„Sokáig meg voltam győződve, hogy kultúrivó vagyok”
kérdezett:Gy. A. 2011. augusztus 04. 13:26, utolsó frissítés: 2011. augusztus 05. 10:57A függő, a megmentő, az áldozat, a balek és az üldöző. Mit tanulnak meg a szenvedélybetegek és családtagjaik a Bonus Pastor kéthetes terápiáján? Egy alkoholfüggő és egy terápiás vezető válaszai.
A Bonus Pastor Alapítvány már 1993 óta nyújt terápiás lehetőséget a szenvedélybetegek és családtagjaik számára az általa működtetett magyarózdi Terápiás Otthonban. Munkatársaik háromlépéses megközelítésen keresztül kínálnak megoldásokat az alkoholizmus és a más függőségek kezelésére: terápiák, utógondozás és prevenciós foglalkozások révén. A terápiák célja, hogy hosszú távú segítséget nyújtsanak: létezik ún. hosszú terápia és a rövid terápiás program.
A terápiás otthonban 2005 óta folyamatos jelleggel zajlik a hosszú terápia, amelybe előzetes interjú és egyeztetés után bármikor be lehet kapcsolódni. A hosszú terápia tulajdonképpen három-kilenc hónapos aktív, terápiás életet jelent az otthon falai között. A rövid terápiás programok megszervezésére rendszerint évi három alkalommal kerül sor, február, május és november hónapokban. (A legközelebbire november 7-18. között.) A kéthetes, rövid terápiákban a résztvevők száma általában tíz és húsz fő között van.
Emellett több városban is működnek ún. támogató csoportok, amelyekben ingyenes a részvétel. Rendszerint ez szokott lenni az első lépés akkor, ha valakinek függőségi problémája van, de esetleg nem mer még segítséget kérni, hanem előbb inkább "szétnéz" egy ilyen csoportban.
Arról, hogy mi történik tulajdonképpen ez alatt a két hét alatt, Geréb Géza terápiás segítővel és Szabó Csongorral, az egyik résztvevővel beszélgettünk.
A Bonus Pastor Alapítványnál folyamatosan működnek a hosszú terápiás programok is, ehhez képest mire lehet elég a két hét?
– A rövid terápiás programba azokat tudjuk fogadni, akik saját elhatározásukból jelentkeznek, akár szenvedélybetegek, akár hozzátartozók. Ezért a programra jelentkezőket egy személyes felvételi interjúra hívjuk, ahol kiderül, hogy hol tartanak a betegségükben. A programban résztvevők 20-25%-ának megváltozik az élete: abbamarad a szerhasználat, illetve a hozzátartozók nem folytatják a kóros játszmáikat.
Hogy néz ki egy terápiás nap? Létezik egy előre jól meghatározott forgatókönyv, vagy inkább az igényeknek megfelelően alakul?
– A program az életvezetésre fektet nagy hangsúlyt: lehetőséget biztosít arra, hogy a résztvevő visszatekintsen a gyerekkorától kezdve az aktuális élethelyzetére. Olyan gyerekkori és egyéb traumák létezhetnek a háttérben, amelyek fenntartják a szenvedélybetegségét. Tehát egyrészt egy visszatekintés a múltra, illetve az aktuális élethelyzettel való foglalkozás. Ezért délelőtt csoportbeszélgetéseket tartunk, ahol a csoport tagjai egyenként elmondják a saját történetüket. Délután következnek az interaktív szemináriumok a szenvedélybetegségről, és egyéni lelki gondozói beszélgetések.
Mennyire jellemző, hogy a hozzátartozók jönnek el terápiára? És mit tanulhatnak itt egymástól függők és családtagok?
– Négy beteg viselkedési formát említenék, ami egy szenvedélybeteg mellett kialakulhat: megmentő, áldozat, balek, üldöző. Ezek olyan magatartások, amelyek fenntartják a betegséget, pedig éppen az ellenkezőjét szeretnék vele elérni. A megmentő szinte minden bajból kimenti, igazolja családja, környezete és a munkahelye felé, hogy a társa nem szenvedélybeteg. Az áldozat a szenvedésekre rendezkedik be, azt hiszi, hogy minden, ami a szenvedélybetegséggel jár, azt ő el kell hordozza, el kell elszenvedje. A balek az, aki folyamatosan hiszékeny, és mindig készpénznek veszi azt, amivel a beteg hitegeti, pl. hogy megváltozik. Az üldöző folyton szimatol, számon kér, kiönti az italokat, de a beteg találékonyságát mégsem tudja felülmúlni.
Milyen készségeket sajátíthatnak el a résztvevők? Mit gyakorolhatnak itt?
– A szenvedélybeteg a szert használja a problémái megoldására. Nyilván ez egy menekülés: ahelyett, hogy valóban szembenézzen velük és reális megoldást keressen. A programon szembesülhet azzal, hogy hol van a törésvonal, és milyen más működést választhat. Megtudhatja, hogy absztinens életet kell folytatnia egészsége érdekében, és hogy 10, de 20 év után sem ihat egy korty alkoholt, ha nem akarja ott folytatni, ahol annak idején abbahagyta.
Az eddigi tapasztalatok alapján inkább férfiak vagy nők veszik igénybe ezt a fajta terápiát?
– 70%-ban férfiak a résztvevők, a fennmaradt 30%-a nők, illetve a hozzátartozók. A nőknek sokkal nehezebb, mert szigorúbb társadalmi megítélésben részesülnek, mint a férfiak.
Szabó Csongor 40 éves múlt, saját bevallása szerint közel 20 éve fogyaszt rendszeresen alkoholt, ebből legalább 10 éve függőségszerűen. Építésvezetőként dolgozik Verespatakon, ahol házakat restaurál, állagmegóvással foglalkozik. Részt vett a legutóbbi rövid távú terápián.
Miért döntött úgy, hogy belekezd ebbe a terápiás programba? Tanácsolták, vagy Ön érezte szükségét?
– Bár sokáig meg voltam győződve róla, hogy kultúrivó vagyok, kb. egy éve tudatosult bennem, hogy csak áltatom magam, én bizony alkoholista vagyok! Konfliktusaim adódtak a magánéletben és a munkahelyemen egyaránt, egyre korábban és egyre többet kellett innom ahhoz, hogy jól érezzem magam. A fogyasztott/igényelt alkohol minősége is változott, régen csak sört ittam – na jó, mondhatjuk, vedeltem –, míg az elmúlt időben áttértem a tömény alkoholra.
Nagyon nehéz volt nyíltan felvállalnia, hogy külső segítségre van szüksége?
– Megpróbáltam egyedül kivergődni ebből a betegségből – mert ekkor már tudtam, hogy betegséggel állok szemben –, de csak részsikereket értem el. Ezután élettársammal közösen úgy döntöttünk, mivel az alkoholizmusom meghalad engem, muszáj segítség után néznünk.
Így jutottam el Boros Jánoshoz (a Bonus Pastor munkatársa - a szerk. megj.), akivel egy beszélgetés után arra az elhatározásra jutottam, hogy elmegyek a kéthetes gyógyítótáborba Magyarózdra.
Milyen volt a környezete reakciója? Támogatták ebben a lépésében?
– Környezetem rendkívül pozitívan állt a döntésem mellé, mind családtagjaim, mind barátaim támogattak. Inkább támogató segítséget kaptam, mint kétkedést. Igaz, voltak kétkedők is, akik azt mondták, Te nem is vagy alkesz! De nem rájuk hallgattam.
Hogyan sikerült két hét alatt legyűrni a kezdeti "úgysem sikerülhet" hangulatot?
– Ózdra eleve szkeptikusan, előre megfogalmazott kérdésekkel mentem, felkészülve egy esetleges passzív ellenállásra. De a gyógyulás igényét egy percre sem feladva.
Őszintén meglepett a magabiztosság és a közvetlen légkör, ami a segítőkből és moderátoromból felém és sorstársaim felé áradt.
A fokozatos hit és bizalom, mint később kiderült, meghozta eredményét. Egyre jobban felengedett a kezdeti fagyos, egymást vizslató hangulat. Köszönet jár érte az öreg bentlakóknak! Ismerkedni kezdtünk. Elkezdtünk beszélgetni, keresni a másikat, kinyílni és viccelődni. Mondjuk ez nálam eleinte pont nem így működött, a szobatársammal, úgymond karöltve, inkább csak olvastunk. Fontos, meghatározó dolog, hogy a kommunikáció, az egymással beszélgetés volt a fő szempont, és nem a kocsmai hablatyolás.
Nemcsak számomra, hanem a társaim számára is komoly elgondolkodásra adott okot a számtalan tanúságtétel, mások pozitív példája. Sok erőt merítettem a stresszmentes napokból, a sportból, az engem körülvevő emberekből. A hithez való viszonyom is jelentős fordulatot vett, és bár még mindig nem hiszem, hogy tisztán le tudom élni az életem, de igyekszem, avagy efelé tartok.
Vár még rám a találkozás az Úristennel, vagy én inkább Jézussal dumálnék, ő közelebb áll hozzám, de ami késik, az nem múlik...
Születtek új barátságok? Milyen tapasztalatokról számolhat be a terápia óta eltelt időszakból?
– Barátokat nehezen szerzek, de állítom, hogy egy csomó „jóembert” ismertem meg Ózdon, és mivel én nem lakom egyik olyan város vonzáskörzetében sem, ahol Bonus Pastor csoport is van, csak az interneten keresztül tartom a kapcsolatot néhány segítővel és két alkoholfüggő sorstársammal.
Nehéz egyedül, és nem is érzem magam elég erősnek, de ahogy azt Somló Tamás barátom énekli az LGT zenekarban „nem adom fel! míg egy darabban látsz!” és most nekem ez a fontos.