2017. február 20. hétfőÁlmos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Magyar legendák az olasz fociban

Andreides Gábor 2012. március 10. 11:34, utolsó frissítés: 2012. március 12. 14:52

Bármennyire hihetetlen, de a második világháború előtt még a magyarok tanították az olaszokat rúgni a bőrt.


„… Nekünk megadatott közelről megcsodálni a remek erőt, amelyet vezetőitek ömlesztettek a zsenge itáliai sport ereibe, nekünk megadatott, mert minket hívtatok oda mesternek, akitől meg akarjátok tanulni a győzelemre vezető ismereteket” – amikor Fischer Mór, a Magyar Labdarúgók Szövetsége Nemzetközi Bizottságának elnöke 1932. május 8-án, többek között e szavakkal köszöntötte a válogatott találkozóra, Budapestre érkező „azzurri legényeket”, a tanítványok már nagyra tartott ellenfelekké váltak.

>> Történelem rovatunk korábbi anyagai >>

Hiszen az olasz labdarúgó válogatott 1928-ban, Rómában először, majd két esztendővel később Budapesten ismét, ezúttal nagyon (0:5!) megverte a legjobb magyar labdarúgókat. Ám a húszas évek elején ez még korántsem volt így, a Sporthírlap helyszínen tartózkodó munkatársa egy milánói háziderbi technikai színvonalát látván hűvösen csak ennyit mondott: „egyelőre sok-sok tanulásra és tanítómesterre van szükségük”.

Itáliában az elmúlt század első évtizedeiben a magyar labdarúgás igen népszerű volt, így nincs mit csodálkozni azon, hogy az alacsony színvonalon és szervezetlenül futballozó, de a játékért élő-haló, abba invesztálni hajlandó és tudó olaszok



hozzáláttak a magyar tanítómesterek toborzásához.

1921-től valóságos futball-exodus indult meg Olaszország felé. A mérkőzések egyik fő vonzereje a magyar futballisták játéka lett. Gianni Agnelli számára például mindvégig meghatározó élmény maradt a Törekvés huszonhárom éves egykori játékosának, Hirzer Ferencnek a torinói bemutatkozása, amelynek alkalmával a fiatal játékos egyszerűen elbűvölte a Juventust is magáénak mondható Agnelli családot: „Abban az időben imádtam a futballt és a Juventust. Akkor kerültem először közelebbi kapcsolatba a focival, és sosem felejtem el, amit láttam. Annyira gyors volt, mint egy kilőtt nyílvessző” – emlékezett vissza az akkor négy éves Agnelli a magyar játékosra.

Hirzer Ferenc, a Juventus kiválósága


Hirzer gyors, és nagyon technikás játékos volt. Úgy tudta fedezni a labdát, hogy a védők szabálytalanul is csak nagy nehézségek árán tudták szerelni. Torinóban azt is följegyezték róla, hogy volt egy különleges szokása: minden egyes bemelegítő futást követően előhúzott egy fésűt a zsebéből és megigazította vele frizuráját.

A csapat másik magyar játékosa – a később olasz állampolgárságot szerző, és több nagy klubnál, így a Lazionál is edzősködő – Viola József volt. Viola kezei alatt 1936 és 1939 között a fővárosi csapatban olyan nagyságok játszottak, mint Silvio Piola, vagy Giuseppe Viani. Mondják, elő-előfordult, hogy a csapatnak a magyar mester sörözőkben magyarázta el a taktikai utasításait. Ilyenkor


söröskorsók jelentették a hazai játékosokat,

pálinkás (grappa) poharak pedig az ellenfél játékosait. 1925-26-ban a bajnokságot a Hirzer és Viola fémjelezte Juventus nyerte. A csapat e trófeát az izgalmak következtében szívroham következtében elhunyt trénerének, Károly Jenőnek ajánlotta. „Signor Karoli” – ahogyan a nagytekintélyű magyar mestert Itália-szerte nevezték – mindig készséggel segített az Itáliában túrázó magyar csapatok ügyeinek képviselésében, ügyes-bajos problémáinak rendezésében.

A méltatlanul elfelejtett, tragikus sorsú Weisz Árpád két együttesnél is maradandót alkotott. 34 évesen bajnoki címet szerzett a milánói Internazionalénál, ahol kezdő edzőként első figyelemreméltó döntése egy 17 éves ismeretlen fiatal, egy bizonyos Giuseppe Meazza felfedezése volt.

Weisz legnagyobb sikereit mégis a Bologna mestereként érte el, mely csapatot egymás után kétszer is első helyre vezette. A félelmetes csapat 1937-ben 4:1 arányban lelépve az akkori esztendők egyik sztárcsapatát, a Chelseat, megnyerte a párizsi világkiállítás kupáját. Weisz számára a diadalt követően az egyik legnagyobb elismerést egy francia sportlap fogalmazta meg: „Weisz Bolognája olasz módra, de angol profi labdarúgókból álló csapatként győzedelmeskedett.”

Weisz Árpád a Bologna játékosaival


A Bologna sikert sikerre halmozott, Weisz munkáját egyre nagyobb szakmai elismerés, övezte. A háborúhoz közeledve azonban Olaszországban is


megváltoztak a politikai és társadalmi viszonyok.

Míg 1932-ben Mussolini még úgy fogalmazott, hogy „az antiszemitizmus nem létezik Olaszországban – az olasz zsidók mindig derék állampolgárokként viselkedtek, és mint katonák bátran küzdöttek” – hat évvel később már faji kiáltvány jelenik meg lapjában, a Giornale d’Italiában, amely tragikus útra terelte az addig az antiszemitizmustól összességében érintetlen Olaszországot.

Októberben, a zsidókat sújtó törvények elfogadásával a Bolognában élő Weisz család számos Itáliában élő külföldi, illetve olaszországi zsidó polgárral egyetemben védtelenné vált. Itália a náci Németország karjaiba szédült.

A Bologna 1938. október 16-án otthon, a Littorialéban, a fasiszta építészet egyik emblematikus alkotásában, a mai Stadio Dall’Ara elődjében 2:0 arányban simán verte a Viola József edzette római Lazio csapatát. Weisz, a honfitárs irányította fővárosi csapat ellen ült utoljára a piros-kékek kispadján. Benyújtotta lemondását, és családjával elhagyta Itáliát: Párizsba menekültek, ott próbáltak új életet kezdeni.

Praktikus okok miatt esett a választás a francia fővárosra. Weisz a kiválóan beszélt olasz után


könnyen elboldogult a francia nyelvvel.

Ismerték őt a franciák, emlékeztek a Bologna nagyszerű csapatára és az élete mérkőzését irányító magyar szakemberre, aki ezzel az összecsapással végérvényesen bevonult a labdarúgás halhatatlanjai közé. Bologna is közel volt. Kacérkodott ugyan egy angliai letelepedéssel is, de az angol bajnokságban külföldi edzőként nemigen vállalhatott volna munkát. A család 1939 tavaszán Hollandiába költözött, ahol mindent elölről kellett kezdeni. Azonban úgy tűnt, lassan rendbe jönnek a dolgok egy kicsiny holland városban, az ötvenezer lakosú Dordechtben.

Azután mindennek vége lett: 1939. szeptember elsején kitört a második világháború. 1940. május 10-én pedig a náci Németország lerohanta a semleges Hollandiát, amely négynapi küzdelmet követően megadta magát. Weisz 1941 szeptemberétől nem vezethette többé a Dordecht edzéseit. A családot 1942 nyarán tartóztatta le a Gestapo, először a hollandiai Westerbork tranzit táborába, majd Auschwitzba deportálva őket, ahonnan senki nem tért vissza.

Amikor Weisz 1931-ben elhagyta az Internazionalét, helyét újból magyar szakember, a Ferencváros egykori kiválósága, Tóth „Potya” István foglalta el. Tóth „Potya” már aktív játékosként is foglalkozott a játékosok trenírozásával. Sikerei titkaként


mérnöki precizitását jelölték meg.

Az edzésmunkát mindig a legapróbb részletekig megtervezte, azt az edzésnaplóba rögzítette, játékosairól külön kartont vezetett, ahova minden adatot és eredményt lejegyzett. A technikai képzés mellett nagy hangsúlyt helyezett a taktikai és az erőnléti felkészülésre. Ismerte és alkalmazta a bemelegítés és a téli felkészülés fogalmát is.

A második világháború vége felé Tóth „Potya” 1944. október végén, az egykoron szintén Itáliában – többek között a Lazio és a Roma együtteseinél is dolgozó labdarúgóedző – Kertész Géza közvetítésével kapcsolatot teremtett a polgári ellenállás németellenes csoportjaival. 1944. december 6-án a csoport többsége a Gestapo kezére került.

A nyilas sajtó csak annyit közölt, hogy Tóth „Potya” Istvánt és társait hazaárulás miatt letartóztatták. Kiszabadítására több akció indult, sajnos minden eredmény nélkül. 1945. február 6-án a reggeli órákban gyilkolták meg barátjával, a szintén Olaszországban edzősködő, ott karriert befutó Kertész Gézával együtt.

Kertész és Tóth sírja a budapesti Kerepesi temetőben


Az Inter legnagyobb riválisnál is találunk magyarokat. Az AC Milan első külföldi igazolása például Bánás József volt. Piero Pirelli klubelnök személyes kiszemeltje 1924 októberében mutatkozott be a szurkolóknak. Később sportigazgatóként és játékos-megfigyelőként nevéhez fűződött Ezio Loik, a fiumei születésű ötszörös olasz bajnok felfedezése. De többek között


szakmai felügyelete alatt és kezei között fejlődtek

olyan híres olasz labdarúgók is, mint a Triestina és a Napoli egykori későbbi kiválósága, Nereo Rocco, vagy Giovanni Trappattoni.

Bánás József, a Milan játékosa
A magyar labdarúgás talán első ismert légiósa, Schaffer Alfréd, a „Futballkirály”1941-ben került az AS Romához. A „farkasok“ az ő szakmai irányításával még abban a szezonban megszerezték első bajnoki címüket. A bajnokság során Schaffer vezetésével a csapat 30 mérkőzést játszott, és összesen 42 pontot szerzett 16 győztes találkozó, 10 döntetlen és 4 elveszített mérkőzés mellett.

A mester 1942 nyarán, a bajnokságot követően hazalátogatott. Ilyenkor szokásos interjúinak egyikében az 1941-42-es győzelem alapvető titkát, és a siker okát a Roma egységében látta. Abban, hogy a mérkőzéseken keveset, vagy szinte sosem cserélt, és ezt elbírta csapata. Mindezek mellett – vélte Schaffer – az is hozzájárult a végső győzelemhez, hogy minden edzésen


mindenkit alaposan megdolgoztatott,

figyelmeztette játékosait az esetleges hibákra, megmagyarázta nekik „hogyan kellett volna csinálni ezt vagy azt.” Különösen fontosnak nevezte azt, hogy játékosaival külön-külön is sokat foglalkozott. Ami pedig az olasz labdarúgás helyzetét, népszerűségét és az élelmezést illeti, Schaffer így nyilatkozott: „Változatlanul hallatlan népszerűségnek örvend. Nincs olyan mérkőzésünk, amelyet 20-25 000 ember ne nézne meg.”

Az örök ellenfél Lazio első külföldről igazolt szakembere szintén magyar edző, a BTC egykori jobbhátvédje, az egyszeres magyar válogatott Kőszegi Dezső volt, aki új és hihetetlenül szigorú edzésmódszereket vezetett be az idősebb fővárosi klubnál.

Schaffer Alfréd, az AS Roma mestere
Az Udinese számára a Budapesten élő és a magyar vívósportot megteremtő Italo Santelli toborozta olykor a magyar trénereket. A lovag számára e tevékenység kellemetlen pillanatokat is okozhatott. 1921 szeptemberének végén az udinei futballklub panaszos hangú levéllel fordult Santellihez amelyben sérelmezte, hogy Ging József, Santelli protezsáltja


köszönés nélkül otthagyta őket

és Pisába ment. A klub arra kérte Santelli mestert, szerződtessen új trénert nekik, de valamivel megbízhatóbbat Gingnél. Ginget tulajdonképpen Pisába csábították. A magyar szakember azért döntött a távozás mellett, mert a mesés, 1800 lírás havi fizetésnek nem tudott ellenállni. Nem tudni, hogy Santelli kiben találta meg Ging utódját, de a csapatot 1936-37-ig jóformán csak magyar edzők (Kanjaurek, Hlavay, Czeizler, Payer testvérek) trenírozták.

1934-ben Vittorio Pozzo, az olasz válogatott szövetségi kapitánya Nagy József személyében magyar szakembert invitált szakmai stábjába. A Genoa és a Bologna egykori mestere Tóth „Potya” Istvánhoz hasonlóan sokat tett az olaszországi edzőképzésért. Utóbbi nem mellesleg előmozdítója volt a magyarországi edzőképzés megalapításának is.

A már említett Weisz Árpád pedig Aldo Molinarival közösen írt könyvével („Il giuoco del calcio”) – amelyhez a válogatottat irányító és meggyőződéses Weisz-hívő, Pozzo írt előszót – hozzájárult az olasz futballelmélet megalapozásához.


Weisz és Molinari maradandó
munkájának a címlapja
De nem csak nagy csapatokban találhatunk magyarokat.

Gyakorlatilag nem volt olyan csapat, nem létezett olyan osztály, nem létezett Itáliának egyetlen olyan szeglete, ahol hosszabb, vagy rövidebb időre nem bukkantak volna föl a huszadik század „kalandozó magyarjai”, sportolók vagy szakemberek. Az Olaszországban kalandozó magyarok közül voltak, akik sikeresek lettek és nevüket mai napig tisztelettel emlegetik, voltak, akik bajnokságot, bajnokságokat (!) nyertek, és voltak olyanok, akiről méltatlanul elfeledkeztek hazájukban.

Sokan letelepedtek Itáliában és a későbbiekben híres csapatok szakvezetői lettek, egyesek tovább álltak és máshol, más közegben próbáltak szerencsét. Akadtak olyanok is, akik honvágyuk, vagy – relatív – sikertelenségük miatt hazatértek.

Egy biztos, Trieszttől Szicíliáig, Fiumétól egészen Genováig minden rendű és rangú futball-formációban megtalálható magyar edzők és játékosok sokat tettek az olasz labdarúgás felvirágoztatásáért, nem csoda tehát, hogy az Olasz Labdarúgó Szövetség vezetője 1926-ban így írt magyar kollégájának:

„a nemes Magyarországnak, a bölcs mesterek hazájának, Olaszország, a hálás tanítványok hazája mindig testvéries szeretettel akarja megragadni a kezét.”

A hálás tanítványok ettől függetlenül igencsak a magyar mesterek fejére koppintottak, akik 1925 óta nem voltak képesek nyerni a Squadra Azzurra kiválóságai ellen. A következő magyar diadalig 28 esztendőt kellett várni.

De ez már egy másik történet…




ÉletmódRSS