2019. április 21. vasárnapKonrád
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi fenyegeti a lelkes turistát Jeruzsálemben vagy Firenzében?

Gy. A. összeállította:Gy. A. 2010. október 18. 10:05, utolsó frissítés: 10:29

A férfi, aki soha nem akar felnőni, a plasztikai sebészhez forduló „szépfiú”, nyugdíjba vonuló japán férfiak stresszes feleségei. Bemutatunk néhány „kultúrspecifikus” szindrómát.


Léteznek olyan szindrómák (a kifejezés együttesen előforduló tünetek összességét fedi), amelyeket a szakemberek kulturálisan meghatározottnak tekintenek, vagy olyanok, amelyek attól különlegesek, hogy valamilyen kulturális vagy vallási helyszínhez kötődnek. És léteznek olyanok is, amelyeket egy új, korábban ismeretlen élethelyzet hív elő - de nyilván az is részben társadalmilag meghatározott, hogy ez a helyzet kinek és miért jelent majd konfliktusforrást.

Jeruzsálem <i>(fotó: masser/flickr.com)</i>Jeruzsálem (fotó: masser/flickr.com)


A Jeruzsálem-szindróma

a felfokozott vallási rajongással Jeruzsálembe érkező turistákat, illetve zarándokokat fenyegeti. Azt az állapotot jelöli, amikor annyira felzaklathatja őket a város atmoszférája, hogy Jézus Krisztusnak, Szűz Máriának, Dávid királynak, a Sátánnak vagy éppen Istennek képzelik magukat. A pszichiáterek által „Jeruzsálem-szindrómának” elnevezett tünetegyüttes a szent városban olyan gyakori, hogy az ottani Kfar Shaul pszichiátriai klinika kifejezetten ezekre az esetekre specializálódott. A Jeruzsálem-szindrómából való kigyógyuláshoz azonban nem elég a helyszínen kapott szakszerű kezelés: a legjobb, ha elhagyjuk a túlságosan profetikus légkörű várost.

Hasonló jellegű szindróma a


Stendhal-szindróma

vagy Firenze-szindróma, legtipikusabb formája a firenzei Uffizi képtárban hozza önkívületi állapotba az erre fogékony, feltétlenül művészetrajongó turistát. Arról a valósággal sokkos élményről van szó, ami a különleges művészeti alkotások ilyen hatalmas dömpingjében törhet rá: gyors szívverés, szédülés, erőtlenség, zavarodottság vagy éppen hallucinációk kísérik.

Stendhal-szindróma <i>(Bart van Damme/flickr.com)</i>Stendhal-szindróma (Bart van Damme/flickr.com)



A szindróma Stendhalról, a 19. századi híres francia íróról kapta nevét, aki elsőként írta le ezt az élményét 1917-ben, amikor Firenzébe látogatott (és örökítette meg Rome, Naples et Florence című útleírásában). A szindrómát a 19. századtól kezdődően több esetben is említik, de ezt az elnevezést csak 1979-ben kapta, amikor Graziella Magherini olasz pszichiáter tudományosan is leírta: több mint 100, ilyen tünetektől szenvedő látogatót figyelt meg Firenzében. Ehhez hasonló tüneteket produkálnak


a Párizs-szindrómában szenvedők is.

Ez a pszichikai zavar azokat fenyegeti, akik Párizsba utaznak. (Az eddig említettekkel együtt a „voyager-szindrómák” közzé sorolható). Ennek a veszélynek furcsa mód különösen a japán turisták vannak kitéve. Első említése 1986-ban történt, egy Párizsban dolgozó japán pszichiáter, Hiroaki Ota mutatta be. A japán nagykövetség adatai szerint évi 20 turistát érint ez a zavar. Kiváltó okai között elsősorban a francia nyelv nem értését, illetve az erős kulturális különbségeket említik, de fontos szerepet játszik még az, hogy hatalmas a szakadék a francia fővárosba érkezéskor a turistában élő idealizált Párizs-kép, illetve a tapasztalt valóság között. És persze számolni kell még az utazással járó kimerültséggel is.

Súlyosabb formájában itt is érzékcsalódás, hallucináció, üldözési mánia, valóságérzés elvesztése, deperszonalizáció is jelentkezhet. Fontos, hogy ezek a tünetek csak az utazás során jelentkeznek, és meg is szűnnek, amint a turista visszatér a jól ismert családi környezetébe. Bruges-szindrómáról mi egyelőre nem tudunk, de az In Bruges film hatására ezzel javasoljuk a lista folytatását. (Az egyik tűnete lehetne a trágár beszédre való fokozott hajlam.)

Louvre múzeum, Párizs <i>(fotó: Vineygards/flickr.com)</i>Louvre múzeum, Párizs (fotó: Vineygards/flickr.com)


Stockholmba el sem kell utazni

És ha a városoknál tartunk, nem hagyhatjuk ki a Stockholm-szindrómát sem, bár ez valami egészen más, mint amiről eddig szó volt, és igazából erősen kilóg ebből a felsorolásból - de éppen ezért talán nem árt megkülönböztetni.

A Stockholm-szindróma (amely Helsinki-szindróma néven is ismert) az azóta elhíresült, 1973-as stockholmi túszdrámáról kapta a nevét. Az a jelenség, amikor a túszok – vagy általánosabban más, erősen kiszolgáltatott helyzetben lévő személyek – gyengédséget, pozitív érzelmeket kezdenek érezni kínzóik, fogva tartóik iránt. A paradox pszichológiai állapot olyankor lép fel, amikor a túsz a teljes kiszolgáltatottsági helyzetében a sok bántás mellett esetleg némi figyelmet, felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről. Vagy egyszerűen csak a durva bánásmód (ideiglenes) hiányát értelmezi tévesen jóindulatnak. Az FBI statisztikái szerint megközelítőleg az áldozatok 27%-a mutatja ennek a szindrómának a jeleit.

Az eredeti történet az volt, hogy Stockholmban két rabló megtámadott egy Kreditbanken épületet, túszul ejtett négy alkalmazottat, akiket öt és fél napig fogva tartott. Az összezártság alatt a túszok annyira elkezdtek érzelmileg kötődni fogvatartóikhoz, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek a rablók jogi védelmére.

A kifejezés Nils Bejerot kriminológustól származik, aki a rendőrségnek segített a túszdráma során, de a jelenséget magát már korábban leírta Frank Ochberg pszichiáter. Ő úgy definiálta, mint „primitiv hálaérzetet az élet ajándékáért”. Az áldozatok azt a tényt, hogy az elkövető nem veszi el az életüket, úgy értelmezik, mintha adta volna.

A Stockholm szindróma ellentéte a Lima-szindróma, aminek a lényege, hogy a túszejtők kezdenek el a fogvatartottakkal szimpatizálni. A limai Japán nagykövetségen történt 1996-as túszejtéstől kapta a nevét, amikor egy katonai mozgalom tagjai több száz túszt ejtettek egy ünnepségen. Néhány óra múlva a fogvatartók szabadon engedték s túszok többségét, köztük a „legértékesebbeket” is.

Dorian Gray arcképe 
<br />
<i>(fotó: luca.dorico/flickr.com)</i>Dorian Gray arcképe
(fotó: luca.dorico/flickr.com)
A Dorian Gray-szindrómát a mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM-IV) nem ismeri el mint létező pszichikai rendellenességet. Egy olyan kulturálisan és társadalmilag meghatározott jelenségről van szó, amely az érintett személyeknél abban nyilvánul meg, hogy túlságosan foglalkoztatja őket a külsejük, különös tekintettel az öregedés jeleinek az elfogadása jelent nekik problémát.

Az ilyen személy nagyon sok kozmetikumot használ, illetve hajlamos a különböző plasztikai műtéti beavatkozásokra, hogy minden áron megőrizze fiatalságát. A nevét Oscar Wilde híres regényéről, a Dorian Gray arcképéről kapta, amelynek főhőse egy különleges festménynek köszönhetően egyszerűen nem öregszik. Jellemzői a testképtorzulás, nárcizmus, esetleg parafília (amely súlyos szexuális zavar). A szindrómát először egy lifestyle gyógyszerészeti és plasztikai sebészeti szimpóziumon említették meg 2000-ben.

A Pán Péter szindróma azoknak a felnőtteknek a diagnózisára használt kifejezés, akik szociális értelemben kiskorúak maradtak. A DSM-ben ez sem szerepel, az Amerikai Pszichológiai Társaság sem ismeri el mentális zavarként, de a népszerűsítő pszichológiában gyakran feltűnik.

A kifejezést 1983 óta laikusok és szakemberek is használják, ebben az évben írta meg dr. Dan Kiley a The Peter Pan Syndrome: Men Who Have Never Grown Up (A Pán Péter szindróma – A férfiak, akik soha nem nőttek fel) c. könyvét. A névadó szereplő a skót regény- és drámaíró J.M. Barrie könyvében (Peter és Wendy) tűnik fel: ez egy repülni is tudó kisfiú meséje, aki elviszi kis barátait Sohaországba, ahol a gyerekek nem nőnek fel.

Az "örök gyermek" vagy a "Péter Pán szindróma" a gyermekkor fejlődési szintjén megrekedt felnőtt ember jellemzője. Ő az, aki nem vállal életkorának megfelelő tevékenységeket, s úgy éli életét, mint egy nagyra nőtt kisgyermek. Manapság a szociológusok bizonyos szempontból tömegesnek tartják a jelenséget, szociológiai megfelelője az utóserdülőkor. Sokan még harminc évesen is a szülőkkel való együttélést választják, egyre későbbre tolódik az aktív munkavállalás, a családalapítás ideje.

Pán Péter elvitt engem Sohaországba <i>(fotó: SuperPipo2010/flickr.com) </i>Pán Péter elvitt engem Sohaországba (fotó: SuperPipo2010/flickr.com)



A Couvade szindróma egy, a várandós anyához közel álló személyekre, elsősorban természetesen az apára jellemző pszichoszomatikus tünetcsoport, amelyben az apuka a terheshez hasonló tüneteket produkál. A szindróma elnevezése a francia couver (költeni, kotlani) igéből származik.

A Couvade szindróma legfontosabb tünetei: étvágytalanság, fogfájás, rendszeres hányinger, szédülés, álmatlanság, ingerlékenység, hirtelen hangulatváltozások, fáradékonyság, alhasi fájdalmak, posztpartum depresszió is. A tünetek általában a terhesség harmadik hónapjától jelentkeznek, és nagyjából a szülésig, illetve a gyermekágyi időszak végéig tartanak.

Egyes kutatók szerint a Couvade szindróma független a kulturális-történelmi-társadalmi meghatározottságoktól. Minden népcsoportban és társadalmi rétegben nagyjából azonos gyakorisággal lép fel, és statisztikák szerint a várandós nők partnereinek kb. 10-15%-át érinti. Egyesek szerint viszont a szindróma gyakrabban jelentkezik azokban a kultúrákban, ahol a nemi szerepek átjárhatóbbak, rugalmasabbak.

A legáltalánosabb magyarázat szerint az apa tüneteit a nő és magzat iránti aggódás és felelősségérzet váltja ki. A szociálpszichológiai felfogások ezzel szemben inkább a modern apaszerep eljelentéktelenedése és az apának a terhességben való részvételi igénye közötti konfliktust jelölik meg kiváltó okként. Más elméletek az anyával történő érzelmi azonosulást, az apaságra való felkészülést emelik ki.

A kulturális antropológia is leírja a jelenséget: a szindróma a törzsi és népi kultúrákban is megjelenik, és ritualizálódik: a "férfi gyermekágy" alatt ilyenkor azt a társadalmi intézményt értik, amelyben az apa a szülés alatt, illetve a posztpartum időszakban felfüggeszti hagyományos, rutinszerű tevékenységeit, betart bizonyos tabukat és korlátozásokat, illetve bizonyos rituális cselekvéseket végez.


A nyugdíjas férj-szindróma

elsőre talán humoros mefogalmazásnak tűnhet, de komoly problémát jelentett a japán szociológusoknak és pszichológusoknak. A szindrómát a szigetországban írták le, mint pszichoszomatikus, stresszel kapcsolatos zavart, amely egyes becslések szerint az idős japán nők nem kevesebb mint 60%-át érinti.

A tünetegyüttes akkor jelentkezik, amikor a nyugdíjba vonuló férj felesége erre az élethelyzetre betegséggel, depresszióval reagál. Leírója Nobuo Kurokawa volt 1991-ben. A magyarázata szerint az ok az, hogy az ekkor 60 évesen nyugdíjba menők többsége a japán „baby boomer” generáció tagja volt, akikkel szemben nagyon erős szociális elvárás volt az, hogy a férfinak kenyérkeresőnek kell lennie, a családért dolgoznia, a nő pedig az otthonteremtő szerep mellett a pénzkereső férj „rajongója”, támogatója kellett legyen. Mivel a rendszerint folyton dolgozó férjek alig voltak otthon, így nem sok idő jutott egymásra, és a hirtelen nyugdíjassá vált férj és felesége ott találja magát egy kvázi "idegennel" egész napra összezárva. Az új helyzet jelentős stresszforrás volt a feleségek számára, és bár a válás Japánban nem elfogadott, sokan inkább a különélést választották.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS