2019. május 26. vasárnapFülöp, Evelin
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Létkérdések óvodáskorban: amikor a szülőt hozzák zavarba

Gy. A. kérdezett:Gy. A. 2011. január 10. 09:45, utolsó frissítés: 14:27

Mit válaszoljon a szülő, ha óvodás gyermeke a jó és a rossz közötti különbségről, vagy éppen a halálról kérdezi? És mindig jobb az őszinteség? A pszichológus válaszol.


Nehéz helyzetbe kerül a szülő, ha óvodáskorú gyermeke olyan kérdésekre keresi a választ, aminek elvontsági szintje miatt nem könnyű választ adnia. Főleg, ha történetesen ekkor derül ki a számára, hogy ő maga sem biztos a válaszban. Teodorescu Réka iskolapszichológust, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományi Karának adjunktusát kérdeztük.

Mennyire nevezhető általánosnak, hogy a gyerekek négyéves kor körül olyan létkérdésekkel kezdjenek el foglalkozni, mint amilyen a halál, vagy a jó és rossz közötti különbség? Van ennek egy tipikus időszaka, amikor minden gyerekben felmerülnek?

– Nem minden gyerekben merülnek fel ilyen korán. Kimutatták, hogy a magas intelligenciahányadossal rendelkező és kreatív gyerekek, akikből később alkotó ember lehet – nemcsak művészekre gondolok, hanem általában alkotó emberre –, nem csak abban nyilatkoznak meg egész kicsi korban, hogy például jól tudnak rajzolni. Hanem, hogy olyan metakogníciós kérdéseket tesznek fel, amelyek az átlagtól eltérőek. Sőt, amennyiben nem kapnak kielégítő feleletet, ők maguk vonnak le következtetéseket.

<i>fotó: John Suler/flickr.com</i>fotó: John Suler/flickr.com
Mondok két példát a különbségre. 3-4 éves gyermek bemegy a nagymamával a templomba, és nézelődik. „Mit nézel” – kérdi a nagymama? „Nézem, hogy van-e bugyija az angyalkának.” Ez nem metakogníció, abszolút csak a megfigyelésen alapul. A másik gyereknek, tegyük fel, azt mondják, „ha nem vagy jó, megver a Jóisten!”. És ő azt mondja erre, hogy „miféle Jóisten az, amelyik egy hároméves gyermeket megver?” Gondolatban tovább ment, tovább lépett, és egy saját következtetést vont le.

Ezek azok a metakogníciós jelenségek, amelyek túllépnek az átlagon, és ezekből a gyerekekből lehet tehetséges, alkotó személyiség. De ha a szülők nem értékelik, lehümmögik a gyereket, akkor sajnos lassan leszokik ezekről a kérdésekről. Mert így kényelmesebb. És akkor inkább csak „beveszi”, amit a szülők mondanak neki, és tompul, ahelyett, hogy élesedne.


Mondana egy példát arra, hogy hogyan lehetne elmagyarázni egy 4 éves gyereknek, mi a különbség a rossz és a jó között?

– Ebben a korban nagyon konkrétan lehet csak elmagyarázni. Például "rossz, ha mindent leversz erről az asztalról, mert fel kell takarítani, mert nem a mienk. És neked se lenne jó, ha valaki jönne és összerondítaná a játékaidat". Erkölcsileg elmagyarázni semmiképpen sem lehet. Erkölcsi fogalmaik csak tizenéves korukban lesznek, addig kicsi részekből kell hogy összeálljon ez a rendszer: például a másét ne vedd el. Ezért ilyen kisgyermekkorban másképp tevődik fel a lopás kérdése is, hiszen a gyerek még nem tesz különbséget, nem tudja, hogy mit jelent, hogy valami nem az övé.


Hogyan lehet egyáltalán 3-4 éves korban a halálról beszélni egy gyermeknek?

– Ez mindig nagyon nehéz, mert gyerektől függ, az előző tapasztalataitól. Például egy falusi gyermek számára, aki állandóan látja, ahogy a csirkét levágják, megdöglik a kutya vagy elüti a lovat az autó, másképpen kell elmondani, mint annak, aki soha nem látott még közelről halált. Nagyon különböző, hogy hogyan tudják befogadni, mert egyrészt más az élménytáruk, másrészt ez gyermekenként is változik. Egy családon belül, ugyanazzal az élménytárral is, az egyik gyermeket nagyon megüli a halál, a másikat pedig nem. Tehát az érzékenységi foktól is függ, vannak érzékenyebb gyerekek, eleve így születünk.


Van egy haláleset a családban, de a gyerek éppen hogy nem kérdez, és a szülő azért aggódik, mert egyáltalán nem tesz fel kérdéseket. Ez esetben magyarázza-e el a szülő, próbáljon meg elébe menni, vagy várja meg, amíg a gyerekben megfogalmazódnak ezek a kérdések?

– Megeshet, hogy a gyerek nem kérdez, sőt, amikor a szülő kérdi esetleg, provokálja egy olyan kérdéssel, hogy hol van a nagymama, akkor azt mondja, ne beszéljünk róla. Ilyenkor nyilván hárít, tagad, ez a prímér tagadás egyik formája. Nagyon sok családrajzba a gyermek a halott személyt továbbra is belerajzolja, mert nem tudja még feldolgozni az elvesztését.


Ilyenkor avatkozzon be a szülő?

<i>fotó: Maine Artist/flickr.com</i>fotó: Maine Artist/flickr.com
– Ez nagyon nehéz kérdés. Mert lehet ez is, az is a jó. De ha azt látom a gyereken, hogy megváltozott a viselkedése, magába fordult, látszik, hogy szorong, hogy valami nagyon foglalkoztatja, akkor utánajárnék, hogy megtudjam, mi változtatta meg a viselkedését. Mert lehet, hogy az egyik ok a haláleset.


A szülő minden esetben legyen őszinte, vagy vannak olyan tények, amelyeket jobb elhallgatni egy ilyen korú gyermek elől?

– Sok olyan modern szülővel találkoztam, aki kicsinyített felnőttnek nézi a gyermeket. A gyerek nem az, nem kell annyit tudnia, mint a felnőtteknek. Idő kell neki ahhoz, hogy mindent megrágjon, sokszor megüli a lelküket, ha túl sokat tudnak. Meg kell várni, amíg kérdez. Figyelni kell a gyerekre, ha foglalkoztatja valami, ha ő kérdi meg, akkor valamilyen módon mindenképpen feleljünk neki. Attól függően, hogy hány éves, milyen tapasztalatai vannak, mennyire érzékeny, mennyire fontos az, amit tudnia kell, vagy mennyire nem. Nem kell felnőttként kezelni, hagyjuk csak meg nekik a gyermekkort. Legyen csak a saját szintjén okos, ügyes, találékony, játékos, vidám.


Amennyiben egy kérdésre maga a szülő sem tudja a választ, ismerje be? Nem fog ezzel a „tekintélye” túlságosan csorbulni?

– Be lehet ismerni, mert hogy ha én 99 esetben tudom választ, és egy esetben nem, az nem csorbítja a tekintélyem. Ha a gyermek kicsi, akkor úgyis apu és anyu az isten számára. A serdülőknél meg így is úgy is fellép majd, hogy igazságosan vagy igazságtalanul, de kritizálják a szülőket, mert azzal igazolják maguk előtt azt, hogy leválnak róluk. És igazán csak utána tudunk barátokhoz, barátnőkhöz kapcsolódni, ha érzelmileg távolságot tartunk a szülőktől.


Óvodáskorra jellemző a mágikus gondolkodás. De létezik-e olyan, hogy valaki már túl idős ahhoz, hogy higgyen a tündérmesékben vagy éppen a télapóban? Fel kell-e a szülőnek úgymond „világosítania” a gyermeket, ha ettől tart?

– Nem kell erre nagyon vigyázni, mert az iskolai környezet úgyis kinyitja a gyerek szemét. Én még nem láttam olyan felnőttet, aki hitt volna a télapóban. (nevet) Az óvodáskor a mágikus, egocentrikus gondolkodás kora, utána, amikor már az iskolába lépnek, a realisztikus gondolkodás veszi át a helyét. Vannak olyan gyerekek, akik szeretik magukat sokáig ebben a mesevilágban ringatni, azt mondják, hogy „hagyj békén, ne is mondd!”, de persze ők is rájönnek maguktól.

A képzelt barát viszont már más probléma: az azt jelenti, hogy a gyerek egy fantáziavilágba menekül, mert ez a világ neki nem megfelelő. Akkor viszont ezen a világon kell változtatni, nem a képzelt baráton.

Ami nagyon fontos ebben a 3-4 éves korban, hogy a gyereknek minden nap el kell mondani, hogy szeretik, hogy ő a legfontosabb, hogy mennyire várták, hogy ő a világ közepe. Ez neki nagy útlevél egész életére, utána úgyis rájön, hogy a világban nem lehet ő a legfontosabb. Ez most nagyon fontos, hogy ő teljes értékűnek érezze magát, mert úgyis kicsi és „elnyomott” ebben a nagy világban.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS