Kézdi Imola: “nem értem, hogy éltem Rézi előtt”
lejegyezte:Fülöp Noémi 2010. április 18. 08:59, utolsó frissítés: 2010. április 19. 16:12A Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznőjének ma is gyomoridege van a szereposztás kifüggesztése előtti napon.
Kézdi Imola nemrég a Jászai Mari-díjat vette át Budapesten, a hétvégén pedig az Erdélyi Közművelődési Egyesület Poór Lili-díját nyújtják át neki Kolozsváron – a Honterus-Szabadság Estek sorozatában megszervezett beszélgetésen azonban másról is szó esett, mint a színészi alakításokról, amelyekkel a kitüntetéseket kiérdemelte. “Először örülök a díjaknak, aztán megijedek tőlük: azt jelentik, feljebb kerül a mérce,
elkezdek azon gondolkodni, mit lehet még csinálni 32 évesen? –
tette fel a költői kérdést a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznője, akivel Köllő Katalin, a Szabadság újságírója beszélgetett. – A színész kiszolgáltatott: ha kiosztják, dolgozik, megmutatja, mit tud, ha nem, akkor legfeljebb ül otthon, és neveli a kislányát.”
A hároméves Rézi (neve a Terézia önállósult alakja) kis híján szintén ott volt a beszélgetésen, aztán édesanyja végül másképp döntött. Így zavartalanul elmesélhette, ha nem osztanák ki két-három évig, festene. “Nem tudok semmit a festészetről. Egyszer festettem valamit narancssárgában, és édesanyám azt mondta: nagyon szép, kérek egy ilyent kékben”- mondta nevetve.
Kézdi Imola orvosnőnek készült, mielőtt egy színjátszó körbe belépve rájött, színésznő szeretne lenni. Bár Nagyváradon vagy Szatmáron “egyik szerepből a másikba esett volna”, ő Marosvásárhelyt választotta az egyetem elvégzése után, ahol
csupán nyúlfarknyi szerepeket kapott.
“Ezt az időszakot az inaséveimnek tekintem” - fogalmazott. Kolozsvárra David Zinder rendező meghívására került, a Fehér tűz, fekete tűz (Dybbuk) című előadásban játszott. Az első pár hétben hűvösebben fogadta a kolozsvári társulat, de már akkor is úgy vélte, ez természetes dolog egy összeforrott társulatba bekerülő friss színész esetében.
“Most azok a legjobb barátaim, akik akkor a leghidegebben fogadtak” - mondta. És hozzátette, a szakmai féltékenység is természetes, legalábbis egészséges keretek között – hiszen mindenki dolgozni akar. A legendás színházi konfliktusokat azonban nem tapasztalta meg. “Nem hiszek abban, hogy két halálos ellenség egymás mellé kerülve csodát tud teremteni a színpadon” - fogalmazott.
Bár az UNITER-díjat első nagyobb szerepéért kapta meg, nem hisz benne, hogy a sikeres indulás garancia egy színész további karrierjére. “Azt hittem, úgy működik, hogy leteszed a szerepet az asztalra, és utána rögtön jön a következő. De ez egy olyan társasjáték, amelyikben
mindenki kell tudjon mindenkivel játszani.
Csak akkor kezd el gondolkodni benned egy rendező. A szereposztás kifüggesztése előtti gyomoridegem azóta sem tűnt el” - magyarázta. Aztán sokkal személyesebb kérdésekre terelődött a beszélgetés – kiderült, hogy bár azt hitte, nehéz feladat lesz egy személyben apja és anyja lenni Rézinek, most inkább úgy látja: a gyereknevelés többletenergiát ad.
“Régen már azelőtt való este készültem egy-egy előadásra, most megtörténik, hogy előtte két órával még csúszdázunk Rézivel a parkban – meséli. – Nem is értem, hogy éltem Rézi előtt.”
Persze, mindez kemény logisztikát igényel. Amikor Kézdi Imola a Ványa bácsiban Jelenát játszotta, két és fél óránként elfutott szoptatni – azért született a kettős női szereposztás ötlete, hogy az előadás be legyen biztosítva. “Bíró József azt mondta, tejhatalmam volt” - emlékszik vissza a színésznő.
Rézi viszont nem sokat vett észre az egészből:
két szoptatás között édesapja autózott körbe a Grigorescu negyedben a békésen alvó csecsemővel. A Suttogások és sikolyok próbafolyamata alatt Kézdi Imola édesanyja és egy bébiszitter vigyázott a kislányra, aki azonban édesanyjával ébredt és aludt el, hiszen a próbák 11 és 19 óra között folytak.
Míg a Ványa bácsiból a színésznő leginkább arra emlékszik, hogyan épített fel két és fél óránként, koncentráltan egy szerepet, a Suttogások és sikolyok alatt már jobban jelen tudott lenni a próbákon, az ott zajló vitákban. Köllő Katalin arra kérdezett rá: milyen egy Andrei Şerbanhoz hasonlóan erős jellemű rendezővel együtt dolgozni?
“Az első két hétben kiderülnek a játékszabályok – az a jó, ha mindkét fél enged. Ha nem, az a kérdés, hogyan lehet úgy megismételni a rosszat előadásról előadásra, hogy azt ne a közönség szenvedje meg?” - magyarázta Kézdi Imola. Elárulta, ilyenkor elolvassa az eredeti, vágatlan darabot, a sztoriba menekül vissza, és arra koncentrál, hogy ezt a történetet mutassa meg a színpadon. “Szerencsére nagyon kevés ilyen volt” - tette hozzá.
A kolozsvári színház társulata Kézdi Imola számára olyan közeget jelent, ahol egymást provokálva, egymás kockáira építve és nem rombolva zajlik egy profi munkafolyamat. “Kellett ez a társulat ahhoz, hogy meg merjek szólalni a színpadon” - foglalta össze a színésznő.
A cikből néhány mondatot töröltünk Kézdi Imola kérésére (2010 április 18., 11.12 óra).