2019. június 19. szerdaGyárfás
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Vekerdy: a mi iskoláink nem az örömre vannak berendezkedve

kérdezett: Csirák Dalma 2011. november 01. 13:22, utolsó frissítés: 13:22

#i#A szülőkön az segít, ha nem hiszik el azt a sok marhaságot, amit kénytelenek végighallgatni, például hogy teljesítményelvű világban élünk és a gyerekeket fejleszteni kell.#/i#


Nemrég ismét előadásokat tartott Erdélyben, a Nyitott Akadémia keretében Vekerdy Tamás, a legismertebb magyar gyerekpszichológus. A vele készült interjú első része itt olvasható, ezúttal a gyerekkori félelmekről, a szülők házas életéről és a „megbetegítő” iskoláról lesz szó.

A könyvében részletesen ír a félelmekről és a félelmek kezeléséről, honnan vesszük észre, ha a gyerek valós dolgoktól fél, vagy mikortól patológiás már.

– Mindnyájan félünk különböző dolgoktól még felnőttkorunkban is. Sokszor szorongunk is – a szorongás, ugye, a tárgytalan félelem. Az még rosszabb, de ilyen ma az élet, a világ. És a gyerek természetesen fél, ha egyedül van vagy ha sötét van. Sötétben kivetít, élénk fantáziájával elképzeli, hogy valami kijön a szekrényből… Ezek normálisnak tekinthetők, nem kóros félelmek. Miért? Nekünk felnőtteknek, ha egy nagy házban vagyunk egyedül, tök sötétben, talán nincs furcsa érzésünk, ha átmegyünk egyik szobából a másikba? Csak legfeljebb nem valljuk be magunknak, vagy már olyan sorvadt a fantáziánk, hogy nem érezzük át a saját félelmeinket.

De az már talán patológiásnak mondható, ha a gyerek nem mer kimenni egyedül a fürdőszobáig, hanem kísérni kell, akár 9-10 éves koráig…


– Valóban lehetnek ilyen eltúlzott esetek, amiknél a szakember segítségével meg kell nézni, hogy tulajdonképpen miről van szó. Mert az, hogy a gyerek fél kimenni, de kimegy, az még rendben van. De hogy nem megy ki, az már egy határ.

Az elaltatás, az alvás körüli dolgokról faggatnám. Nagyon megoszlanak a vélemények, hogy csecsemőkortól hogyan altassuk a gyereket: egy ágyban vagy külön ágyban, esti mesével vagy kislámpával? Nagyon sok legenda kering ekörül.

– Azt szokták mondani, hogy miért ne alhatnának egy ágyban, hiszen az óceániai népeknél is így alusznak. A paraszti társadalmakban egyébként nem aludtak egy ágyban, hanem bölcsőben, és az anya nagylábujjára volt kötve egy madzag, amit átvetettek a mestergerendán (zseniális ötlet egyébként), és amikor a gyerek felsírt, a lábával megrángatta a madzagot, és ringatta. Amire, ugye, azt mondták a húszas években, hogy ártalmas, mert kábít, és olyan, mintha mákkivonatos főzettel itatnánk. Ez hülyeségnek bizonyult, ma az ellenkezőjét mondjuk, hogy rendkívül fontos a vesztibuláris rendszer ingerlése, amit a hintázás, az ingázás, a bölcső meg tud tenni.

Szóval sok dolgot tudtak régen. De ha azt mondják példának, hogy milyen volt, amikor az óceániai népeknél vagy más archaikus társadalmakban a szalmával felszórt kunyhó földjén 15-20-an aludtak együtt, erre azt lehet válaszolni, hogy az más. Más, ha 15-en alszanak együtt, és megint más, amikor van egy apa és egy anya, és maguk közé teszik a kisgyereket. És akkor netán, jó esetben, házaséletet is élnek, és azt gondolják, hogy a gyerek közben mélyen alszik. De a rendelőben mindig kiderül, hogy a gyerek nem alszik elég mélyen, és nem tudja, mit él át.

Vekerdy Tamás <i>(fotó: nol.hu)</i>Vekerdy Tamás (fotó: nol.hu)



És megdöbbentő, amikor ezek a gyerekek viharokat játszanak le, birkózásról beszélnek, különböző tesztekben a képekre ilyen történeteket szőnek, láthatólag egy kicsit zaklatott vagy felzaklatott állapotban. Nem beszélve azokról a kisgyerekekről, akik érthetetlen módon körbe-körbe szaladnak az udvaron az óvodában, vagy esetleg még az iskolában is, izzadtra szaladgálják magukat, és rákérdezve kiderül, hogy a gyerek bizony ott alszik a szülőkkel. Tehát ilyen megdöbbentő következményei lehetnek.

Az az európai elképzelés, hogy a gyereknek legyen saját ágya, netán saját szobája a kezdettől fogva. Persze ott a bölcsőhalál kérdése, de erre vannak megfelelő készülékek, és a bölcsőhalál sokkal ritkább dolog, mint ahogy azt mi gondoljuk. Szóval az ideális az, hogyha a gyerek a saját szobájában, de legalább a saját ágyában alszik, lehetőleg egy elkülönített sarokban. És a gyerek nem az anyukája mellett alszik el, mert akkor garantáltan felébred. Ugyanis egy éjszaka átlagban ötször csökken az alvás mélysége, és ha gyerek ilyenkor érzékeli, hogy a helyzete más, mint amikor elaludt (nincs ott az anyja), akkor teljesen felébreszti magát. Felsír, ha tud, kijön stb. Ha azonban egyedül aludt el, akkor ez a probléma nem áll fenn.

Ideális esetben a kisgyerek egyedül alszik el. Lehet, hogy egy kicsit sírdogál előbb, de aztán hamar elalszik. Nem mellen alszik el, mert akkor az megint egy végtelenített történet lesz. És hogyha a gyerek kijár – egyébként bizonyos életkorban persze, amikor a szeparációs szorongás fellép, az nem is baj – akkor megvigasztalom, magam mellé veszem, elduruzsolok vele, aztán fölveszem, visszaviszem az ágyba, beteszem.

Szokták kérdezni, hogy hányszor vigyem vissza éjjel? A kegyetlen szakember erre azt mondja, akárhányszor. Hatszor, nyolcszor, tizenkétszer stb, mert ha ezt csinálom, akkor hat hét alatt, nyolc hét alatt, 12 hét alatt – gyereke válogatja – igenis rájön arra, még ha látszólag nem is ért semmit, hogy én itt alszom, te ott, és ha szólsz, bejövök. De sokkal jobb, ki kell, hogy pihenjük magunkat. Nincs értelme azt mondani, hogy a gyerek nem érti még, mert igenis, a szituációt érti, és az anya belső képzeteit valamilyen formában át is veszi. Nyugodt hangon, ha tudom, feszültség, érzelmi felhang nélkül ezeket elduruzsolom, és újra és újra visszateszem.

Érdemes a gyereket leszoktatni erről, ugyanakkor természetesnek tekintem, hogy lesz egy olyan korszak, de esetleg több, amikor sűrűbben jön ki. Természetesen van más iskola is, például Ranschburg tanár úr azt mondja, tegyünk az ágyunk mellé egy matracot, és ha a gyerek kijön, akkor feküdjön le oda, és ha kell, lenyújtom a kezem, hogy úgy aludjon el. Ez is lehetne egy megoldás, aki ezt jobban szereti, választhatja ezt.



Szó volt arról, hogy a gyerekre milyen hatással lehet, ha ott van, amikor a szülei szexuális életet élnek. Ugyanakkor ott van ez a tabusított téma, és nagyon sok mesével tömjük tele a gyerek fejét, amikor a szexről vagy a szexualitásról van szó. Mi a jó út?

– A gyerekek, különösen az első gyerek, ha megfelelő a viszony a szülő és a gyerek között, azért rákérdez, elsőként óvodai történetek alapján, hogy honnan van a gyerek? Igaz, hogy a gyereket kikakilják? És ez például szorongást is kelthet benne, úristen, a vécébe is pottyanhattam volna, és mi van, ha lehúznak és így tovább. És akkor az ember megmondja, hogy nem-nem, ez nem igaz. De tényleg, a gyerek az anyja hasából jön ki? Igen. Én is a te hasadból jöttem ki? Igen. A gyerekek ezzel általában beérik.

A rémült szülő viszont tovább megy: és ha megkérdi, hogy mégis hol jött ki, akkor mit mondjak? Nincs probléma: a két lába között jött ki, ott, ahol az ember pisil, van egy nagyobb nyílás, hogy a gyerek kiférjen. A gyerek soha nem megy így végig a kérdéseken, de az aggódó szülő megkérdi: és ha azt is tudni akarja, hogy került oda be? Erre ugye szokták azt mondani, hogy a mama lenyelt valamit, és úgy került be – mert ezt egyszerűbb mondani. Ez megint csak egy hülyeség, természetesen, nem is beszélve arról, hogy akkor mi most az orális szexre gondoljunk, amitől egyébként nem esik teherbe? Természetesen nem erről van szó. Erre is lehet válaszolni: ahhoz, hogy egy gyerek szülessen, kell egy apa és egy anya. És az is kell, hogy szeressék egymást. Ha szeretik és átölelik egymást, akkor az apa testéből kiválik egy kis rész, és átmegy az anyába, és a kettőből lesz egy, és így lesz a gyerek. Igen, de ha azt is megkérdi, hogy hol megy át? Válasz: ott, ahol a gyerek kibújik.

Mindenre van válasz, és nem katasztrofális, csak annyira zavarban vagyunk ezektől a kérdésektől, és magunk is annyira zavartan gondolkozunk ezekről. Malacságnak, vagy nem tudom, minek tartjuk, ezért vagyunk képtelenek erről normálisan szóba állni gyerekeinkkel. Aminek a következtében kezdetben a legváltozatosabb marhaságokat hiszik, aztán könyvekben, neten, egyebütt nézik meg. Akkor aztán a pornóról azt hiszik, hogy ááá, az én szüleim is így csinálták. Holott, esküszöm, hogy nem így csinálták, ha egyszer szerették egymást, még ha technikailag az is történt. Ezért jó, ha a felvilágosításban az az elem is mindenképp szerepel, hogy szeretik, átölelik egymást.

Aki látott már állatokat, lovat vagy bikát fedeztetni, az láthatta, hogy ezek az állatok is nagyon kedvesek és gyengédek egymással. Nem is akar először hirtelen ráugrani esetleg, csak úgy odateszi a fejét az oldalához. Tehát még az állatvilágban is van egy eleme a gyengédségnek, az érzelemnek, és az emberi világban remélhetőleg pláne – bár a modern világ merő technikaként ábrázolja a szexuális életet, ami azért, merem remélni, még mindig nem általános.

Az iskolai gyakorlatot igen élesen szokta bírálni, mert Ön szerint az iskola megbetegít – erről könyvet is írt. Mit tehet a szülő, ha az iskola adott? Jó esetben kiválaszthatom a tanító nénit, de utána 5-ik osztálytól már nagyon sok pedagógussal kerül kapcsolatba. Hogyan védheti meg a szülő?

– A gyereknek érezni kell, hogy a szülő mindig mellette áll, és megvédi a külvilágtól, még ha nem is ért vele mindig egyet. Ezt majd külön kell rendeznie vele. Abszolút védelem kell legyen a család, az otthon. És nem tanulok a gyerekkel, tudnia kell, hogy az az ő dolga. Ha rossz tanuló, nem olyan nagy baj, nem gyötörném ezzel, hanem rábíznám. Ugyanakkor, ha kéri, vagy ha felfedezem, hogy valami nem stimmel, akkor segítek.

Mondok egy rettenetes példát: a gyerekem fél 9-kor még ül a füzet fölött, kezében a tollal, és nem csinál semmit. Megkérdezem, mi van, mire láthatóan hiszterizált állapotban azt mondogatja, hogy „az én egy napom, az én egy napom”, nem tudom megírni, nem tudom… Erre a szülő rendszerint valami olyasmit mond: Kisfiam, ne mentél volna le fél 3-kor biciklizni, most addig ülsz itt, amíg meg nem írod! Én ezt nagyon rossz megoldásnak tartom, és értelmetlennek, akkor már inkább a következőt javasolnám: „Most először is, gyere ki a konyhába, igyál egy kis vizet, hámozunk almát, bevisszük, úgy mint régen, és most ülj le szépen, figyelj, diktálok: reggel, amikor felébredtem, és rácsaptam a vekkerre…”

Lediktálom szépen a fogalmazványt. Utána meghallgatom a nagyszülőktől, hogy egy életre tönkre tetszed a gyereket, örök életében mankóra fog szorulni, olyan lusta lesz, mint ti vagytok stb stb. Majd pedig a fogalmazványomra megkapom az iskolában a jól megérdemelt 3 alát. És legközelebb, és ötödször is lediktálom, és megint, és mit ad Isten, két-három hónap múlva 5-ös dolgozatot ír a gyerek? Ez hogy lehet? Úgy, hogy nem hülye. Én ugyan nem magyaráztam el neki, hogy fogalmazás közben odaképzelem magam az ágyába, de rájött arra, hogy ezt csináltam. Plusz sokkal jobban tudja, hogy mit kíván a tanító néni, és a kettőből ő már összehozza az ötöst.

Sokszor úgy segíthetünk, ahogy nem is gondolnánk, ahogy azt hinnénk, hogy ez inkább rongálja a gyereket. Vagy egy másik példa: németlecke, leülök mellé, és mondom neki a szavakat, amiket kérdez. Nem azt mondom, mint a lelkiismeretes szülő, hogy: vedd elő a szótárad, nem fogok örökké melletted ülni, meg kell tanulnod egyedül használni.



Most könnyítek rajta, mert meggyőződésem szerint – és most megint szörnyűséget mondok – a jó iskolában nincs házi feladat. Tehát ha házi van, az már baj, ezen a bajon próbálom őt átsegíteni. Mert aki már tudja, annak nem kell iszonyú sokat gyakorolni, aki meg nem, az meg hiába gyakorol sokat, mert neki előbb tudnia kellene a lényeget. Rudolf Steiner mondta, hogy a házi feladatnál fölöslegesebb dolgot nem ismer. Még a Waldorf tanárok is haragszanak rá ezért.

Ma Magyarországon eszelős mennyiségű házi feladat van egy hétvégére. Ez az elemi pszichológiai tanulási elméleteknek a nem ismerete, ugyanis a tanulás szempontjából az hasznos, ha intenzív rövid gyakorlás után egy egészen más dolog következik, majd alvás. Nem pedig az, hogy a végtelenségig gyakorlom, amíg utálom, belefáradok. Tulajdonképpen akkor válik képességé, amikor már abbahagyom a tanulását, akkor kezd lesüllyedni, automatizálódni. Azok a tanulók, akik egész nyáron gyakoroltak lehet, hogy először jobban tudják majd a feladatot, mint akik nem, de aztán 2-3 hét után megfordul a teljesítményarány: frissebbek lesznek, jobban megy azoknak, akik nem gyakoroltak annyit.

Mit segít szülőknek abban, hogy ezeket a kisebb cseleket megtegyék? Nem erre vagyunk szocializálva.

– Az a baj, hogy szülőként mindent elhiszünk. Mert annyi fölösleges dolgunk van a mai civilizált világban – mert ugye nem szántunk-vetünk, az nem lenne fölösleges, enni kell –. De a mai civilizációnk nem erre épül. Aki mezőgazdasággal foglalkozik, az általában nem lesz gazdag. Aki azzal foglalkozik, hogy minél kisebb chipeket gyártson, amire tulajdonképpen semmi szükség, az milliárdos lesz belőle. Egy ilyen világban nem azzal foglalkozunk, ami fontos, mégis halálra fáradunk a fölösleges tevékenységek során.

A szülőkön az segít, ha nem hiszik el azt a sok marhaságot, amit kénytelenek végighallgatni: pl. hogy teljesítményelvű világban élünk. Top menedzserképzést várnak már az óvodában is: legalább egy-két idegen nyelv, számítógépes szoba, jönnek a cégek, hogy elvigyék a gyereket a délelőtti szabad játéktól dzsúdózni, úszni, teniszezni, lovagolni, krikettezni – a téboly maga. Mert én, szegény szorongó szülő mindent meg akarok adni a gyerekemnek. Hullafáradt vagyok, semmit nem tudok vele csinálni, de befizetek, megadom… Egyszóval neurotizálom a gyerekemet. Mert nem abból lesz a zseniális topmenedzser, aki már az óvodában is topmenedzser képzésben vesz részt, hanem aki teljes értékű kisgyermeki életet élhetett, nyugodtan, teljes érzelmi biztonságban, vad játékban, mindennapos mesében stb. És sok kommunikációban. De ezt valahogy nem hisszük el, és ezért átverhetők vagyunk, és át is vernek minket.

Például nagy üzlet, hogy vedd meg az ilyen-amolyan gyakorlókönyvet és füzetet, és ezzel fejleszd a gyereket. Vagy hozd be a gyereket ide-oda-amoda, fizess egy óráért sok pénzt, mert akkor mi fejleszteni fogjuk őket. A testi-lelki-szellemi jó állapotú gyermeknek nincs szüksége fejlesztésre. A gyerek az iskolára is megérik, mint az alma a fán. Magától. Fejlesztés csak annak kellene, aki valamilyen okból erre rászorul. De ezt mi nem hisszük el, és átadjuk magunkat a sodrásnak. Vagy olyan iskolát keresünk, ami jól elkapja a gyerek grabancát, mert az élet már csak ilyen, mert az élet ezt követeli meg…

Pedig erről egyszerűen tudjuk, hogy nem igaz. Minél több ideig őrzök meg egy gyereket a neki való, kellemes környezetben, annál jobban fog teljesíteni, nem pedig összeroppanni, mert az élet nem ilyen. A 90-es évek közepétől az agyfiziológiai vizsgálatokból is tudjuk, hogy eredményes tanítás nincs öröm nélkül. Na, mármost a mi iskoláink nem az örömre vannak berendezkedve. Van egy zseniális magyar fizikus, L. Szabó László egyetemi tanár, aki most Amerikában tanít, és ő korábban szenvedélyből tanított középiskolásokat. Egy nagy tanulmányt is írt ebből, és többek között azt állítja, hogy a magyar iskolák ítélkezési dühben szenvednek, és csak az érdekli őket, hogy mit nem tud a gyerek, az nem, hogy mit tud. Ebben különböznek a boldogabb északi és nyugati iskoláktól.

Az interjú részletekben elhangzott az Erdély FM rádió Pszichotrillák, illetve Szülők iskolája c. műsoraiban.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS