2017. július 21. péntekDániel
18°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A Nyugat szatirikus ábrázolása az '50-es években

Takács Róbert 2012. május 19. 12:17, utolsó frissítés: 12:17

A magyar karikaturisták legalább annyira humoristának tekintették magukat, mint propagandistának. A hatalom is úgy érezte, az ellenség kigúnyolása gyanús színezetet kap.


Amikor az osztályharc éleződött, az az élet minden területén éleződött – és különösen megérződött a nyilvánosság szférájához kapcsolódó területeken. Elsőre talán azt gondolhatnánk, hogy a politikai humor ez alól legalább némiképp kivételt jelenthetett, de ezzel Magyarország esetében Rákosi sztálinista uralmát összemosnánk a kádári desztalinizált időszakkal, amikor a humorista mentesült a direkt propagandisztikus feladatok alól – sőt egyfajta „őfelsége ellenzéke” szerepbe lépett, amiből aztán egy-egy alkalommal már az sem volt világos, levezeti a feszültséget vagy éppen maga gerjeszti.

Rákosi alatt a humor nem részesült más elbánásban: ezt már csak az is mutatja, hogy a lapok humorrovatait a pártközpont nyilvánosságot felügyelő Agitációs és Propaganda Osztálya (APO) ugyanolyan részletekbe menően egzercíroztatta, mint a többi rovatot.

Míg ebben az időszakban a pártnak megvolt a véleménye arról, hogyan kell megfelelően gonosz kapitalistát rajzolni, illetve miért nem jó úgy rajzolni a munkást, ahogy megjelent, addig 1956 után a pártközpont nem érezte szükségét annak, hogy


írásos elemzéseket készítsen a karikatúrák fejlődéséről,



és a rádiókabarék kapcsán is megelégedett egy-egy bekezdéssel a rádióról szóló dokumentumokban, még ha a műsor gyártásán a rádió vezetői rajta is tartották a szemük.



A karikatúra egyáltalán nem volt közömbös a hatalom számára. Ez elsősorban a negyvenes évek – hazai, de regionálisan általánosítható – viszonyaiból következett. A lakosság jelentős része – ha nem is volt írástudatlan – nem olvasott rendszeresen újságot, a vizuális információknak tehát alapvető jelentőségük volt.

A televízió csak 1957-től sugározta próbaadásait, és csak a következő évtizedben terjedt el széles körben. A köztereket ugyanakkor ellepték a plakátok, grafikonok, hirdetőtáblák és faliújságok – meg a hangszórók is.

Ezekben az években a plakátok, faliújságok nemhogy a karikatúrával rokon műfajoknak számítottak, hanem ugyanannak a műfajnak, más-más helyen. Május elsején, a választások idején, augusztus 20-án ugyanazok a boldog fiatal arcok mosolyogtak az utcákon lévő plakátokról, mint a Ludas Matyi címlapjáról. Ahogy a gyári faliújságon is ugyanúgy feddték meg a tervtől elmaradókat, mint a szatirikus magazinban, és a falusi hirdetőtáblán is éppúgy a terménybeszolgáltatás (beadás) volt a téma, mint a hetilapban.

A pártvezetés ezen felül a karikatúrát kifejezetten alkalmas eszköznek találta a politikai üzenetek közvetítésére, arra, hogy a képi ábrázolásokon keresztül leegyszerűsített célokat, ideálokat és ellenségképeket


minél többen megértsék marxista-leninista képzettség nélkül is.

„A szatíra, kifigurázás, leleplezés eszközével magyarázza meg nekik – sőt bizonyos fokig ismertesse is velük a fontos eseményeket: az ellenséges tábor terveit, válságait, belső ellentmondásait, erkölcstelenségét, hanyatlását és aljasságát.” – összegezték a pártközpontban 1951-ben.

Ennek érdekében még bizonyos mennyiségű apolitikus írást is elnéztek. És tegyük hozzá, a politikai feladatok előírása egyszerűbb volt, mint teljesítése.

Gádor Béla, a Ludas Matyi főszerkesztője 1955-ben vetette fel, hogy a humoros műfajok nem alkalmasak propagandafeladat teljesítésére: „Sokszor felmerült vitás kérdés az: vajon a Ludas Matyinak, mint speciális, szatirikus hetilapnak feladatkörébe tartoznak-e kivétel nélkül a közvetlen napi agitáció feladatai, illetve: hogyan lehetne ezeket a legjobban megoldani, vagyis úgy, hogy ezek a lap profiljából «ne lógjanak ki», tehát valóban agitáljanak.

Itt olyan agitációs feladatokra gondolunk, amelyek jellegüknél fogva humoros vagy szatirikus feldolgozásra nem alkalmasak. Például: évfordulók és jubileumok megünneplése, versenymozgalmak megindítása, kongresszusok, ünnepélyes demonstrációk, stb. A Ludas Matyi eddig ezeket a feladatokat ünnepélyes, úgynevezett pathetikus rajzokkal kísérelte meg megoldani, amelyek között azonban igen kevés volt sikerültnek mondható…”



Valami mellett viccesnek lenni valóban jóval nehezebb,

mint valami ellen. De még úgy se könnyű: „Alapvető hiba a Ludas Matyi munkájában, hogy rajzainak, karikatúráinak ereje gyenge. Ritkán lehet igazán nevetni rajzain” – rótta fel az APO 1954-ben. A kritika alapvetően két irányba „csapott le”.

Azokat, akik rosszul végezték a munkájukat – mint a trehány munkások, Lógos Lali és Lazsa Kálmán, vagy a dolgozóktól elszakadt igazgató, Öntelt Ödön – a karikaturista csak megdorgálta. Ők még megjavulhattak, szemben a rendszer ellenségeivel, a reakciósokkal, kulákokkal, imperialistákkal, akiket le kellett leplezni és gyűlöletessé kellett tenni.



Azt, hogy a karikatúra alkalmas az ellenszenv felkeltésére, az ellenséges érzelmek kondicionálására, nem az MDP vagy az SZKP Agitációs és Propaganda Osztályán találták fel.

A gúnyrajzoknak hosszú-hosszú történetük van. Ahogy az sem volt a korszak találmánya, hogy az ellenséget állandó karakterek testesítsék meg. Az első világháború alatt például – és korábban is – a cári Oroszországot humorlapjaink fenyegető medveként ábrázolták.

A Marshall-terv meghirdetésének idejére – 1947 első felében – már kész volt a recept a nyugati államok ábrázolására. Nagy-Britannia 18. században született jelképe, John Bull a klasszikus tőkésábrázolásnak megfelelően szmokingban, csokornyakkendővel, szivarral és cilinderrel, kövéren terpeszkedik el.

Ez a kép nem sokat fejlődött az első világháború óta: John Bull már akkor is a gátlástalan,


népeken átgázoló brit imperialistaként tűnt fel

– sőt kicsit meg is juhászodott, mert 1945 után már csak másodhegedűs lehetett az amerikai Uncle Sam, az 1812-es brit-amerikai háborúban született szimbolikus alak mögött.

A toborzóplakátokon is feltűnő pozitív figura azonban ezeken a rajzokon számító, gonosz, torz vonásokat kapott, hogy hitelesen képviselhesse a hidegháborús hangulatot gerjesztő imperialistát. 1917-ben a Borsszem Jankó oldalain Amerikát Wilson jelenítette meg, nem Uncle Sam. Bár vékony alakja emlékeztet rá, a dollárimperializmusnak a magyar sajtóban a Marshall-segély nyomán elterjedt kitételét már ekkor kiérdemelhetné. Az 1947-ben még zónákra tagolt


nyugatnémet országrészt pedig Vilhelmina/Grätchen képviselte,

drabális alkatával, barbarizmust jelképező viking sisakjával és a tovább élő fasizmust szimbolizáló horogkeresztes ruházatával. Az ekkor még működő két másik – kisgazda és szociáldemokrata orientációjú – humorlap, a Pesti Izé és a Szabad Száj messze nem volt ilyen tudatosan szerkesztett, főleg nem külpolitikailag.

A Pesti Izé a Marshall-segély témáját elviccelte egy idétlen kis pajzán tréfával, amelyen a szultán neheztel háremhölgyeire, mert kívánják a külföldi tőkét "tökét".

Az ábrázolás esetében tehát bőven lehetett építkezni a karikatúraábrázolások évszázados hagyományaira, bár a szatelitállamok karikaturistáinak ezekben az években sokkal inkább az „élenjáró szovjet karikatúraművészetet”, a Krokogyil rajzait ajánlották figyelmébe.



galeria_6329.JPG
Marshall segély. Ludas Matyi, 1947
galeria_6330.JPG
galeria_6331.JPG
galeria_6332.JPG
galeria_6333.JPG
Iván és Joe
galeria_6334.JPG
Fegyvergyárosok. Ludas Matyi, 1953

A hidegháború kibontakozásával – a háború elkerülhetetlensége doktrínájának fényében és a koreai háború árnyékában –


az imperializmus ármánykodásainak leleplezése mindennapos feladatává vált

a karikaturistának is. Az 1951-es értékelés szerint azonban a pártközpontban nem látták elég gyűlöletesnek az amerikai elitet: „Az ellenség: az imperialista Tőke és képviselő és lakájai túl kedélyesek, mindenki bácsi!” – állapították meg.

A szovjet antifasiszta és antiimperialista karikatúra valóban kifejlesztette annak a módját, hogy a legcsekélyebb komikum nélkül, de elég sokkolóan váltogassa a tankok, bombák, halálfejek, koporsók és dollárok motívumait.

A hazai karikaturistákkal azonban valami még a Ludas Matyinál is hibádzott. Megcsinálták a kötelező feladatot, de mégiscsak legalább annyira humoristának tekintették magukat, mint propagandistának.

A Központi Vezetőség apparátusában ezt származásukkal – a pártnyelvezetnek megfelelően „rossz szociális összetételükkel” –magyarázták. A Ludas Matyi karikaturistáinak többsége ugyanis – még ha háromnegyedük párttag is volt – a nem megbízható kispolgári és alkalmazotti családban nőtt fel.

„A munkatársak többsége származásánál, kapcsolatainál fogva elsősorban a főváros polgári és kispolgári rétegeihez kapcsolódik, azok életét, problémáit ismeri, és csak kötelezően foglalkozik a munkásosztály és a parasztság… kérdéseivel is.” – szögezte le az APO 1955-ben.

Ez a kispolgárias vonás 1956 után is menetrendszerűen kiváltotta a pártközpont nemtetszését, de ekkor a kispolgáriság már nem származást, hanem magatartásmódot, habitust jelentett.



A Magyar Rádiót irányító Gács László 1959-ben úgy ítélte, a hivatalos humoristák „kispolgári szelleműek, kispolgári légkörben élnek”, aminek következtében


bírálatuk pont fordított hatást ér el:

„sokuknál az ellenség kigúnyolása is gyanús színezetet kap, és néha olyan beállításban történik, hogy a mi rendszerünk bírálatának tűnik”.

Csakhogy ekkor már a külpolitikát és az osztályharcot is másképp értelmezték. A harmadik világháború kirobbantása helyett Hruscsov a békés egymás mellett élés politikáját hirdette, a hazai és nemzetközi osztályharc a gazdaság és a tudat területén folyt tovább.

A direkt politikai – még inkább a külpolitikai tárgyú – rajzok aránya csökkent. Egyre inkább konkrét külpolitikai eseményeket rajzoltak meg, konkrét szereplőkkel, De Gaulle-lal, Eisenhowerrel, Kennedyvel, Johnsonnal, Adenauerrel.



Azonnal bekerült a lapokba minden gazdasági „válságjel”, így a közös piaccal kapcsolatos nézeteltérések vagy a valuták gyengélkedése. Bár az USA vietnami beavatkozása miatt a magyarországi karikatúrákon is megszokott látvány maradt a bombákkal és katonai repülőkkel támadó agresszor, a hatvanas évek jellegzetes alakja mégiscsak


Iván és Joe volt:

a szovjet, illetve amerikai állampolgár, akik közül természetesen előbbi a bölcsebb és nyugodtabb, és aki „nevelgeti” a kevésbé békés természetű társát, akivel kénytelen együtt élni.




ÉletmódRSS