2019. június 17. hétfőLaura, Alida
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hitlerék nem vették komolyan az erdélyi nemzetiszocializmust

kérdezett:Sipos Zoltán 2003. április 22. 17:30, utolsó frissítés: 17:30

A #b#Trianon#/b# felülvizsgálatára törekvõk számára nyilvánvaló volt, hogy ezt csak a Harmadik Birodalomtól lehet elvárni – beszélgetés Horváth Szabolccsal a nemzetiszocializmus '30-as évekbeli erdélyi recepciójáról.





Nagyon keveset tudni a '30-as évekbeli nemzetiszocialista recepcióról az erdélyi magyarság körében – mi ennek az oka? És mi az, amirõl akár közhely-szinten mégis tudomása van a közvéleménynek?

Horváth SzabolcsHorváth Szabolcs
Horváth Szabolcs: – Tudomásom szerint a téma teljesen feldolgozatlan – '89-ig agyonhallgatták, illetve lefasisztáztak néhány személyt, anélkül, hogytevékenységüket komolyan megvizsgálták volna. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon elsõ kötetében például az Erdélyi Lapok címû napilapról szóló kis cikkecskében csak annyi áll, hogy "eltolódott jobbfele". A témát valószínûleg azért hallgatták el, mert '89 elõtt a romániai magyarság nem akarta saját kényes témáit feszegetni: a román hivatalos történetírás amúgy is nagyon szívesen elõhozakodott a tényleges, a Horthy-rendszerhez köthetõ vétkekkel, így érthetõ, hogy a magyarság nem akart olajat önteni a tûzre. '89 után pedig a két világháború közti magyar jobboldal kutatása valamiért elmaradt: habár többen említik, hogy létezett magyar jobboldal a két világháború között Erdélyben, senki nem nézett utána, hogy pontosan miben is állt ez.

Én levéltári anyagokon kívül eddig fõleg négy, '30-as évekbeli országos napilapban tanulmányoztam a nemzetiszocialista recepciót: a Brassói Lapokban, az Ellenzékben, a kolozsvári Keleti Újságban és az Erdélyi Lapokban. A négy lap különbözõképpen viszonyul a nemzetiszocializmushoz – az egyik véglet a Brassói Lapok, mely élesen szembeszáll a nemzetiszocializmussal, a másik véglet viszont az Erdélyi Lapok, mely – a váradi katolikus püspökség anyagi és morális támogatásával – pozitívan viszonyult Hitler hatalomra jutásához, illetve bizonyos Sulyok István tollából több olyan cikket is közölt, melyben a szerzõ pozitívan kommentálja a Harmadik Birodalom intézkedéseit. Egyébként a lap fõszerkesztõje, Paál Árpád is nyíltan antiszemita volt, amirõl a még nyomdaszagú Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 4. kötete mélységesen hallgat a róla szóló szócikkben.


A két véglet között található az Ellenzék és a Keleti Újság – az utóbbi volt az Országos Magyar Párt hivatalos napilapja. A lap alapjában véve konzervatív volt és Hitler hatalomra jutására, illetve az elsõ intézkedésekre pozitívan reagált azért, mert így Németország megmenekült a bolsevizmustól. Nagyon fontos aspektus a '30-as években, hogy a polgárság nagyon félt attól, hogy a kommunista internacionálé eléri a célját és ez is hozzájárult a nemzetiszocializmus kedvezõ fogadtatásához. Késõbb, a '30-as évek folyamán kritikus szellem vehetõ észre a Keleti Újság lapjain, hiszen kifogásolják például a május 10-iki könyvégetést 1933-ban, amikor Feuchtwanger, Brecht, Thomas Mann-köteteket pusztítottak el. Ugyanúgy nem értenek egyett '35-ben a nürnbergi zsidótörvényekkel – a lap például többször leszögezte, hogy az erdélyi zsidók zsidó vallású magyarok.


Mivel magyarázható a pozitív reakció a nemzetiszocializmus hatalomra jutására a Erdélyi Lapok, illetve egyes értelmiségiek részérõl? Nem lehet szó pusztán egy politikai manõverrõl?

H. Sz.: – Persze, ez nagyrészt politikai manõver. Azonban nem szabad elfelejteni, hogy az Erdélyi Lapok Hitler hatalomra jutása elõtt is közölt antiszemita írásokat. Akkoriban nagyon erõs volt a revizionizmusra való törekvés és nyilvánvaló volt, hogy csak a Harmadik Birodalomtól lehet ezt elvárni, vagy legalábbis reményeket táplálni eziránt. A nyíltan vallásellenes Szovjetuniótól õk, mint hívõ katolikusok ezt nem várhatták – így a másik politikai oldalhoz kellett csatlakozniuk. Ideológiájukban valamennyire benne volt az, hogy ha akarjuk a revíziót, akkor a Német Birodalom oldalán kell álljunk.

Paál Árpád cikkeiben és naplójában például már '32-tõl megjelenik az az elgondolás, hogy jó viszonyt kell ápolni a szászokkal, mert ha a szászok ki tudják küzdeni maguknak az autonómiát, azt csak úgy tehetik, ha Németország közbeszól. Ezért – szerintük – ha az erdélyi magyarság a szászokkal egy vonalon áll, akkor reménykedni lehet a revízióban. Ahogy az évek teltek, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a Német Birodalom megpróbál valamit tenni a határon túli németekért – lásd elõször Ausztria, majd a szudétanémet kisebbség esetét. Azt persze nem lehet mondani, hogy aki nem dicsérte a nemzetiszocializmust, az ne lett volna revizionista.


Mennyiben volt szerepe az erdélyi magyarságnak a zsidó deportációkban?

H. Sz.: – Ez ugyancsak feltáratlan probléma. Mindenképp két egységet kell megkülönböztetni: a politika, illetve a köznép vonalát. A politikusok két csoportra oszlanak – az erdélyi magyar politikusok Erdélyi Párt néven pártot alapítottak és így részt vettek a magyar parlament munkálataiban. A pártnak tagja Paál Árpád és Albrecht Dezsõ, két kimondott antiszemita, de ugyanakkor a régi gárdából gróf Bánffy Miklós, gróf Bethlen György és Mikó Imre is, akik viszont nem voltak azok.

Míg az elsõ csoportnak – Paál Árpádnak és Albrecht Dezsõnek '41-'42-ben antiszemita felszólalásai voltak a parlamenti üléseken, a Bethlen György által képviselt csoport arra kérte a magyar miniszterelnököt, hogy az erdélyi magyar zsidók mentesüljenek a zsidóüldözések alól azzal az indokkal, hogy õk húsz éven keresztül hûek voltak a magyarsághoz. A miniszterelnök pozitívan is viszonyult a kéréshez és így létrejött egy iroda, ahol menleveleket adtak ki az erdélyi magyar zsidók számára – köztük volt Ligeti Ernõ és Hegedüs Nándor – így legalábbis az utóbbi túlélte a háborút.

Sajnos nemigen van egyelõre tudományosan feldolgozva az erdélyi magyar köznép reakciója a zsidók deportálására. Tudjuk ugyebár, hogy léteztek zsidómentési akciók, voltak, akik étellel segítették a gyûjtõhelyekre zsúfolt zsidó polgártársaikat, de a téma tudomásom szerint átfogóan feldolgozva még nincs.


Mi lett a "nagynevû" antiszemiták sorsa a háború után?

H. Sz.: – Én csak néhány emberrõl tudok: Paál meghalt '44-ben, Albrecht Magyarországon élt, aztán pedig emigrálnia kellett Párizsba, ahol sok évig a Szabad Európa rádiónál dolgozott. Ha jól emlékszem, '75-'76 körül halt meg. Kevéssé ismert Árvay Árpád neve, akinek voltak antiszemita megnyilvánulásai az Erdélyi Lapokban – õ nem közölhetett hosszú évtizedeken keresztül, aztán '65 után kezdett közölni, gyermekirodalmat. Nyírõ József szintén nagy név, õ a '40-es években mindinkább a jobboldal felé, a hungarizmus felé hajlott el, ugyancsak elmenekült – '53 táján Portugáliában halt meg. Sulyok István, miután '39-ben Magyarországra települt ki, ahol Mikó Imre szerint elmerült „a fasisztákat kiszolgáló tucatújságírók között” a háború után Németországba menekült, itt halt meg talán a hatvanas években.


magyarságnak csak kis részére
volt jellemzõ"" title=""Az antiszemitizmus az erdélyi
magyarságnak csak kis részére
volt jellemzõ"" >"Az antiszemitizmus az erdélyi
magyarságnak csak kis részére
volt jellemzõ"
Németország hogyan reagált az erdélyi, illetve közép-kelet európai pozitív fogadtatására a nemzetiszocializmusnak?

H. Sz.: – Nem vették komolyan, de természetesen örültek annak, hogy erõsödnek Közép- és Kelet-Európában a jobboldali ideológiák. Ugyanakkor azt is látták, hogy ezeknek az ideológiáknak nincsen akkora társadalmi súlyuk, mint a németországi nemzetiszocializmusnak, valamint nagyon jól tudták, hogy például a vasgárdistákkal nem lehet komolyan államot csinálni – ezért is engedték meg, hogy Antonescu '41-ben leverje a Vasgárda lázadástt. Ugyancsak emiatt nem próbáltak meg hamarabb egy kimondottan nácibarát kormányt hatalomra juttatni Magyarországon – látták, hogy Szálasiék nem komoly emberek. Persze amikor '44 õszén Horthy ki akart ugrani a háborúból, akkor fogták Szálasit meg a csoportját és hatalomra juttatták õket, dehát ezt kizárólag csak azért, mert akkor már nem volt más választásuk.


A románság körében miért volt népszerû a nemzetiszocializmus? Hiszen – a magyarsággal ellentétben – nem lehetett szó politikai taktikáról, a románság nem igazán kaphatott semmit Németországtól.

H. Sz.: – Nem szabad a kettõt egy kalap alá venni, mert a román nacionalista és antiszemita tradíció egészen más gyökerekbõl táplálkozik, mint a nemzetiszocializmus. Ez még a 19. század közepére vagy második felére vezethetõ vissza. Akkor a zsidó lakosság lélekszáma Moldvában nagyon megemelkedett, ami erõs antiszemitizmushoz vezetett a román politikai és szellemi elit nagy részében. Ez aztán folytatódott a 20. században, csak hozzáadódott a kisebbség-ellenesség is, lévén, hogy '18-'20-ban az ország területe és így a kisebbségek száma is megnõtt. Például az Ókirályságban 1918 elõtt legfennebb 5-6%-nyi kisebbségi lakosság élt, míg ez az arány '18 után országos szinten 28%-ra ugrott.

Ehhez kapcsolódik a szociális aspektus is: a régi Romániában a városlakók között nagyon nagy volt a zsidók és más kisebbségek száma – így õk nagy arányban voltak vezetõ pozíciókban a románsághoz képest, ami frusztrációhoz vezetett fõleg azután, hogy a '20-as években megnõtt azon egyetemet végzett románok száma, akiknek nem volt munkalehetõségük. A Vasgárdát viszont csak fenntartásokkal lehet nemzetiszocialistának nevezni – ne felejtsük el a Codreanuékra jellemzõ ortodox misztikus vallásosságot: ehhez képest a nemzetiszocializmus vallásellenes. Persze a Vasgárdában is megvolt a "Führerprinzip", és az is sokatmondó, hogy a '41-es lázadást követõen a vezetõk Németországba menekültek, de különbséget kell tenni a nemzetiszocializmus és a Vasgárda között.


Korábban mondtad, hogy már Hitler hatalomra jutása elõtt felfedezhetõk zsidóellenes kirohanások az erdélyi magyar sajtóban. Mivel lehet magyarázni a nemzetiszocializmus nélküli antiszemitizmust az erdélyi magyarság körében?

H. Sz.: – Szerintem az antiszemitizmust az erdélyi magyarság csak kis része fogadta el ideológiaként – tudomásom szerint az erdélyi magyarok körére ez '18 elõtt nem volt különösebben jellemzõ. '18 után a vád az volt, hogy a zsidók átpártoltak a románokhoz. Ezt árulásképp fogták fel néhányan – fõleg az Erdélyi Lapok körébõl – a néhány esetet általánosítva és figyelmen kívül hagyva, hogy a zsidók nagy része továbbra is magyar nyelvû és kultúrájú maradt, részt vettek az OMP (Országos Magyar Párt) munkájában satöbbi. Ugyanakkor sajnos megtalálhatók az Erdélyi Lapok hasábjain az olyan klasszikus antiszemita vádak, mint a vérvád (tipikus keresztény elõítélet, miszerint a zsidók vallásos ünnepeikhez keresztény vért használnak fel, és ezért tûnnek el néhanapján keresztény gyermekek), valamint a zsidó nagytõkérõl és szabadkõmûves összeesküvésrõl szóló mendemondák. Ezeknek valós tényalapjuk nem volt. Ellenben megakadályozták, hogy az erdélyi magyarság kritikailag viszonyuljon néhány ténylegesen létezõ társadalmi problémához, felismerje saját gyenge pontjait.

Amit még tisztázni szükséges, az Erdélyi Lapok népszerûsége, tehát az, hogy ténylegesen hányan olvasták. Ha meggondoljuk, hogy erõsen katolikus mivolta a nem-katolikusok számára már eleve érdektelenné tette a lapot, s ha a sok más magyar nyelvû napilapra gondolunk, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem szükséges az újságnak túlzott jelentõséget tulajdonítani.

Egyáltalán: a „jobboldaliság” jelensége az erdélyi magyarságon belül a harmincas években nem nemzetiszocialista alakulatok létrehozását jelentette, mint például a szászoknál, hanem egyrészt ideológiai elzárkózást a jelentéktelen baloldaltól, másrészt a saját, magyar közösség részben keresztény-konzervatív alapon való megszervezését. Ennek célja részben a szociálisan gyengébb csoportok felemelése, segítése volt, részben pedig a még meglévõ jogok, értékek, tulajdonok átmentése „jobb” idõkre.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS