2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Dégi L. Csaba: számomra a daganatos betegség nem egyenlő a koporsóval

kérdezett: Gál László 2011. november 09. 16:27, utolsó frissítés: 16:34

A daganatos betegek testi, lelki ápolása terén folytatott kutatásaiért a BBTE adjunktusa lett az év kutatója kategória harmadik helyezettje a Dinu Patriciu Alapítvány pályázatán.


Harmadik alkalommal adták át november 2-án a Dinu Patriciu Alapítvány oktatási díjait a parlamentben. Az év kutatója kategóriában harmadik helyezést ért el Dégi László Csaba, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka Karának adjunktusa. A díjjal kapcsolatos élményeiről, odaítélésének folyamatáról és a daganatos betegek testi, lelki ápolásának romániai helyzetéről kérdeztük.

Milyen volt a díjátadó? Hogy érezted magad?

Dégi L. CsabaDégi L. Csaba
- Szétválasztom a személyes és szakmai szempontokat. Nagyszerű élmény volt, jól éreztem magam. Megtisztelő volt olyan emberekkel találkozni és meghallgatni a beszédeiket, akik a román társadalom szempontjából fontosak, mint Emil Constantinescu volt államelnök, vagy Dinu Patriciu.

Szakmailag két dolgot emelnék ki. Nagy büszkeség volt számomra, hogy annak a csapatnak a tagja lehettem, amely idén nagyon sok jelentős díjat elhozott. Másrészt örülök annak, hogy azért a munkámért díjaztak, amelyet a nyilvánosság kevésbé ismer és szeret, viszont én rengeteg energiát fektettem: a daganatos betegek testi, lelki ápolása és ennek a kutatása, a kommunikációs és pszichoszociális igényeinek a körbejárása. Romániában ez a terület még gyerekcipőben jár.

Téged ki terjesztett fel a díjra?

- Gőzöm sincs, hogy ki nevezett a díjra. A jelölés része számomra egyáltalán nem átlátható. Valamikor júliusban kaptam egy emailt az alapítványtól, amelyben felkínálták a lehetőséget, hogy beküldjem az adataimat az értékeléshez. Előbb konzultáltam Kádár Magor kollégámmal, akit már 2009-ben díjazott az oktatói kategóriában a Dinu Patriciu Alapítvány, és megnéztem az eddigi győzteseket is. Egyértelműen az volt az érzésem, hogy inkább a műszaki kutatókat részesítik előnyben, akik óriási ütemben publikálnak impakt faktoros (a tudományos folyóiratok átlagos idézettsége alapján létrehozott mutatószám szerk.) nemzetközi lapokban. Először úgy gondoltam, ezekkel nem tudom felvenni a versenyt a saját szociális témámmal, aztán mégis elküldtem az adataimat.

Hogy emlékszel a további eseményekre?

- Előbb azt tudtam meg, hogy beválasztottak a legjobb 10 kutató közé. Gondoltam, hogy ezzel meg is állt az előrejutási lehetőségem. A legjobbak között olyan kutató is volt/van, aki Finnországban doktorált és a disszertációját rögtön ki is adta a Springer Verlag Kiadó. Nálunk ez elképzelhetetlen. A pszicho-onkologiai világkongresszuson vettem részt, amikor behívtak az alapítványtól interjúra, hogy kiválasszák a legjobb hatot.

Az interjún kegyetlenek voltak. Nem olyan jellegű beszélgetésre kell gondolni, amire előre fel lehet készülni, hanem pl. publikációs etikáról kérdeztek. Viszont egyben megtisztelőnek éreztem, hogy pont ők kérdeznek. A zsűri elnöke Raluca Ioana van Staden volt, aki 2010-ben megkapta a legjobb női kutatónak járó díjat. Azt fedezte fel, hogy egy csepp vérből, hogyan lehet elektródákkal négy nagyon gyakori daganatnak a jelenlétét megállapítani. Akkora szenzációnak számít ez, hogy amíg sikerült szabadalmaztatnia a felfedezését, addigra már 10 kórházban alkalmazták is.

Miben különbözik ez az év egyetemi oktatója díjtól? Ha jól láttam, ebben a kategóriában is feltétel volt, hogy tartsd a kapcsolatot a diákokkal és egy egyetemi tanárnak nem kellene kutatnia is?

- A Babeş-Bolyai Tudományegyetemen - amely az országos listán a második helyet foglalja és ezzel kutató egyetemnek számít - kötelező módon kell tanítani, kutatni és gyakorlatban is kifejteni valamilyen tevékenységet, tehát a két terület között van átjárás, viszont a különbségek jelentősek. Az interjún arra is rákéredzetek, hogy hány fiatal kutató van a csoportomban. Én őszintén felvállaltam, hogy 4-5 diákkal dolgozom, mert soknak nincs meg az az alapképzettsége, amely a daganatos betegek esetében szükséges.

Azt tudni kell, hogy a daganatos betegségekkel való munka klinikai terület, és ha az ember szakmailag nem elég felkészült, akkor nem igazán tud tevékenykedni. Ez a példa szerintem tisztázza a különbséget, a kutatónál kevésbé számított a fiatalokkal való munkája, inkább az nyomott a latban, hogy mit publikált.

Szerinted az esetedben mi győzte meg a zsűrit? Melyikre vagy a legbüszkébb?

- Szerintem a legfontosabb, hogy idén New Yorkban az Oxford University Press kiadott egy tankönyvet a daganatos betegek ellátásáról, és ebben egy fejezetet én írtam. Szerintem fontos mérföldkő, hogy egy olyan tankönyvben kértek fel egy fejezetet megírni, amely jelenleg több mint 200 egyetemi könyvtárban elérhető és idén már a második kiadása is megjelent. Ez nagyon sokat nyomhatott a latba.

Láttam, hogy lehetett szavazni is. Az mennyiben számított az értékelésnél?

- Az értékelésnél a szavazatok nem számítottak, kizárólag a zsűri döntött. Minden kategóriában megszavazták a legnépszerűbb jelöltet, ott számított, hogy mennyien voksoltak rád. Csak az átadás után tudtam meg, hogy az számított nagyon sokat az értékelésemnél, hogy egy új területen, és ami még nagyon fontos, egy szociális területet tevékenykedem.

A bizottság szerette volna megerősíteni ezt a területet, felhívni rá a figyelmet. A zsűritagok nekem személyesen is elmondták, hogy nagyon fontos volt a döntés szempontjából, hogy szociális területtel foglalkozom. A harmadik hely teljesen reális. Egyszerűen nagyon erős volt a mezőny. Aki most megnyerte a kutató kategóriát, az Amerikában tanít, és évente több impakt faktoros publikációja van.

Egyetemi berkekben mennyire ismerik el a díjat?

- Nehezem tudom megítélni, mert még csak a harmadik alkalommal osztották ki. Az elismerés a magyarországi Prima Primissima-díjhoz hasonlít. Ott is egy civil díjazásról van szó és ott is egy üzletember finanszírozz. Nagyjából hasonló a struktúrája is. Az lehet mértékadó, hogy nagyon sok kollégám rám szavazott, óriási szolidaritásban volt részem. Ezért is hiszem azt, hogy egyetemi berkekben nem lehet megkérdőjelezni a fontosságát.

Mennyiben segíti ez a díj a munkádat?

- Ennél a díjnál sokkal többre lenne szükség. Az együttműködés az orvosi és a szociális területek között sokkal jobb kellene legyen, mert anélkül nem lehet a daganatos betegek életminőségén javítani. A számokon és az adatokon túl, amelyeket először publikáltam Romániában - mert nem is lehetett tudni, hogy mi van a daganatos betegekkel - kellenének szolgáltatások, egy biztos pont, amelyet a daganatos betegek hozzátartozói igénybe tudnak venni.

Ellentétben azzal, amit a drogokkal kapcsolatban hiszek, hogy a politikára kell rátaposni, a daganatos témakörben a frontvonalba kell helyezni a túlélő daganatos betegeket. Olyan nyomást tudnak gyakorolni a döntéshozókra, amelyet szakemberként csak időigényesen és a kapcsolatoktól függően tudnánk elérni. A betegek más stratégiákkal dolgoznak. Én emiatt általában szeretek a beteg szervezetekkel együttműködni, mert tudom, hogy ők fogják megváltoztatni a rendszert.

Az olvasók inkább a drogprevenciós előadásaidról ismerhetnek. Milyen inditatásból kezdtél el ezzel a témával foglalkozni?

- Igaz, ebben a témában közszereplőként nem forogtam annyit, ezért is örülök most ennek a díjnak. Teljesen személyes az indíttatásom: ebből kezdtem el írni az államvizsgámat, hogy az önmagam problémáját is megoldjam. Úgy éreztem, muszáj erre választ kapnom.

Így indultam és közben nagyon sok beteggel találkoztam, majd nagyon könnyen összefésülődött az én világnézetem és a betegek helyzete. A munkához nagyon jó alapot nyújtott, hogy református kollégiumot végeztem, és hogy imádom a filozófiát. Egzisztencialista filozófia nélkül nem lehet ezt a munkát végezni. Mindenki számára a daganatos betegség a koporsóval egyenlő, számomra nem. Lehetetlenség, hogy az ember pszichéje egész nap sírjon, és a halállal foglalkozzon. Az onkológián is kacagnak, pletykálnak, mindenfélét megbeszélnek az emberek és igényük van arra, hogy a lelki és praktikus igényeikkel foglalkozzanak.

Milyen az élet a díj után?

- Most egyfajta nyomást érzek, mert jobban oda kell tennem magam, hogy folytatni tudjam. Minden dologban az a legnehezebb, hogy fenn tudj tartani egy bizonyos minőséget. Elkezdeni és újat mondani érdekes, nehéz és sokszor magányos, de igazából az a kihívás, hogy meg tudj maradni és valami olyat felmutatni, amiben vannak partnerek, és amivel változásokat tudsz elérni. Ilyen szempontból a díj jól esik, de mellékes.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS