor harcosai, Rákóczi kurucai, Bem dübörgő honvédseregei, megértjük, hogy miért adta oda ifjú életét a magyar szellemóriás, Petőfi Sándor… Az örök magyar Erdélyt mindannyiunknak ismerni kell.”



Lesiklópályán

A Teleki-kormányzat elképzeléseiben (amelyekre a későbbi magyar kormányok Erdély-politikája is nagyban támaszkodott) Erdély mint kiemelt fejlesztési régió jelent meg, ahol a kormánynak jelentős infrastrukturális fejlesztéseket is végre kell hajtania, és a fejlesztés egyik főiránya a középipar mellett éppenséggel a háziipar és az idegenforgalom lett.

Igen nehéz megbecsülni az 1940 és 1944 között Észak-Erdélybe irányított, turizmus-fejlesztésre szánt összegeket, de legszerényebb számítás szerint is pengő-tízmilliókról volt szó. A fejlesztésekre szükség is volt: 1940 novembere, a katonai közigazgatás vége és az utazási korlátozások feloldása után Magyarországról ezrek keltek útra, hogy meglássák „szép Erdélyünket” – a magyarországinál kezdetlegesebb infrastruktúrával rendelkező és drágább erdélyi idegenforgalmi intézményrendszer csak nehezen állta az ostromot.

Ezért is vált szükségessé az üdülőterületek említett kategorizálása és kiemelt üdülőterületek kijelölése. Az OMIH elnöke egy 1942-es nyilatkozatában a három csoportba osztott erdélyi nyaralóhelyek közül a nagyobb vendégforgalom ellátására képes üdülőhelyeket (Gyilkos-tó, Szováta, Borszék, Tusnádfürdő) és a kulturális értékkel bíró városokat (döntően Kolozsvárt és vélhetően Marosvásárhelyt) emelte ki, míg a többit úgy minősítette, hogy azoknál elsősorban a „természeti adottságok vannak meg.”

Gyilkos-tó. Fotó: fortepan.hu


Az 1940 őszén zajló, a terület gondjait feltáró erdélyi értekezleten a déda-szeretfalvi vasútvonal mellett Teleki miniszterelnök


Székelyudvarhely bekapcsolását is tervezte

Észak-Erdély vasútforgalmába (25-45 millió pengőért – Baróton vagy a Hargitán keresztül), és utakat, új autóbusz- és repülőjáratokat, fürdőrekonstrukciót és minden egyebet előirányoztak, amely szükséges lehetett az idegenforgalomhoz.

Bár a kormányzat nem tudta minden ígéretét beváltani, sok minden azért megvalósult. Az eredeti költségeknél drágábban (több, mint 75 millió pengőért) megépült a déda-szeretfalvi vasútvonal, a budapesti kormányzat pengő-tízmilliókat költött útjavításra, 129 millió pengőt fordított a vasúti gördülőanyag pótlására, 1942-ig 13 millió pengő értékben építtettek utat, három millióért fejlesztettek repteret, de jutott pénz a telefonhálózat korszerűsítésére és hidak javítására is.

Ezzel párhuzamosan fürdő- és szállodafejlesztés indult elsősorban a Székelyföldön és a Radnai-havasokban, valamint menedékház-rekonstrukciós és -építő program kezdődött egész Erdélyben. Az OMVESZ


megkezdte a falusi idegenforgalom megszervezését,

és a turizmust szolgáló olyan kisegítő létesítmények jöttek létre, mint például a sísáncok a Kolozsvár melletti Hója-erdőben, Borsafüreden és Csíkszereda mellett.

>> Síélet Erdélyben (korabeli híradó) >>

A Tolvajos-tető-Hargitafürdő, vagy a Sepsibükszád-Szent Anna-tó utak kiépítésének elsősorban a turizmus volt az indoka (utóbbi nem készült el teljesen), s nyilvánvalóan hasonlóak az okai a Budapest-Kolozsvár-Marosvásárhely légijárat beindításának is.

Tetemes összegekre rúgtak például a nyaralóknak adott menetdíjkedvezmények is, amelyet a turistaszezon stimulálására többször igénybe vettek a hatóságok, illetve beruházási kölcsönökkel segítették a kiemelt üdülőkörzetek panziótulajdonosait – gondosan ügyelve arra, hogy a szállodaipar döntő többsége – a zsidó és román tulajdonosokat szisztematikusan mellőzve –


magyar és keresztény kézben legyen.

Erről egyébként a több hullámban lezajlott iparengedély-revíziók is gondoskodtak, amelyeknek eredményeképpen például Kolozsváron összesen egy zsidó tulajdonú szálloda és két vendéglő maradt 1943-ra.

Az OMIH vagy más állami szervek (például az Országos Sportközpont) támogatásával és az EKE osztályainak (vagy más, a régióba beáramló magyarországi egyesületek) menedzselésében számos menedékházat újítottak fel (Bükkerdő), sajátítottak ki (Révi-barlang), bővítettek (Izvora, Nagybánya mellett) vagy építettek újonnan (Rozsály, Csáky-csúcs stb.).

Utóbbiak közül a leghíresebb a ma is álló Uz Bence turistaszálló Hargitafürdőn, amelynek bokrétaünnepélyét 1941 októberében tartották, s a szállót következő évben át is adták.

>> Az Uz Bence turistaszálló megnyitójáról szóló híradás itt megtekinthető >>

A Zilah melletti Nádas-tói menedékház bokrétaünnepélyét 1944. augusztus 20-ra tervezték – ez azonban elmaradt, bár a ház építési munkálatai még 1944 szeptemberében is tartottak, amikor már Erdélyben is tombolt a háború. Az OMIH városi szállodák építését illetve támogatását is tervbe vette, ezekből azonban nem sok készült el. Csíkszeredán és Máramarosszigeten épültek meg ezek.

Kolozsvár mellett Székelyudvarhelyen is nyílt OMIH ifjúsági szálló, ahol diákcsoportok olcsón, fejenként 1 pengőért szállhattak meg az első éjszakára, és 50 fillérért minden további napra.

Békás-szoros. Fotó: fortepan.hu


Sikerek és árnyak

A tervszerű politika, a valuta-korlátozások, a háborús idők okozta jövedelemnövekedés valamint a külföldi nyaralóhelyek elérhetetlensége hozta magával, hogy az erdélyi idegenforgalom dinamikusan növekedett 1941 és 1943 között.

E tekintetben csak részadatokra hagyatkozhatunk, de például Kolozsvár látogatottsága 1943-ban 27,5 százalékkal nőtt az egy évvel korábbihoz képest. Csaknem 60 ezer látogató 140 ezer vendégéjszakát töltött a városban, és 3 millió pengőt költött el. Ugyanebben a szezonban 100 százalékos kihasználtsággal futottak az olyan kisebb üdülőhelyek is, mint Radnaborberek, Oláhszentgyörgy, Kérőfürdő, Kolozsfalva, Szamosfalva vagy Csucsa. (Előbbi helyen 5200 vendég töltött 23 ezer éjszakát és 170 ezer pengőt költött, az eldugott Kolibicán pedig 700 személy töltött 9 ezer vendégéjszakát, 130 ezer pengőt hagyva ott.)


Mindezt úgy, hogy az OMVESZ adatai szerint már 1942-ben is jelentős volt a vendégforgalmi növekmény: miközben Magyarországon mindössze 4 százalékkal nőtt a falusi vendéglátóhelyek forgalma az előző évhez képest, Észak-Erdély területén ez az arány 56 százalék volt.

Csík vármegyében 1942-ben jóval több mint 50 ezer vendég


2,3 millió pengőt költött el nyáron,

ebből kis híján egymilliót csak Borszéken. Máramaros vármegye erdélyi részén húszezer vendég 361 ezer pengőt költött, s ehhez jött még a Máramarosszigeten megforduló 12 345 turista 205 ezer pengőnyi kiadása.

A szovátafürdői IBUSZ-iroda vezetője 1943 nyarán azt írta Kolozsvárra, hogy a fürdőhelyen néhány napra lehetetlen szobát kapni, legalább két hétre, egy hónapra lehet csak lefoglalni lakhelyet, azt is hónapokkal előre. „A fürdőn olyan tömeg nyaral, amilyenre eddig példa nem volt”.

Arra is volt precedens, hogy a budapesti gyorsvonat frissen érkező utasai a szabad ég alatt aludtak, mert nem jutott nekik szállás a székely fürdőhelyen. Erdély, mint úti cél a háborús viszonyok ellenére is


egyre felkapottabb lett,

köszönhetően a populáris sajtóban zajló – néprajzi motívumokkal bőségesen kivarrt – idegenforgalmi propagandának vagy például annak a ténynek, hogy a filmhíradó is beszámolt róla: Bajor Gizi 1943 nyarán a Gyilkos-tónál nyaralt.

Erdély talán soha nem volt olyan intenzíven jelen a modern Magyarország közbeszédében, mint 1940 és 1944 között, és ez nem utolsósorban a turizmusnak volt köszönhető. Ebben az időben zajlott a mai napig sűrűn taposott turistaútvonal (Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Székelyföld) kiemelése, míg az ezen kívül eső területek szélárnyékba kerültek.

Ez a máig ható turistasztenderd a sajtóban és a könyvekben együtt járt az etnikailag homogén Erdély víziójával. A koncepció által sugallt folklorizáló, féloldalas modernizációt előrevetítő kép (sí, fürdés és háziipar) szívósnak bizonyult, és ma is döntően meghatározza a magyarországi Erdély-imázst.




ÉletmódRSS