2019. június 19. szerdaGyárfás
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ranschburg: a szülő feladata, hogy a kezdettől becsapja a gyerekét

Gy. A. kérdések:Gy. A. 2010. szeptember 23. 16:34, utolsó frissítés: 16:34

A gyerekpszichológus a szülői felelősségről, a hiperaktív és a "félénk" gyerekekről és arról mesél, hogyan válik a dacos háromévesből a legkonformistább hatéves.


Az ősszel újraindult Mesterkurzus-sorozat keretében három előadást is tartott Erdélyben Ranschburg Jenő, az egyik legismertebb magyarországi gyerekpszichológus. A népszerű gyereknevelési tanácsadó könyvek szerzőjével Marosvásárhelyen beszélgettünk.



Sok szülőnek okoz gyötrődést, hogy hogyan lehet “elég jó szülőnek” lenni. Vannak, akik inkább ösztönösen cselekszenek, vannak, akik sokat hozzáolvasnak. Mi lehet a középút?


Örülök, hogy az “elég jó szülő” kifejezést használta. Ez ugyanis egy nagyszerű amerikai pszichológustól származik, Bettelheimnek hívták – nem él már. Azt mondta – és én egyetértek vele –, hogy tökéletes szülő nincs. Hál' Istennek, mondom zárójelben, mert a tökéletességet az életben az ember rosszul viseli, az ember a hibáival, erényeivel, gyengéivel olyan igazi. Az “elég jó szülő” szülő azt jelenti, hogy mindent nem csinálhatok nagyszerűen, hogy egyet tudok igazán: szívből szeretni, és azt jelzem a gyerekemnek, hogy a hibáiddal együtt szeretlek téged, és te a hibáimmal együtt szeress engem. Látszólag borzasztó egyszerű ez, a valóságban nagyon nehéz.


Ranschburg Jenő 
<br />
<i>(fotó: nlcafe.hu)</i>Ranschburg Jenő
(fotó: nlcafe.hu)
Főként az első gyereknél nagyon nehéz ez, mert mindenki tele van aggodalommal. Olvashat ezer könyvet, készülhet rá éjjel-nappal, és mégis, amikor azt a három kilós csomagot először kézbe veszi, rádöbben, hogy az milyen kicsi, esetlen, törékeny – hozzáteszem, csak látszólag. De ezekkel a félelmekkel és szorongásokkal meg kell küzdeni, és ebben a legtöbb segítséget a szülő a gyerektől kapja meg.

Megint csak zárójelben mondom, hogy az első gyerek meg is fizeti az árát annak, hogy azt a két ijedt emberkét szülővé neveli. Ezért az első szülöttnek a karaktere is más szokott lenni, mint a másodszorra, harmadszorra születő gyerekeké, ahol már ott van a szülőben az a jó értelemben vett biztonság, magabiztosság, ami igazán fontos, ami segít abban, hogy a gyerek is magabiztos legyen, ne szorongjon, ne küzdjön gátlásokkal. Az első szülött gyerekeknél sokkal gyakrabban találkozunk ilyen magatartásproblémákkal, mint a második, harmadik gyerek esetében.

Nem kaptam olyan feladatot, hogy mindenkit arra beszéljek rá, hogy ne álljon meg egynél, mégis ötven év múltán az a tapasztalatom, azért is érdemes a másodikba és a harmadikba is belevágni, mert ugyan nehezebb az élet, de a szülőség sokkal jobban megy már.


Tisztában vannak-e a szülők azzal a felelősséggel, ami a gyerekneveléssel jár?

Azt kell, hogy mondjam, hogy ez rettenetesen egyedi. Vannak esetek, amikor még túlzottan is. Nekem az az érzésem, hogy most divattá kezd válni, hogy a felelősség nagyon nagy, hogy ezt a felelősséget egy modern embernek nem kell feltétlenül vállalnia. És az Egyesült Államokban már egyesülete van azoknak a házaspároknak, akik azt deklarálják, hogy egy házaspár nagyon boldogan élhet gyerek nélkül is, sőt, gyerek nélkül sokkal boldogabban élhet, hiszen a felelősség olyan nagy, hogy ebben a modern világban nem érdemes vállalni.

Én úgy gondolom, hogy a felelősség valóban nagy, úgy gondolom, hogy beszélni kell róla, ne érje meglepetésként a fiatalokat, hogy nem fáklyásmenet szülőnek lenni. Ebben rengeteg gond, teher, probléma van. Az embernek számos dologról le kell mondania, például a gyermek életének első évében akár a nyugodt éjszakai alvásról is, és azzal együtt van valami olyan utánozhatatlan szépség a szülői szerepben, amit nem lehet szavakba önteni, amit át kell élni. Azt hiszem, ez a természet, vagy, ha úgy tetszik, a Jóisten csapdája, hogy megnehezíti az életünket, ugyanakkor boldogabbá is teszi.


Nem rak-e időnként maga a társadalom túl nagy felelősséget a szülők, elsősorban az anya vállára a gyereknevelés kapcsán? Ha a gyerekkel problémák vannak, esetleg agresszív vagy hiperaktív, a szülők rögtön saját kudarcként élik meg...

Én nem így látom. Nagyon gyakran azt látom, hogy a szülő, aki kudarcként éli meg a gyerekével való kapcsolatát, mert a gyerek karaktere nem olyan, amilyennek ő szeretné, megkönnyebbül akkor, amikor a gyerek megkapja a hiperaktív bélyeget. Mert ez a stempli, amit rátesznek a gyerekre, bizonyos értelemben felmenti a szülőt: “Hát kérem, beteg a gyerekem, én nem tehetek róla” – és a stempli révén megpróbál kibújni a felelősség alól. Nagyon enyhén fogalmazva is azt kell mondanom, hogy Magyarországon is sokkal, de sokkal több a hiperaktívnak minősített gyerek, mint ahány gyerek valójában hiperaktív.

Egyáltalán mi is az, hogy hiperaktív? Ez ugye a legdivatosabb diagnózis a mai gyermekkori magatartási zavarok körében, de nagyon nehéz válaszolni a kérdésre. Erre azt szoktam mondani, hogy egy lusta vén oroszlán nézőpontjából, aki egy árnyékos fa tövében a legyeket hessegeti, minden gepárd hiperaktív. És erre nagyon oda kell figyelni, mert egy gepárd magatartás ugyan egy nagyon mozgékony magatartás, de nem hiperaktív. És ha azt a tényt, hogy a gyermek mozgékony, hiperaktivitásnak minősítjük, mert minket zavar, nem tudjuk követni, mert nehézkessé válik a kontroll felette, akkor rettenetes nagy hibát követünk el.

Ha már a gepárd mániámnál tartunk, a gepárddal kapcsolatosan azt tudni kell, hogy 110 kilométeres sebességgel tud futni óránként. Csakhogy ez akkor igaz, ha ott fut előtte a zsákmányállat, amit utol akar érni. A gepárd hasonlat a gyerekek esetében akkor jó, ha tudjuk, hogy gondoskodni kell arról a célról, amit a gyereknek el kell érnie, mert ha nem gondoskodunk, akkor nem fog 110 kilométerrel futni. Ha egy gepárdot betesznek egy állatkerti kifutóba, ott 30 kilométerrel szalad, mert a nyuszit, amivel etetik, 30 kilométerrel is megfogja. Ha mi megtaláljuk a gepárdjainkat, akkor segítenünk kell nekik, hogy szükségük legyen arra a sebességre, aminek elérésére képesek.


Amikor egy gyerek nem úgy viselkedik, ahogy “kellene”, gyakran azt halljuk, hogy neveletlen. Honnan tudjuk, hogy valójában "neveletlen" a gyermekünk?

Én nem sokat tudok kezdeni ezzel a “neveletlen” szóval. Nagy általánosságban azt tudom mondani rá, hogy minden társadalomban van egy viselkedési illemkódex. Néhol ezek merevek, évszázados hagyományok élnek, másutt ezek fellazulnak, nehezebben értelmezhetők. A felnövő, fiatal generáció mindig lazítani akarja ezeket a megkövesedett viselkedési eljárásokat. Az öregedő emberek, mi, az én generációm szereti neveletlennek nevezni azokat a gyerekeket, akik az udvarias köszönést, a megfelelő tiszteletadást, és folytathatnám a sort, nem nyújtják úgy, ahogy azt az ember elvárná.

A mai gyerekek valóban nem feltétlenül nyújtják úgy, mi meg túl merevek vagyunk. Én a magam részéről egyáltalán nem sértődöm meg, ha nekem sziával köszön egy gyerek, miközben a másik hetvenéves azt mondja, hogy nekem úgy kell köszönni, hogy “Kezét csókolom, Lajos bácsi”, máskülönben neveletlen a gyerek. Én meg meg vagyok elégedve, és azt köszönöm vissza, hogy “Szia, öregem, hogy vagy?”.

Ez tényleg nézőpont kérdése, de van még egy lélektani szempontból nagyon fontos aspektus. Vannak gyermekek, akik bizonyos idegen szituációban nem tudnak megnyilatkozni. Egy olyan köszönés-centrikus világban, mint a miénk, mindig lehúzzák a keresztvizet azokról a gyerekekről, akik belépnek egy idegen világba és nem köszönnek, vagy nem szólalnak meg, nem kommunikálnak. Az anyuka zavarba jön, rettenetesen tart ezektől a helyzetektől, mert úgy véli, őt teszik azért felelőssé, mert neveletlen a gyermeke.

Ez úgy szokott zajlani, – az olvasók biztosan tudják –, hogy megyek a négy éves félénk kislányommal az utcán, és szembe jön az Olga néni, odasúgom a gyermekemnek, hogy “te, jön az Olga néni, szépen hangosan tessék köszönni” és amikor odaér az Olga néni, megszorítom a gyerek kezét, hogy most, és akkor a gyerek lehajtja a fejét és sunnyog valamit. A szülő halálosan szégyelli magát, az Olga néni pedig azt terjeszti, hogy milyen neveletlen ez a gyerek. Pedig itt egy nagyon sajátos gyerektípussal találkozunk, akit a mindennapi életben félénk gyereknek szoktak nevezni. Pedig én úgy érzem, itt félénkségről szó sincs, hanem egészen másról. Szabad-e mondani, hogy miről?

<i>(fotó: Cuba Gallery/flickr.com)</i>(fotó: Cuba Gallery/flickr.com)


Természetesen!

Nagyon sokat foglalkoztam az utóbbi időben ezekkel az úgynevezett félénk gyerekekkel, és nem félénkséggel találkoztam az esetükben, hanem egy különleges érzékenységgel. Egy olyan érzékenységgel, hogy egy időegységen belül sokkal több inger éri őket, mint másokat. És ezt a rengeteg ingert képtelenek kellőképpen feldolgozni, ezért visszahúzódnak előle.

Például, ha vendégségbe megyek egy ilyen 5-6 éves gyerekkel, belép a szobába, ahol még sohasem járt, körülnéz. Azt látja, hogy a szobában, a sarokban ott van egy heverő, két fotel, ül rajta két bácsi, az egyiknek bajusza van. Ott van két néni, az egyik kezében ott van egy kötés, a sarokban van egy zongora… És akkor szépen köszön. Bemutatkozik, megkérdezik, hova jár iskolába, elmondja a kötelező versikét, mindenki nagyon meg van elégedve, anyuka kihúzza magát: ez egy jól nevelt gyerek.

Belép a „félénk gyerek” ugyanebbe a helyzetbe, ezerszer több inger éri. Megérzi az atmoszférát, ami a helyiségből árad, észreveszi, hogy a mennyezeten, fent a sarokban ott van egy pók, ami lehet, hogy hetek óta ott szövögeti a hálóját és a kutya sem vette észre, de ő észrevette. A rengeteg inger elől vissza kell húzódnia. Behúzza a csápjait – én így szoktam fogalmazni – és már nem köszön. Legfeljebb leszegett fejjel morog valamit és ott marad az anyu, aki egyik lábáról a másikra állva azt mondja: “félénk ez a gyerek” – pedig akkora pofont adna neki szíve szerint, hogy már megint szégyenben hagyta őt.

Ezek a félénk gyerekek általában tehetséges gyerekek. Van használati utasításom is velük kapcsolatban. Kidolgoztam egy, talán túl erős kifejezés, hogy “modellt”: vigyázni kell arra, hogy az ilyen gyerek fokozatosan kerüljön új ingerhelyzetekbe. Az nem működik, hogy őt ugyanúgy bedobom egy új ingerhelyzetbe, mint másokat. Ha például ezt a gyereket meghívják egy iskolatárs születésnapi bulijára, akkor a szülő gondoskodjon arról, hogy ez a gyerek legalább egy órával hamarabb legyen ott, mint a többiek, mert ha kettesben van ott a házigazdával, akkor elkezd feloldódni, mire összejön a ricsaj. De ha a ricsajba kerül bele, megoldhatatlan helyzet lesz számára, és akkor a gyereket egykettőre haza kell vinni, mert félrehúzódik, nem képes beleolvadni a közösségbe.

A szülőnek a fokozatosságról kell gondoskodnia, ha azt akarja, hogy a gyerek közösségi lényként éljen, hogy jól érezze magát a többiek között, de sohasem lesz annyira szociábilis, mint a többiek. Ilyennek kell szeretni, mert rengeteg csodát tud adni cserébe a szülőnek, ha az oda tud figyelni rá.


Mikor jelentkezik először a gyerekeknél az empátia? Ez inkább egy tanult vagy velünk született képesség?

Az empátia, mint pszichológiai képesség, veleszületett. Egész pontosan nem is tudjuk, mikortól, de ha nagyon odafigyelünk, két éves kortól már bizonyos jelekkel találkozni szoktunk. Annak ellenére, hogy sajnos vannak gyerekek, akik ennél a csonka, kezdeti állapotnál lezárnak, és nem fejlődnek tovább. Miközben az adottság arra, hogy érezni tudjam, amit más érez, hogy azt az élményt éljem át, ami más emberben zajlik le – mert az empátiánál nemcsak arról van szó, hogy tudom, a másik ember mit érez, mert ez is egy speciális pszichológiai jelenség, de érzem is, amit ő érez – ennek van egy nagyon intenzív tanulási aspektusa. Ha öt-hat éves korban ez nincs jelen, akkor már tapasztalataim szerint komoly gondot okoz, hogy a későbbiekben mennyire lesz fejlett ez a halálosan fontos emberi képesség.


A kisgyerekkorban tapasztalható dackorszakot követően hat-hét éves korukra a gyerekek lesznek a legnagyobb konformisták. Hogyan következik be ez a váltás, és miért?

Ez nagyon érdekes kérdés, csak hadd szögezzem le, hogy a hat-hétéves kor nem közvetlenül a dackorszak után következik, mert a dackorszak a második és harmadik életév között van. Nagyon sok szülőnél tapasztalom, hogy a négy-öt éves gyerek hisztijét dackorszaknak minősíti, holott, ahogy az angolok mondják, ez a “rettenetes harmadik év” a második évtől a harmadik évig terjedő időszak. Ha jól alakul a gyermek szocializációja, a harmadik életév után a dackorszaknak el kell múlnia.

A dackorszakban a gyermek felméri, hogy a frissen felfedezett énje mekkora akciórádiusszal rendelkezik, és hol ütközik a körülötte lévő felnőttek hasonló énjével. Ez harmadik évre tisztázódik, és a harmadik év végére nagyjából egy többé-kevésbé stabil távolság alakul ki a gyermek és a szülő akciórádiuszai tekintetében, és ez a távolság egészen a serdülőkorig fenn is marad. A harmadik és a hatodik életév közötti időszaknak nem ez a jelenség a legfőbb üzenete, hanem sokkal inkább a felettes én, a szuperegó kialakulása. Vagyis a fiúgyermek azonosulása az apával, a maszkulin és feminin szerepek kialakulása, vagyis az “én kislány vagyok”, “én kisfiú vagyok”. Ez elvezet aztán a hatéves korban valóban fellelhető konformitáshoz.

Nagyon jól látja a kérdező, hogy a hatéves gyerek fantasztikusan konformista. A hatéves gyerek számára a felnőttek szabályrendszere szent és sérthetetlen. Szeretném megjegyezni, hogy naponta százszor megszegik, természetesen – hát ezek a normális gyerekek. De eszükbe nem jut, hogy kétségbe vonják ezeknek a normáknak és szabályoknak a helyességét. Az úgy tökéletes, csak ők a tökéletlenek, akik ezt természetesen naponta ezerszer megszegik. Ez ahhoz kell, hogy létrejöjjön az az erős, stabil én, ami alól tíz éves korban megpróbálnak kibújni.

Ez vezet el a serdülőkor fantasztikus konfliktusrendszeréhez, és az egész mögött meghúzódik az a csodálatos fejlődési ív, amitől mindig megrendülök: nekem, a szülőnek az a feladatom, hogy kezdettől becsapjam a gyerekemet. Nem félvén attól, hogy megszólnak, nekünk be kell csapnunk a gyerekeinket, el kell hitetnünk velük, hogy amit akarunk, főként morális és érték vonatkozásban, azt ők akarják. Pedig én akarom, csak bebújtam a bőrébe. A serdülő pedig lebuktat minket.

Rájön arra, hogy ezt nem is ő akarja, hanem az anyu és az apu ott a fejében. Ettől akar megszabadulni, ez a serdülőkori konfliktus lényege, és ennek a sikere tud elvezetni egy valóban autonóm személyiség kialakulásához a serdülőkor végére. Bár zárójelben azért azt megjegyzem, hogy tökéletesen megszabadulni a szülői felettes éntől nem lehet, a szülő egész életében küszködik vele, és ez így helyes, hiszen az ember az egyéni kicsi életében évszázados múltat hordoz, és ebben benne van az a szülői felettes én, amivel vagdalkozik serdülőkorában, és aztán ápolgatja élete végéig.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS