2019. június 19. szerdaGyárfás
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Vekerdy Tamás: a pelenkázás nem ördögtől való mesterség

Erdély FM 2009. november 18. 16:28, utolsó frissítés: 16:28

Tiszteletben fogadni, szeretetben nevelni és szabadságban elengedni: a legismertebb magyar gyermekpszichológus nevelésről, tévéről, játékokról, zsebpénzről és apákról.



A Mesterkurzus keretében tartott nemrég három előadást Erdélyben Vekerdy Tamás, Magyarország legismertebb gyerekpszichológusa. Marosvásárhelyi előadása napján az Erdély Fm stúdiójának vendége volt, ahol többek közt a hallgatóktól érkezett kérdésekre válaszolt.


Hogy élheti meg az anyuka azt, ha megszületik a kisbabája, mindenki körülötte arról beszél, hogy ez milyen csodálatos, biztosan ő a legboldogabb a világon, és ez talán így is van, csakhogy ez együtt jár az át nem aludt éjszakákkal, pelenkákkal stb.


- Először is nem messiás minden újszülött, csak később válik a szokott pimasszá, mondja Madách nagyon helyesen. Korunk egyrészt semmibe veszi ezeket a dolgokat, másrészt, ha mégis foglalkozik vele, akkor egy szentimentális ködöt fúj köréjük.


Ez ugyanolyan, mint amikor a kamaszainkat azzal ámítjuk, hogy aki szerelmes, az boldog, és nem hozzuk a tudomásukra, hogy aki szerelmes, az egyrészt boldogabb, másrészt sokkal több kínja is van, a féltékenységgel kezdve.

Igen, a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat, kétségtelenül óriási megterhelés. De meg lehet találni benne az örömet is, ez is kétségtelen.

Amerikában különböző módokon próbáltak segíteni a slum-ökben élő anyáknak. Egyik sem jött be igazán, illetve csak egy, a Berkeley egyetemé, ahol védőnők, pszichológusok és mások önkéntesen kimentek a kórházból az anyával, ha ő ezt vállalta, és nem pelenkázni meg hasonlókra tanították, mert ezt ő már jól tudta, hanem megtanították, hogy lehet jól mulatni együtt a gyerekkel. Hogyan lehet csiklandozni, dögönyözni, viccelődni vele, milyen mondókákat, dúdolókat lehet mondogatni, ami nemcsak a gyereknek jó, hanem az anyának is egy valódi kapcsolatot jelent.

Persze régen tudták Indiától Angliáig és a magyar parasztig, hogy kell a gyerekekkel így beszélgetni, amit sajnos elfelejtettünk. Bár az utolsó percben Kiss Áron, Kodály és Bartók még sokat összegyűjtöttek ezekből, Kiss Áron ugyan dallamok nélkül. Forrai Kati néni pedig kiadta a “Jár a baba jár” c. könyvet.

De elfelejtettük, hogyan tud létrejönni valódi kommunikáció, ami által jól mulat gyerek és anya. Most izolált anyák vannak, és például a férjeiknek fogalmuk sincs, milyen gond lehet egész napon át egy, két vagy három gyerek. Mikor a férj hazajön, így szól: Édesem, hát be sem ágyaztál, hát mit csináltál egész nap?

Erre vonatkozólag láttam egy svéd filmet, amely nagyszerűen bemutatja, hogy amikor az anyának a régi munkahelyén sok pénzért állást kínálnak, és visszamegy, és a férj megy gyes-re, hogyan döbben rá a legmulatságosabb helyzetekben, mit jelent semmit sem csinálni, csak otthon lenni egy-két-három gyerekkel.

Az óceániai népeknél ha az anya egyedül maradt egy-két-három gyerekkel, mert valami katasztrófa érte a nagycsaládot, ahol egyébként mindig volt dédike, nagynéni és még sok más rokon, akkor két asszonyt adtak mellé a törzsből, hogy segítsen neki. Tehát ők tudták, hogy ez mit jelent. Mi nagyon okosak vagyunk, de ezt nem tudjuk.


Amerikából jön egy újfajta áramlat, ami kezd divatos lenni a kismamák körében. Tracy Hogg A Suttogó titkai című könyvében csecsemőnevelési tanácsokat ad a nagyon időhöz kötött gyereknevelésről, pl. a szigorúan háromóránkénti etetésről, vagy arról, hogy a gyereket lefektettük egy adott időpontban, és sír, akkor ne vegyük ölbe, hanem a rács másik oldaláról nyugtassuk meg. Mi erről az Ön véleménye?

- Nincs új a nap alatt, minden marhaságot és minden zseniális gondolatot mindig újra felfedeznek. Magyarországon Pikler Emmi volt az, aki mielőtt megváltoztatta volna a nézeteit, és létre nem hozta a nagyszerű Lóczy utcai csecsemőotthont, hasonló nézeteket vallott. Azt javasolta, hagyjuk a szobában a gyereket, tőzegen, mert a tőzeg beszívja a pisit, meg a kaki büdösségéből is elvesz valamit, és isten őrizz, hogy megzavarjuk, mindig csak nézzünk be a kisablakon, hogy mit csinál a gyerek. Tévesnek bizonyult ez a felfogás.

A háromórás pedig egy lefutott dolog volt, a két világháború között és a második után nagyon szigorúan próbálták ezt betartani, és ebből jöttek azok az érdekes jelenségek, hogy ha a gyerek előbb ébredt fel, a mamának volt ugyan teje, de nem adott, vagy éppenséggel a gyerek jól aludt, de letelt a három óra, és a mama felrázta álmából.

Ez totális marhaságnak bizonyult, az angolok például ezt soha nem is csinálták, de most valaki felfedezte Amerikában, importálta Magyarországra, és akkor felfedezzük, mint nagyszerű dolgot. Az igaz, természetesen, hogy a gyereknek a rendszer és a ritmus rendkívül fontos. És erre azt lehet mondani, hogy a tavasz pont március 21-én vagy 23-án kezdődik? Nem, de valahol ott. Néha olyankor még szinte tél van, máskor olyankor már szinte nyár van.

Úgy kellene csinálni, ahogy a természet. Van egy jól kialakult ritmus: ősz, tél, tavasz, nyár - bár az utóbbi időben ez is kezd megzavarodni. Jó lenne, ha ilyen rendszer lenne, de ezen belül a halálos pontosság nem része a természetnek. A gyerek és szülő viszonya pedig a természet része, és az anyák ösztönből nagyon jól érzik, hogy hol lehet lazítani, és hol lehet betartani.

Igen, kell ritmus, kell bizonyos szabályosság, de rugalmasan alkalmazva. A gépnél be kell tartani a századmilliméteres pontosságot, különben nem működik. A gyerek azonban nem gép, nem mechanikus.


Amikor a gyerek bekerül az óvodába, és találkozik a többi gyerekkel, elindul az, hogy szeretné megnézni ő is azt a rajzfilmet, neki is az a játék kell, ami a többieknek. Mi segíthet az anyának, hogy mégiscsak a saját elvei szerint nevelje a gyereket?


- Itt felmerül a kérdés, hogy mekkora érzelmi biztonságban érzi magát a gyerek. Ha nagyon nagyban érzi, akkor is felmerülhetnek ezek a kérdések, de nem valamilyen kínzó erővel. Amikor ilyen cipő és olyan játék kell, ez az érzelmi depriváció vagy bizonyos érzelmi nélkülözés jele.

Nem helyes ugyan, ha az ember saját tapasztalatairól beszél egy általános kérdésben, de mégis eszembe jut: normális, hogy ha mindenki egy tévésorozatról beszél, akkor a gyerek is akar valamit tudni róla.

Nekünk annak idején, sok-sok évvel ezelőtt, volt egy kölcsönkapott tévénk, egy Junoszty, amit laposfogóval lehetett elindítani, mert letörtek már a tekerőgombjai. Az antennák is letörtek, ezért azokat ki kellett támasztani. A gardróbban tartottuk. Amikor a legnagyobbik gyerekünk egy nap hazajött az óvodából, és mondta, hogy hát mindenki látja a Princ, a derék katonát - ebből látszik, hogy ez milyen rég volt -, akkor elővettük a gardróbból a Junosztyot, és beállítottuk a megfelelő időben. Jött Princ, a katona, és a gyerekünk, aki nem nézett amúgy tévét, nézte egy darabig, úgy 5-10 percig, majd azt mondta: ja, ez az? És felállt, és elment játszani, és attól kezdve ő tudta, hogy mi a Princ.

Tehát nem vagyok vaskalapos vagy dogmatikus. Amikor nagyobbak lettek, és a szomszédban jött a Knight Rider, az első sorozat, akkor elkezdtek feljárni megnézni a Knight Ridert. Miért ne?

Nem mondtam, hogy kisfiam, te semmi esetre nem tévézhetsz, hanem néha én is felmentem. De mégis: nem állt ez a vakszem a lakásunk kiemelt pontján, mint egy oltár. És még jó, ha vak - az sokkal rosszabb, ha pislog, és néz rám, és sugároz. Ez a kérdés rendkívül lényeges szerintem. Nem akarok elmélyedni abban, hogy mi mindent okoz a képernyő, bár ez egy fontos kérdés, mindenesetre jó lenne, ha a gyerek ettől megmenekülne egy ideig, amíg aztán kamaszkorában úgy használja, ahogy akarja. De akkor már védve lesz, ha kisgyerekkorában nem esett rabul.


Mi lehet a válasz akkor, amikor a gyerek hisztizik a legújabb játékért, a legújabb cipőért?

- Kisfiam, rossz helyre születtél. Kéne az a 27 ezer forintos cipő? Először is nincs annyi pénzünk, hogy ilyen cipőt vegyünk, de ha volna, akkor sem vennénk, mert szerintünk nem az a lényeg, mi így gondoljuk. És akkor a gyerek egy kicsit meghökken, és a humort vagy a vicces vagy a félvicces kitételeket megérti. Tehát én nem engednék ezeknek a vágyaknak, viszont megnézném azt, hogy hol lehetne a gyereket mással, együttléttel, közös mozibamenéssel, marháskodással, felolvasással, dögönyözéssel és egyéb dolgokkal kárpótolni.


Mi a véleménye a most kapható gyerekjátékokról?

- Óriási üzlet, ez a dolog lényege. Ott állnak egy halomban, ha elég gazdagok a szülők és a nagyszülők, és a gyerek nem játszik velük, hanem egész mást csinál. Egy-két napig játszik csupán a legjobban vágyott és legdrágább játékkal is, és aztán az is a halomba kerül. Mi se voltunk ettől mentesek. Ez rettenetes tulajdonképpen.

Természetesen vannak zseniális játékok. Ezt nekem mint Waldorf-elkötelezettnek nem lenne szabad mondanom. De például ott van a Duplo, ami egy műanyag játék, bár eredetileg ácsok voltak, akik a Legót fából elkészítették. Ez egy remek játék a kisgyereknek. Persze ma már a Lego is sokat romlott, és egyre gépibb, de az eredeti formájában nagyon jó volt.

Tehát van egy-két zseniális lelemény a játékvilágban, de nagyon ritka. Minél többet tud egy baba, annál kevésbé alkalmas arra, hogy jó játék legyen egy gyereknek, mert a gyerek nem tudja kivetíteni rá a belső képzeteit. Az egyszerű baba viszont alkalmas arra, hogy mindenné váljon. Goethe egyenesen fahasábot ajánl, mert abból lehet hajó, torony, katona, király. Mert ez a lényeg, hogy a gyerek ki tudjon rá vetíteni minél többet, a nagyon kidolgozott baba pedig visszafogja ezt a kivetítést.


Mi a véleménye a zsebpénzről? Hány éves kortól kell vagy lehet adni zsebpénzt?

- Nem tudom. Egyrészt régebb jobban tudtam, régebben határozottan azt mondtam volna, hogy hét. Amikor a gyerek elkezd iskolába járni, és a többieknek van pénzük, akkor jó, ha náluk is van valamennyi, és ez az összeg limitált. És akkor jó a heti zsebpénz, ha a gyereket érdekli, és akkor az mindig jön, és azt vesz belőle, amit akar. Tehát ennek van értelme. De láttam olyan gyereket is, akinek nem volt zsebpénze, hanem mindig kért, amikor szüksége volt rá, nagyobb korában is, és ezt nem vitte túlzásba. De én alapvetően zsebpénzpárti vagyok.


Azt mondta a Mesterkurzus-előadásán, idézve a német Waldorf-tanítókat, hogy a kamaszokra ki kellene írni azt, hogy átépítés miatt átmenetileg zárva. Hogy lehet minél könnyebben túlélni ezt az időszakot?

- Ezt akkor mondták, amikor a '90-es évek közepén kiderült, hogy a kamaszokkal nemcsak az történik, amit úgyis tudunk, vagyis a csöves csontok gyors növekedése, a belső szervek, a hormonális rendszer változása, hanem konkrétan leépülnek azok az agyi idegpályák, amik addig voltak, és új pályák épülnek ki.

Ez egy nagyon fontos átmeneti kor, és ha már a Waldorfot idézte, akkor én idézném az alapítót, Rudolf Steinert, aki azt mondja a gyerekkorról, hogy tisztelettel kell fogadni ezt a régi indiai felfogásnak megfelelően a transzcendensből érkező individumot. Szeretetben kell nevelni (a szeretet itt egy megismerő tevékenység: lemondok önmagamról, és őbelőle veszem szemügyre a világot), és szabadságban elengedni - ez már a kamaszkor.

A kamaszt el kell engedni. Ha volt egy nagyon jó szülőpár, amelyik testi-lelki értelemben ölelve tartotta a gyereket, ami nagyon fontos, de most nem tudja elengedni, akkor most egyszerre rossz szülővé lesz, és a gyerek rugdosódni kezd, ki akar szakadni, ahogy a megszületendő gyerek az anyaméhből. Neki most ki kell születnie ebből az ölelésből, és ez egy nehéz fordulat.

Amerikai vizsgálat alapján ha a szülők képesek ezt a fordulatot végrehajtani, akkor úgyszólván problémátlan a kamaszkor. Akkor is undok a kamasz, akkor is minden tüskéjét kifelé mereszti, akkor is szemtelen, mert hihetetlenül élesen lát, akkor is lusta, belefárad a növésbe, mint mondják. De a szülő szabadságot adott neki, elengedte, önállóvá tette, közben szorong persze kissé, de így problémátlanul zajlik le ez az időszak.


Mit lehet tenni, hogy az apák még jobban bevonódjanak a gyereknevelés folyamatába?

- Az első válaszom az, hogy nem tudom. A második az, hogy ha egyszer sikerül rávenni, hogy ő fürdessen, hogy menjen be a gyerekhez, majd a gyerek kezd vele valamit. Ha ő oda leült a szőnyegre, a gyerek rámászik, odalöki a labdát stb. És az apák, ha egyszer sikerül belelökni őket ebbe a helyzetbe, akkor rákapnak az ízére, és rájönnek arra, hogy ők is tudnak mit kezdeni a gyerekkel, és nem kell annyira félniük tőle. De még a pelenkázást is meg tudják szokni. Kezdetben esetleg irtózatos undorral fordulnak el ettől, de idővel rájönnek, hogy nem annyira ördögtől való mesterség még ez sem.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ÉletmódRSS