2017. május 25. csütörtökOrbán
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egy 16. századi kolozsvári fürdőházi jelenet érdekességei

Flóra Ágnes 2012. március 03. 11:12, utolsó frissítés: 2012. március 05. 11:00

Mit lehet megtudni a kor társadalmi berendezkedéséről egy szópárbajból, melynek három polgárasszony a főszereplője?


Jelentéktelennek tűnő rágalmazási botrány került Kolozsvár bírói széke elé 1584 májusában: Szabó Mártonné, Pulacher Istvánné és Hosszú Jánosné, nyilvános helyen, Kolozsvár közfürdőjében egymás becsületét sértve, enyhe tettlegességig fajuló szópárbajba keveredtek.

>> Történelem rovatunk korábbi anyagai >>

A konfliktus egy fürdőházi alkalmazott, a mosóasszony munkája nyomán alakult ki, aki a fürdőző Szabó Mártonné és Pulacher Istvánné közül ez utóbbit mosta meg előbb, s mire Szabó Mártonnéhoz fordult ő igen sértő kijelentést tett: „Amely ebet ez előtt mostál, most is azont mosd.” – hangzott a becsmérlő mondat, amely nyomán a tanúvallomások által megörökített jelenet kialakult.

A történet, mely beillik akár a „történeti bulvár” műfajába is, a város történetével foglalkozók vagy az iránt érdeklődők számára azonban érdekes részleteket tár fel egy letűnt kor mindennapjairól és annak egy igen fontos intézményéről, a városi fürdőről, de más várostörténeti adatokkal is szolgál.


Az antik fürdőkultúra, ha nem is ugyanolyan látványos formában, de


továbbélt a középkorban is.

Ezt igazolja, hogy igen korai, 7-8. századi német jogkönyvek is kitérnek a fürdők működtetésének módozataira. A fürdőépítések fellendülése azonban a városhálózat kialakulásának, városalapítások időszakának tekinthető 13-14. században indulnak meg.

Árpádházi Szent Erzsébet beteget fürdet. Részlet a kassai dóm főoltáráról (1474-1485)


A testi felfrissülést, a gyógyulást, de a szabadidő kellemes eltöltését is szolgáló közfürdőket a középkor folyamán kolostorok, ispotályok mellett, de magánvállalkozások formájában is megtaláljuk. Városi igazgatás alatt működő fürdők vélhetően a 14-15. század táján jelennek meg, amikor más egyházközeli intézmények, mint például az ispotályok alapítása is inkább magánszemélyek és városi hatóságok kezdeményezéséből jöttek létre, vagy kerültek át az egyházi működtetőtől városi igazgatás hatáskörébe.

Jelentősebb városokban, ahol több fürdő is működött, a mesterek a kézművesekhez hasonlóan céhekbe tömörültek, hogy érdekeiket jobban képviseljék. A fürdőmesterség, ha nem is tekinthető egyenrangúnak egy patikáriussal, a vállalkozás tekintetében mégis ugyanazon kategóriához tartoztak. Egyrészt azért, mert a fürdők működtetése


részben egészségügyi feladatokat is ellátott,

s éppen ezért igen gyakran a működtetők borbélyok voltak. Sok esetben a tisztálkodás mellett borotválás vagy hajvágás is szerepelt az igénybe vehető szolgáltatások közt, de mint azt Sopron példája is mutatja, köpölyözést és érvágást is alkalmaztak a gyógyulni vágyókon. Grúz Péter kolozsvári polgár is, akiről a jegyzőkönyvek megemlékeznek, valószínűleg gyógyító kúrákra vitte beteg feleségét a fürdőbe, hiszen az egyszerű meleg vizes kádfürdőt otthon készítették a betegnek.

A város, akárcsak a városban működő patikáriusoknak vagy orvosoknak, a fürdőmestereknek is engedményeket tett vagy éppen javakat biztosított, hogy a városlakók által igényelt vállalkozást beindítsák. Kolozsvár tanácsa 1571-ben 2 forintra fát illetve igény esetén kölcsönt ígért a fürdőmesternek, hogy a fürdőházat megépítse. A fürdőmesterség, mint önállósuló foglalkozáság kialakulását pedig jelzik a 16. században felbukkanó Feredős előnevek is.

Kolozsvári fürdőmestert a 15. század második felében említenek először a források, de az nem derül ki az oklevél szövegéből, hogy városi vagy egyházi intézmény által működtetett fürdő balneatoráról van-e szó. Biztosan tudjuk azonban, hogy


a kolozsvári klarisszák működtettek fürdőházat,

amit saját pénzükön emeltek, s amit 1544-ben a városi tanács más javakkal együtt lefoglalt. Ezt a fürdőt azonban úgy tűnik, a város nem használta tovább és 1557-ben a városi tanács a plébánost, Heltai Gáspárt bízta meg a városi fürdő megépítésével, talán éppen annak a hagyománynak a szellemében, hogy a fürdők igen gyakran egyházi vagy egyházközeli intézmények igazgatása alatt álltak. A fürdő azonban úgy tűnik, 1568-ig nem épült meg, hiszen a tanács ismét napirendre tűzte a fürdőépítést.

Középkori fürdő. Illusztráció Valerius Maximus: Factorum Dictorumque Memorabilium c. művének 15. századi kiadásából


Ekkor már nem a plébánosra bízták ezt a feladatot, hanem a tanács fürdőmestert fogadott és azzal építtette meg a fürdőt és gőzfürdőt is egyben. Annak ellenére, hogy a fürdőház magán emberek vállalkozása volt, nem került ki teljesen a tanács igazgatása alól. Fenntartásáért ugyanúgy felelt a mester és a városvezetés is.


Nagyobb javításokat, tatarozásokat a tanács állta,

a fürdős pedig félévente kapta meg pénzbeli fizetését illetve természetbeni juttatásait. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy fürdőhasználat a városiak számára ingyenes volt. Sőt, a testamentumok kegyes adományai közt gyakran megjelenő vagy éppen szolgálat ellenértékeként megfizetett fürdőpénzek sokkal inkább azt a tényt igazolják, hogy a fürdőzés egy tehetősebb réteg számára volt elérhető.

A kolozsvári balneum civile-t olykor igen jelentős vendégek is látogatták, török követek vagy a magas arisztokrácia tagjai. A fürdő környékén megjelenő koldusok pedig szintén azt sugallják, hogy a fürdő olyan hely volt, ahova azok jártak, akiktől a szegények alamizsnát remélhettek.

Egy bejegyzés szerint amikor 1591-ben Báthori Boldizsár „csináltatott feredőt az feredőssel és semmit nem fizetett” a város 2 forintot fizetett a fürdőmesternek. A közfürdő használata ennél vélhetően valamivel olcsóbb volt, és az igénybe vett szolgáltatásokhoz igazodtak a tarifák.

A 16. század második felében Európa-szerte újjáépülő fürdők, a század elején tapasztalt hanyatlás végét jelzik. A rövid megtorpanást egyrészt a járványok terjedése, az egyre erősödő erkölcsi aggályok, de a tűzifa árának emelkedése is eredményezte. A vallási megújulással együtt járó szigorúbb erkölcsi szabályozások és a meg nem szűnt igény következtében a fürdők ismét megnyitották kapuikat. Ehhez természetesen hozzájárult


a humanista orvostudósok érdeklődése az antik orvostudomány iránt,

akik újból felfedezték Hippokrátesz és Galenus a fürdők jótékony hatásait hangoztató műveit. Nem utolsó sorban a török hódoltságnak is köszönhetően vált ismét népszerűvé a közfürdőzés.

Köpölyözés a fürdőben.
Jost Amman fametszete, 1568


A kolozsvári fürdőház elhelyezkedéséről, felépítéséről és nyitva tartásáról hallgatnak a források, de más városok gyakorlatát követve képet alkothatunk működésükről. Rendszerint a városfalak közelében vagy a külvárosokban állították fel a több helyiségből álló fürdőházakat.

Felépítéséről a jelen vizsgálódás alapjául szolgáló eset annyit árul el, hogy a női illetve a férfi fürdőrészleg szigorúan el volt zárva egymástól, hiszen amikor Pulacher Istvánné a szitkozódást követően zaklatott állapotban próbált bejutni a férfiak fürdőjébe, vélhetően hogy férje oltalmát keresse, a fürdőmester megállította őt. Az amúgy is szigorú protestáns erkölcsi normák szerint élő város fürdőjében tehát nem fordulhattak elő a szakirodalomból és művészi alkotásokról ismert parázna jelenetek.

A tisztálkodni vágyók magukkal hozták fürdőruháikat, amelyek könnyű anyagból készült, hosszú ingszerű ruhadarabok voltak. Hosszú Jánosné a vallomások szerint éppen előkötőjével és fürdőingével ütötte meg Szabó Mártonnét a veszekedés hevében. Amiből nyilván az is következik, hogy a tisztálkodás során az ingek és szemérmet fedő kötények lekerültek a fürdőzőkről. Az általános gyakorlat szerint


a szombati fürdőzés volt a legelterjedtebb,

de ezen kívül még egy napon biztosan nyitott a fürdő, mint ahogy fontosabb ünnepek előtt is. Hippolit Guarinoni, II. Ferdinánd prágai orvosa fő művében, mely az emberi faj erkölcsi válságát mutatja be, a városlakók fürdőzéssel kapcsolatos szokásait tárgyalva megjegyzi, hogy a polgárok elhanyagolva és vesztesnek érezték magukat, ha minden szombaton illetve ünnepnap előtti este nem látogathatták meg a fürdőt, ahol „gőzöltették, dörzsöltették, tisztogatták, áztatták és mosdatták magukat”.

A rágalmazási per jegyzőkönyvi részlete. Kolozsvári törvénykezési jegyzőkönyvek II/7. p. 233. Román Országos Levéltár kolozsvári levéltára


Mivel a fürdő alkalmazottait a bérlő vagy működtető mester fizette, ezért azok nem jelennek meg a városi számadásokban, így szintén az analógiákat kell segítségül hívnunk. Így pontosan nem tudhatjuk, kik dolgoztak a fürdőben, de minden bizonnyal volt, aki a ruhákra vagy a fürdőzők nyugalmára vigyázott, s voltak akik, mint Orsolya asszony is, egyszerre volt vízhordó és mosóasszony.

A fürdőházi felszerelések közül nem hiányozhattak a kádak, csebrek és kemencék. A vallomások szerint, amikor tettlegességig fajuló csetepatéban pofon csattant Hosszú Jánosné arcán, ő úgy megtántorodott, hogy a kemencének esett. Az említett kemencébe, a számadások tételei szerint, kovács, azaz kvarc követ helyeztek, hogy a magas hőmérsékletet tartani tudják, illetve hogy a követ vízzel locsolva gőzölhessenek.

Ez a részinformáció, illetve az a tény, hogy a terhes Szabó Mártonné nehezen bírta a fürdőt, és Erzsébet Zsemlesütő Istvánné pedig azért nem tudott részleteket elárulni a kialakult konfliktusról, mert vélhetően a nagy meleg miatt, elájult, igazolni látszik azt a feltevést, hogy a kolozsvári fürdő nem csupán a közösségi tisztálkodás színhelye volt, hanem egyben


az egészség megőrzését és kikapcsolódást szolgáló gőzfürdő is.

Érdekes megvizsgálni az összetűzés szereplőit is. Bár a tanúvallomás nem tér ki a három nő kapcsolatára, mégis a sorok közt olvasva nyilvánvalóvá válik a kutató számára, hogy valószínűleg nem egy spontán kialakult, ingerültségből fakadó konfliktusról van szó. A vita valódi oka sokkal inkább egy távolabbi sérelem, nézeteltérés, ellenszenv.

Mindhárom szereplő a szűk városvezető elithez tartozott. Férjeik jelentős pozíciókat töltöttek be a városigazgatásban. Történetünk főszereplői közül a veszekedést kiváltó Szabó Mártonné személye a legérdekesebb. Neve három változatban is előfordul a forrásban. A tanúvallatás elején, mint Martinus Reyndosper felesége, majd legtöbbször Szabó Mártonnéként jelenik meg, de egy alkalommal Burkernéként is emlegetik.

Hajmosás. Illusztráció Thomas Murner: Ein andechtig geistlich Badenfart (Stassburg, 1513) c. művéből. Ld. Birgit Tuchen: „Zur Arhitektur und Ausstattung staedtischer Badestuben in Südvestdeutschland.” In. Staedtisches Gesundheits- und Fürsorgewesen vor 1800. Hrsg. Peter Johanek. Münster, 2000. p. 97


Ez utóbbi név egyrészt lehet, hogy a lánykori neve volt Szabó Mártonnénak, hiszen a tanúságtevők közt is felbukkan egy hasonló név, illetve az is elképzelhető, hogy ez a név a polgár szó német szóalakjából, a bürger szóból származik és inkább státust jelöl, mintsem családnevet.

Az esküdtpolgárok névsorát áttekintve találkozunk Szabó/Posztómetsző Márton névvel, azonban nehéz eldöntenünk, hogy az 1570 és 1581 között tanácsosi szerepet betöltő Szabó valóban a perben forgó asszony férje volt vagy sem. Bár ezen a téren további kutatások szükségesek, egyértelművé vált, hogy


Szabó Mártonné a városlakók tehetős rétegéhez tartozott.

Már akkor is, ha csupán azt a tényt vesszük figyelembe, hogy férje Kolozsvár egyik legbefolyásosabb mesterséget, a szabóságot űzte. Kolozsváron ugyanis az ötvösök mellett a szabók voltak a legtekintélyesebb mesteremberek, akik a városigazgatásban is meghatározó szerepet töltöttek be.

A szópárbajból egészen biztosan kivehető, hogy a három hölgy ugyanazon társadalmi megbecsülésnek örvendett, hiszen egy szerényebb körből származó, egyszerű mesterfeleségnek talán nem lett volna bátorsága Pulacher Istvánnét tökéletlen ebnek nevezni. Sőt, talán egy közrendűek közt lezajlott szitkozódás nem is került volna a városi törvényszék elé.

Pulacher Istvánné minden kétséget kizárva a város előkelőségeihez tartozott. Férje, Pulacher István szabómester látványos karriert futott be. 1576 és 1599 között több ízben volt esküdtpolgár, egyszer királybíró (1580) és több éven át városbírói tisztségre is megválasztották (1593, 1595, 1597, 1599).

De mint az a városvezető elitek házasodási szokásaiból következtethető, Pulacher Istvánné nem csupán férje révén került a város előkelői közé. Herceg Annaként látta meg a napvilágot, Herceg Antal leányaként. Herceg Antal 1558 és 1576 között viselt esküdtpolgári és királybírói (1572, 1574, 1576) tisztséget.

A fürdőházi jelenet során is kiderült az olvasó számára, hogy Anna, Pulacher Istvánné illetve Hosszú Jánosné közt


igen szoros volt a kapcsolat,


hiszen az Annát ért sértésekre, tulajdonképpen Hosszú János felesége válaszolt, és annak nyomán a kissé elfajult konfliktus is Szabó Mártonné és Hosszú Jánosné között alakult ki. Ebből szinte már logikusan következik, hogy Hosszú Jánosné férjét is magas pozíciót viselt férfiak közt kell keresnünk.

Hosszú János vagy Joannes Lang valóban megtalálható az esküdtpolgárok névsorában 1591 és 1602 között mialatt a városbíró-helyettesi (1601) pozíciót is elérte. A két feleség közti viszony feltérképezéséhez szintén a törvénykezési jegyzőkönyvekből egy vagyonelosztási per nyújt segítséget.

Az ilyen fajta pereskedések szereplői gyakran a város elitjéhez tartozó emberek voltak. Ez egyrészt


az igen gyakori újraházasodásoknak volt köszönhető,

ahol a különböző házasságokból származó gyerekek vagy azok rokonsága bíróság előtt próbálta megszerezni örökségét. A tehetős polgárok gyakran folytattak hitelüzleteket is, s a függőben levő hiteleket olykor a leszármazottak próbálták az adósokon behajtani. 1584-ben éppen egy ilyen perben tanúskodik két szereplőnk férje, Pulacher István és Hosszú János.

Ebből kiderül, hogy Herceg Antal özvegyét, Pulacher István és Hosszú János is „anyánknak” nevezi, azaz mindketten Herceg lányokat vettek feleségül és sógorsági viszonyban álltak. Herepei János kutatásaiból tudjuk, hogy Herceg Antalnak három lánya volt: Anna, Barbara és Katalin. Anna tehát Pulacherhez, Barbara pedig Budai Tamás ötvösmesterhez ment nőül. Így kizárásos módszerrel megállapítható, hogy Hosszú János felesége Katalin volt.

Egy rövid bejegyzés nyomán tehát kirajzolódik nem csupán egy történet, egy kolozsvári történet, de körvonalazódnak azok a sajátosságok is, amelyek egy városi elitre jellemzőek voltak. A házassági kapcsolatok által létrejött kapcsolatháló pedig


városvezető réteg egyik jellegzetessége volt.

Ha csupán ebből a történetből kirajzolódó családi összefonódásokat nézzük, megállapíthatjuk, hogy a Herceg-Pulacher-Hosszú-Budai család házasságuk révén kapcsolatban álló férfitagjai 1558-1602 között folyamatosan jelen voltak a városi tanácsban. A vők által biztosított képviselet kiskaput jelentett azon városi határozat mellett, amely az egyenes leszármazottak egyidejű tanácstagságát tiltotta.

A három hölgy összetűzését megörökítő tanúvallomás azonban Kolozsvár kora újkori kétnyelvűségére is igen jó példát hoz. A szász nemzethez tartozó három nő ugyanis mindkét nyelvet folyékonyan beszélte. Zsófia, Nagy Lőrincné azért nem tudta vallomásában teljes mértékben visszaadni a történteket, mert amikor a nők szászul kezdtek veszekedni, nem értette azt.

Ez a kétnyelvűség volt talán a Kolozsvári elit másik jelentős jellemzője. Annak ellenére, hogy a 16. század közepére a város igen erőteljesen elmagyarosodott, nyelvi identitásukat a szászok mindvégig megtartották. A szászok és magyarok közt érvényben lévő paritás megtartása pedig a kora újkori városigazgatás egyik legfontosabb vezérelvévé vált.

Szabó Mártonné, Pulacher Istvánné és Hosszú Jánosné története tehát egy jelentéktelen rágalmazási per kapcsán került megörökítésre, s a történet mentén elindulva, ami abban a környezetben és időben talán csak néhány napig tartó szóbeszéd tárgya lehetett, a mai ember számára történetek láncolatait vonja maga után. Részleteket tár fel, amelyek önmagukban elvesznének, kellő kontextusba helyezve azonban megelevenednek és történelemmé alakulnak.




ÉletmódRSS