2020. január 19. vasárnapSára, Márió
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mikor hazudott először a csemeténk?

Gy. A. Gy. A. 2009. december 15. 11:32, utolsó frissítés: 2009. december 16. 07:41

Ha dackorszakban lévő gyerekünk ismét kihozott a béketűrésből, vigasztalódjunk azzal, hogy egy kísérletező tudóssal van dolgunk, aki éppen minket tesztel.



A fejlődéslélektan elmúlt harminc évének tapasztalatait foglalja össze a Bölcsek a bölcsőben c. könyv három szerzője, Alison Gopnik, Andrew N. Meltzoff és Paricia K. Kuhl. Szerintük minden gyerek igazi kis tudós, vagyis helyesebben: a tudósok nagyra nőtt gyerekek. Az állandóan érdeklődő felnőttek őriztek meg valamit gyermekkoruk spontán, kísérletező kedvű kíváncsiságából.

A pszichológus szerzők rögtön az elején figyelmeztetnek, hogy véletlenül sem egy gyereknevelési tanácsadó könyvről van szó, hanem tudományos ismeretterjesztésről. Vagyis nem ötleteket kívánnak adni egy-egy probléma megoldására, a cél, hogy pontosabban megérthessük, mi történik egy kisbaba fejében, mik lehetnek a háttérben zajló kognitív folyamatok.



Ettől függetlenül kétségtelen, hogy az ismertetett eredményekből bármelyik szülő ötleteket meríthet akár egy-egy hétköznapi döntéshez is. A friss kognitív tudományos ismereteket minden esetre humoros, közérthető stílusban tálalják. És ami valóban minden mondatban átjön, hogy maguk is gyakorló szülők: megfigyelésük tárgyaihoz valódi empátiával fordulnak.




Veleszületett tudás

Már a cím metaforája is megfogalmazza a könyv központi szemléletmódját, hogy milyen erős a párhuzam a tudósok és a gyermekek között. A csecsemők is következtetéseket vonnak le, elképzelnek várható eseményeket, magyarázatok után kutatnak, sőt még kísérleteznek is. Teszik ezt úgy, hogy már születéskor létezik bizonyos veleszületett tudásuk, ismeretük a világról, az emberekről és nyelvről.

Plusz hatékony és gyors tanulási mechanizmusokkal is rendelkeznek, és a szülők (illetve általában a környezet) félig-meddig önkéntelen segítségével ezt folyamatosan kamatoztatják. A szerzők határozottan cáfolják tehát azt a valamikor közkeletű, bár ma már elavult elképzelést, hogy a gyerekek születésükkor „tiszta lappal” indulnánk.

A történeti áttekintésből kiderül, a tudományos igényű vizsgálódás a gyerekekről jóformán csak az 1930-as években kezdődött el, és Piaget illetve Vigotszkij nevéhez fűződik. A fejlődéstudomány második újjászületésének kezdete az 1960-as évekre tehető. Talán érdekes kérdés, hogy miért csak az elmúlt 30 évben fordult a figyelem a bölcsők felé?



A szerzők szerint ennek egyik oka a nemek társadalmi szerepváltozása. Ahogy egyre több nő vállalt szerepet a tudományban, így a pszichológiában is, a – korábban a férfi tudósok által mellőzött – csecsemő- és gyerekkutatás egyre tekintélyesebb szakterületté vált. Továbbá megteremtődtek a technikai feltételek is arra, hogy válaszokat kapjunk a beszélni még nem tudó csecsemőktől: feltalálták a videót, amivel a babák reakcióit pontosan rögzíteni lehetett.


Én is pisze, te is pisze...

Az új fejlődéspszichológiai eredmények szerint attól a pillanattól kezdve, hogy születésünk után először látunk egy embert, a szó szoros értelmében mint ember látjuk. Ami ha belegondolunk, valahol mégiscsak furcsa, mert egy újszülött számára lehetnénk csupán izgő-mozgó bőrzsákok is. Ő mégis azonnal tudja, hogy hasonló hozzánk és mi őhozzá.

Mindennél jobban érdeklik pl. az emberi arcok. Néhány napos korában már felismeri a megszokott arcokat, hangokat és szagokat, és jobban szereti azokat az újaknál. Az egyik szerző, Meltzoff azóta klasszikussá vált kísérletei igazolták, hogy a pár perces csecsemők is képesek utánozni az arckifejezéseket. Felmerülhet a kérdés, hogy honnan tudja a csecsemő, hogy hogyan kell kinyújtani a nyelvét, ha még sohasem gyakorolhatta a tükör előtt? Ez a jelenség egy előre beépített tudást feltételez arról, hogy a baba tudja, neki is hasonló arca van, mint az éppen a nyelvét nyújtogató kutatónak.


Dacolni hasznos

Másfél éves korában kezdi igazán megérteni a gyermek, hogy az emberek nemcsak azonosak, de különböznek is egymástól. Egy kísérletben például a tipegők brokkoli és keksz közül kellett kiválasszák, hogy mivel kínálják meg inkább az éhes kutatót. 14 hónapos korig a gyerekek mindig a keksz mellett döntöttek, attól függetlenül, hogy a kísérletvezető mit nevezett meg számára finomnak vagy rossznak. 18 hónapos koruk után azonban a gyerekek már hajlandók voltak a saját ízlésüktől eltekinteni, és ezzel felismerni, hogy más emberek vágyai különbözhetnek, vagy éppen teljesen ellentétesek lehetnek az övéikkel.



És nagyjából itt jön a be képbe a dackorszak. Hogy mi lehet abban az ésszerű, hogy a gyerek mindig mindenben ellentmond nekünk? Ilyenkor kezdik el módszeresen feltérképezni ezt az annyira új és akár nagyon veszélyes terepet. Kísérleteznek. Kitapogatják azokat a helyzeteket, amikor a saját és a mások szándékai konfliktusba kerülnek egymással. Kíváncsiak a reakciókra, a következményekre. A szerzők tehát megnyugtatnak, a gyerekeink nem minket akarnak kikészíteni, egyszerűen csak meg akarják érteni, hogy hogyan is működünk.


Mikortól hazudnak?

Egy másik izgalmas felvetés, hogy hogyan reagálnak a gyerekek egy hibás vélekedésre csábító helyzetre. Pl. mutatnak nekik egy cukorkásdobozt, amiről azonban utólag kiderül, hogy nem a kívánt édesség, hanem írószerek vannak benne. Hároméves gyerekek miután már tudják, hogy mi van a dobozban, úgy vélik, mindenki eleve így gondolja, és azt sem ismerik el, hogy őket magukat megtévesztette. Szemléletük lényege: mivel egyetlen valóság létezik, azt természetesen mindenki egyformán érti meg, tehát nem lehet ugyanarról a dologról más és más véleményük az embereknek.

Azt is kimutatták, hogy a gyerekek kb. a negyedik életévük táján kezdenek el tudatosan hazudni, mert akkor értik meg a különbséget aközött, ami tényleg van és aközött, amit az ember gondol. Korábban meg nem azért nem mondanak igazat, hogy megtévesszenek vele, akkor még tényleg azt gondolják, hogy úgy is van. Mert egyszerűen még nem bírják elképzelni, hogy más lehet a vélekedés és a valóság.


Ne szégyelljük, mindenki gügyög

Hogyan érzékelik a csecsemők a háromdimenziós valóságot, a mozgást, az ok-okozati viszonyt és hogyan történik meg a tárgyak kategorizálása? Választ kapunk ezekre a kérdésekre is, és egy külön fejezet foglalkozik a nyelvvel, azzal, hogy hogyan sajátítja el a „világpolgárnak” születő baba olyan fantasztikus gyorsasággal a saját anyanyelvét.

És hogy miért gügyögünk önkéntelenül is a gyerekeknek? Az biztos, hogy a babák is így szeretik a legjobban. A tipikus gügyögésnek esetében a hangmagasság egy oktávval magasabb, a tempó lelassul, a magánhangzók gondosan formáltak és elnyújtottak – és így van ez a világ összes nyelvén. Nem meglepő módon éppen az ilyen fajta beszéd segíti elő a legjobban a hangok tanulását a babák számára. Egy újabb példája annak, hogy olykor nem is tudatosan hogyan segítjük a kisgyermeket a tanulásban. És az egész rendszer olyan ügyesen van kitalálva, hogy nem is nagyon ronthatjuk el – állítják a szerzők.


Gopnik, Alison – Kuhl, P. K. – Meltzoff, A. N.: Bölcsek a bölcsőben. Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Typotex, 2006

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS